Puskás Öcsi Zelk Zoltánnak: Úgy kell rúgni, művészkém!

Nota bene: napra pontosan 66 évvel ezelőtt a világ akkori három legerősebb klubcsapata közül kettő csapott össze. (A nagy triászban még helyet kell szorítanunk egy bizonyos Real Madridnak.)

A Honvéd – leánykori nevén a Kispest – addigra behozhatatlan előnyre tett szert, három nappal korábban a Vasas Izzó elleni 2:2-vel bebiztosította a bajnoki címét. Mint ahogy az MTK – merthogy hiába erőltették rá a kék-fehérekre Rákosiék a Vörös Lobogó nevet – ezüstérmét sem fenyegette veszély, így tulajdonképpen tét nélküli mérkőzéssé degradálódott a délelőtt 11 órakor, lehetetlen időpontban kezdődő összecsapás. Minden feltétel adott volt, hogy totálisan érdektelen, kamumeccset vívjon a két csapat, kínosan ügyelve arra, hogy senki se sérüljön meg, és még csak nagyon be se sározódjon a játékosok szerelése a januári latyakban.

A közönséget azonban nem lehetett becsapni, nem beszélve arról, hogy akkoriban – még fél évvel a megemészthetetlen berni világbajnoki döntő, a nyugatnémetektől elszenvedett 3:2-es vereség után is – a magyar futball ott trónolt a futballvilág tetején. Még úgy is, hogy Puskás állítólag formán kívül volt, ráadásul egy kissé el is hízott huszonnyolcadik születésnapja felé közeledve. Meg is jelent a Népsport január elsejei számában Fekete Pál tollából egy írás, amely Jacques de Ryswick újságírónak a France Footballban publikált cikkét szemlézte. Az eredeti esszé címe: 

A szerző felidézi a 19 éves, karcsú Puskás játékát, összehasonlítva azzal a tényleg gyenge teljesítménnyel, amit 1954 decemberében Glasgow-ban nyújtott a válogatottban, és amely meccset még így is, Puskás-gólok nélkül, 4:2-re megnyert az Aranycsapat.

Fekete kolléga vette a fáradságot, és kiment a Honvéd egyik edzésére, hogy megbeszélje Öcsivel az idézett cikket. A riportból kiderül, hogy Puskás késve érkezik meg a tréningre, utána percekig susmorog Kalmár Jenő edzővel, majd speciális, külön neki előírt edzésmunkát végez. És amikor lezuhanyozván leül az újságíróval, Öcsi elismeri, hogy az elmúlt ősz tényleg nem olyan volt, mint amit megszokhattak tőle.

Megígérem: mindent megteszek annak érdekében. hogy a jövő esztendőben újra olyan legyen a formám és teljesítményem, mint azelőtt volt.

Ezzel a mondattal zárja Öcsi az interjút, az akkoriban szokásos önkritika-gyakorlás jegyében. A mérkőzést rejtélyes okokból a Ferencváros Üllői úti stadionjában rendezték, és amikor délelőtt tizenegy órakor Pósa János játékvezető (az egyik partjelző Zsolt István volt) sípjelére elkezdődött a meccs, még mindig ezrek szorongtak odakint a pénztáraknál. Csakhogy mind a 25 000 jegy rég elfogyott már.

(Természetesen próbáltunk élő résztvevőket, szemtanúkat találni, nem sok sikerrel. A 66 évvel ezelőtt az Üllői úton pályára lépő játékosok közül már csak ketten élnek, a Sándor Csikar helyére becserélt Gál Ferenc és a Honvéd harmadik kapusa, Sántha József. Már mindketten 87 évesek, de nem is ez a baj, hanem az, hogy senki nem tudott hozzájuk elérhetőséget adni. Hosszas keresgélés, nyomozás, baráti segítség igénybe vétele után telefonon elértünk egy 95 éves urat, az egyik klub baráti körének egykori elnökét, aki érdeklődésünkre azonnal rávágta, hogy természetesen ott volt a szóban forgó mérkőzésen. Heuréka! Ám gyorsan lefagyott az arcunkról a mosoly, amikor visszakérdezett: Mi is volt az eredmény? Sajnos, kiderült, hogy az élemedett korú úr már semmire sem emlékszik a meccs történéseiből. Érthető... Tucatmeccs volt, tucateredménnyel...)

Aztán elkezdődött a meccs, a szerencsés huszonötezer pedig kilencvenperces gálaelőadást élvezhetett. És hogy már akkor is voltak szellemes, tehetséges sportújságírók, azt néhai Hoppe László kollégánk kezdősorai bizonyítják a Képes Sport január 11-i számából:

Ez aztán csattant a végén, ez a mi kis ostorunk! 9:7. Egek! Kilenc–hét még léghajón is sok, akár egy Verne-regényben is. Hát még... No, de tartsunk sort!

