Elhozta nekünk az NHL-t, hazavitte tőlünk a paprikás csirkét

Mintha tegnap lett volna: több tucat újságíró, tévékamerák sűrűjében magam is ott tülekedtem a ferihegyi váróteremben, amikor megjelent az ajtóban a két mosolygós fickó, mindketten zöld-fehér Fradi-mezben; Rob a 34-es, Jason a 44-es dresszben. Hudák János szakosztályvezető – a legendás csatár, Hudák Gábor, a „Ló” édesapja – és Szergej Oreskin vezetőedző fogadták a kalandvágyó világnagyságokat, akik az NHL szezonját befagyasztó bérvita okozta lezárás, a lockout miatt jöttek át az Atlanti-óceán innenső oldalára. 

Pusztán a nosztalgia kedvéért idézzük fel azt a röpke interjút, amit a srácokkal készítettem az egyik internetes portálnak tizenhat éve:

– Volt már részük ehhez hasonló fogadtatásban?
– Még soha, ez kissé nyomasztó is, ugyanis azt jelenti, hogy roppant magasak az elvárások. De mi szeretnénk is megfelelni az igényeknek, és bajnoki címhez segíteni a Fradit.

– Játszottak már együtt, lévén unokatestvérek?
– Még nem, de most fogunk, ezért is nagyszerű lehetőség ez a mostani. Már nagyon hiányzik a játék.

– Azt tudják, hogy ezekben a percekben kezdődik a Kanada–Németország mérkőzés itt, Budapesten? Megnézik a találkozót?
– Nincs rá időnk, megyünk a szállodába.

– Mit tudnak a magyar hokiról?
– Semmit, de ez nem számít. A hoki az mindenhol hoki...

Ez kétségtelen, a hoki mindenhol hoki. Mindenesetre itt maradtak ötven napr a, felpezsdítették a magyar hoki állóvizét, a Fradit kétszer is a legyőzhetetlennek tartott Alba Volán legyőzéséhez segítették, és bár nem sikerült a csoda, a döntőbe jutás, sőt, a bronzcsatát is elbukták az Újpest ellen, március végén életre szóló élményekkel gazdagabban tértek haza Kanadába.

És hogy ez nem csak üres frázis, az hétfő este hétkor bizonyítást nyert, amikor megcsörrent a telefonom. Mármint a Whatsapp-alkalmazás, és akkor már tudtam, hogy ez csakis Strudwick lehet!

Hi, Jason, hány óra van önöknél, Edmontonban?

Délelőtt tizenegy van. És azt is tudom, hogy az én második hazámban – mert Magyarországot 2005 óta csak így hívom – este hét. Egy életre megjegyeztem, hogy nyolc óra a különbség a hivatalos és a második otthonom között. 

Milyen az idő most arrafelé?

Meleg van, mínusz két fok, de jön a hideg, a hét második felében már napközben is mínusz 13 fok lesz, Celsiusban. Itt nőttem fel, itt ismerkedtem meg a hokival, itt élnek a szüleim, az összes barátom, a családom. 

Manapság mivel foglalkozik?

Amikor 2011-ben az Oilersnél befejeztem a hokit, a médiában próbálkoztam, a helyi rádiónál, három éven keresztül csináltam a saját show-mat. Úgy látszik, az elnyerte a közönség tetszését, mert 2015-ben kaptam egy ajánlatot a helyi tévétől, és Dinner Television címmel esténként öt és hét között kétórás talk show-t vezetek. Van itt minden, ami az edmontoniakat és általában Alberta állam lakóit érdekli a politikától a gazdaságon, a pénzügyeken át a családokat érintő problémákig és a sportig, néha pedig igyekszem hírességeket meghívni a stúdióba. Rengeteget tanultam eközben, úgy is mint ember, és úgy is mint tévés. Közben gyerekeket tanítok jégkorongozni, négyéves kortól tizennyolc évig, de ez csak hobbi, afféle mellékállás, a főállásom a televízió. 

Látom a Facebook-profilján, hogy híres vendégei is voltak már.

Ó, igen, például Jane Goodall, a legendás etológus, a csimpánzok legavatottabb ismerője. De vissza a hokihoz: a pandémia előtt heti 16-18 órában oktattam a srácokat, bevallom, nagyon hiányzik ez nekem. Média ide vagy oda, a hoki a mindenem. Nem állítom, hogy én vagyok a világ legjobb edzője a korcsolyázni tanításban, az ütőkezelésben vagy bármiben, de azt nem hiszem, hogy van ember a földön, aki nálam jobban szeretné a hokit. És szerencsére ezt a szeretetet át tudom adni a kölyköknek. És még csak az sem biztos, hogy profi hokis lesz belőlük, de ha már egészséges felnőtteket nevelünk a srácokból, akkor nem dolgoztam hiába. Mert az, hogy valakiből NHL-hokis legyen, iszonyatosan sok lemondással jár, én már csak tudom. És ezt nem mindenki vállalja be. 

Hogyan emlékszik vissza a Magyarországon töltött szűk két hónapra?

Tíz-tizenegy meccs volt az egész, a legjobb négy között, majd az elődöntő és a bronzmeccsek. Tudja, nem voltam Stanley Kupa-győztes csapat tagja, nem sok egyéni díjam van, viszont úgy tekintek a hoki pályafutásomra, mint egy harmincéves nagy kalandra. Mindent a hokinak köszönhettem az életben, a feleségemet – aki egyébként amerikai –, a mostani munkámat, a barátaimat, és azt a csodálatos néhány hetet, amit Magyarországon töltöttem. Nagyon nehéz szavakkal leírni, milyen szuper volt!

Mi volt benne olyan szuper?

Hát nem a pénz, az biztos, ha jól emlékszem, ötezer dollárt kaptunk fejenként Robbal, aki abban az idényben, a lockout dacára 2,1 millió dollárt keresett, és én is jó hatszázezret, tehát nem voltunk rászorulva erre az ötezer dolcsira. Egyértelműen a kaland kedvéért jöttünk Magyarországra. Az igazi fizetség az volt, hogy három étteremben is ingyen kajálhattunk, ezek a szponzoraink voltak, Kassai Gyuri, a régi Fradi-hokis szervezte meg az egészet. Az egyik étterem olyan volt, mint egy középkori várkastély, akkora adagok voltak, fatányéron tálalták fel a fél disznókat, a hatalmas sülteket...

Strudwick  híres bunyós hírében állt, a felvételen, a Vancouver Canucks színeiben a torontói Kris Kinget veri