A körülményekről csak ennyit, ismét Hoppe László tollából:

Vasárnap aztán elérkeztünk a nagy rangadóhoz. Az éjszaka megenyhült, eleredt az eső, és átvette csendes birodalmát a cuppogó sár. 

És akkor Öcsi elkezdett futballozni. De hogyan! Mintha csak a France Football cikkírójának akart volna üzenni!

„Puskás remekelt. Most aztán megmutatta, mit tud. Korlátlanul uralkodott a pályán, a legrakoncátlanabb labda is megszelídült a lába nyomán, s úgy engedelmeskedett neki, mint a jól idomított oroszlán a szelídítőjének. Miközben a többieket – főleg a kapusokat – meg-megmarta az a labda-oroszlán. De hadd dicsérjük meg Hidegkutit is, mert az sem volt mindennapi, amit Nándi összedolgozott, s ahogy átbalanszírozott sáron, pocsolyán, vízen, sőt, olykor szárazon is. És hogy belevetette magát a küzdelembe! A végén már egy sár volt az egész ember, csak a feje búbján, az a bizonyos tonzúraszerű kopaszodás virított ki fehéren a csokoládé-centerből. ”

A csapatok tartalékosan álltak fel. A Honvédból nemcsak a házi őrizetben sínylődő Grosics Gyula, hanem a sérült tartalékkapus, Faragó Lajos is hiányzott, így annak a Sántha Józsefnek kellett védenie, akinek ez volt az első, és mint később kiderült, az utolsó mérkőzése a Honvéd kapujában. És nem játszott a két sérült szélső, Budai II László és Czibor Zoltán sem. Ugyanakkor az MTK is nélkülözte két sztárkapusát, Gellér Sándort és Fazekas Árpádot, továbbá Zakariás Józsefet és Palotás Pétert. A kapuban Fecske István állt, csereként pedig Gál „Baba”, polgári nevén Ferenc szállt be Sándor Csikar helyett a 27. percben. De hogy miért, az megér egy külön misét.

Mindenesetre a csapatok az alábbi összeállításban kezdtek:

Bp. Vörös Lobogó: Fecske – Kovács II , Börzsei, Lantos – Kovács I. Kovács III – Sándor, Kárász, Hidegkuti, Arató, Molnár. Edző: Bukovi Márton.

Bp. Honvéd: Honvéd: Sántha – Rákóczi, Lóránt, Kovács – Bozsik, Bányai – Machos, Kocsis, Tichy, Puskás, Babolcsay. Edző: Kalmár Jenő.

A Honvéd már a 3. percben gólt szerzett. Puskás észrevette, hogy Machos tiszta helyzetben van, nagyszerű keresztlabdát adott a szélsőnek. Machos az alapvonal közvetlen közeléből hét méterről erősen kapura lőtt, a labda a vetődő Fecskéről kipattant, és Tichy estében egy lépésről benyomta a kapuba. 1:0. Két perccel később a kitörő Sándort a Honvéd védői felvágták. A 18 méteres szabadrúgásnak Hidegkuti futott neki, félmagas lövése a sorfal mellett a kapu közepén helyezkedő Sántha felé szállt, a kapus nem fedezte testével a labda útját, s a labda a hóna alatt a gólvonal mögé perdült. 1:1.

A 7. percben Kovács II előreadta a labdát Kárászhoz, ő kiugratta Hidegkutit, a csatár lövése a kifutó és vetődő kapusról visszapattant, s a berohanó Sándor hat méterről laposan az üres kapu jobb sarkába helyezte a labdát. 2:1 a Vörös Lobogó javára.

A 19. percben a Honvéd térfelének közepéről Hidegkuti Lóránt és Bányai között kiugratta Sándort, aki szélsebesen kapura tört, és 13 méterről félmagasan a bal sarokba vágta a labdát. 3:1.

A 24. percben Babolcsay átívelte a labdát Machoson, a szélső Kocsis elé adott, s Kocsis belsővel négy méterről a kapu jobb oldalába helyezte a labdát. 3:2.

 A 16-os felé közeledő Sándort megtámadta Lóránt, és szándékosan beletalpalt a szélsőbe. Sándor a földre rogyott, kivitték a pályáról, s nem is tért többet vissza! A játékvezető nem állította ki a középhátvédet, csak szabadrúgást ítélt. A közönség hosszú ideig tüntetett, csak akkor csendesedett el, amikor Lórántot Palicskó Tiborral kicserélte edzője. Sándort ápolták, míg végül a 33. percben Gál Ferenc váltotta az ördöngös szélsőt. Addigra azonban már kiegyenlített a Honvéd.

A 32. percben Babolcsay beadásánál Fecske bent ragadt a kapuban, s Kocsis négy méterről nagyszerű csúsztatott fejessel a bal alsó sarokba küldte a labdát. 3:3. Két perccel később már a Bp. Honvéd vezetett. Ismét Babolcsay lendült támadásba. Hátragurított labdáját Bányai előreívelte, Kovács III fejese nem sikerült, a labda balra Puskás elé pattant, és az összekötő négy méterről laposan a jobb sarokba vágta. 4:3 a Bp. Honvéd javára. A 36. percben Babolcsay lapos beadását a nagy lendülettel befutó Puskás az előrevetődő Fecske mellett három méterről a bal alsó sarokba lőtte. 5:3. 

Ezután egyre inkább tapasztalni lehetett, hogy a Bp. Vörös Lobogó játékosai Sándor kiválása, valamint az eredmény váratlan alakulása miatt elkedvetlenedtek, s ennek újabb Honvéd-gólok lettek a következményei. A 38. percben Kocsis fordulásból a 16-oson belül szépen Puskás elé emelt, s a balösszekötő kapásból nagy erővel 12 méterről, félmagasan, a kapu közepe táján a hálóba bombázott. 6:3. A 44. percben Puskás hosszú, tért ölelő átadással küldte támadásba Tichyt, a középcsatár kapura tört, s mintegy 12 méterről a kifutó Fecske fölött a hálóba küldte a labdát. 7:3.

Ugyan Puskás bombájával a 48. percben 8:3-ra alakította az állást a Honvéd, de utána a feltámadó Vörös Lobogó – azon belül is az élete játékát nyújtó Hidegkuti – percei következtek. Az Öreg 8:4-re szépített, ezek után Puskás még bevágta a kilencedik Honvéd-gólt, de aztán egyre jobban kidomborodott a Bp. Vörös Lobogó játékosainak jobb erőnléte, a textilesek valósággal kapujukhoz szegezték ellenfelüket. Kárász egy és Hidegkuti két góljával a 81. percben már 9:7-re jöttek fel a kék-fehérek, sőt, a 86. percben Hidegkuti még kihagyott egy óriási helyzetet, és lassan befejeződött minden idők alighanem legszínvonalasabb és legizgalmasabb magyar bajnoki rangadója.

 A világklasszis csatárok parádéztak: Puskás (a mezőny legjobbja) és Hidegkuti négy-négy, Kocsis három, a fiatal Tichy és Sándor Csikar két-két gólt szerzett, utóbbi 27 perc leforgása alatt. A Népszava január 11-i száma – akkoriban hétfőn nem jelentek meg a napilapok – így magasztalta a látottakat:

A mérkőzés hősei a csatárok voltak. Elsősorban Puskás, mert Öcsit évek óta nem láttuk ilyen ötletesnek, szellemesnek, vállalkozó kedvűnek. Nagy lendülettel, gyorsan, okosan játszott. A labda kezeléséről nem is beszélünk, mert annak mindig és változatlanul művésze. De egészen kiváló teljesítményt nyújtott Hidegkuti is, aki ellenállhatatlanul tört át az ellenfél védelmén, és tisztára játszotta magát, vagy »kész« gólhelyzeteket teremtett. A játék villanásszerűen változott, pillanatok alatt fordult a kocka. A csapatok merész fordulatokkal a védelemből támadásba mentek át. Nemcsak a Honvéd, amelynek ez a jellegzetessége, hanem a Vörös Lobogó is, amely pedig általában az ellenfél lassú, de biztos, fokozatos felgöngyölítésének stratégiájához tartja magát. 

Végül egy anekdota a feledhetetlen meccs margójára, amely nem is biztos, hogy megtörtént, de mindenesetre jól hangzik. Zelk Zoltán, a költő – aki maga is ott volt az Üllői úti stadion huszonötezer szerencsés nézője között – állítólag imigyen faggatta Puskást: (Akkoriban még a futball is a művészetek egyik legitim ágának számított, az élvonalbeli labdarúgók szoros, esetenként baráti kapcsolatot ápoltak az élvonalbeli írókkal, költőkkel, színészekkel.)

»Hogyan lehet, Öcsikém, hogy a labdái még csúszós pályán is rendre célba találnak?« Öcsi válasza, csípőből: »Úgy kell rúgni, művészkém.«

(Borítókép: Puskás Ferenc (középen, Honvéd) gólt lő Fecske István hálójába a Budapesti Honvéd-Budapesti Vörös Lobogó labdarúgó-mérkőzésen az Üllői úton (9:7), az NB I. 26. fordulójában. Fotó: Szécsényi József / MTI)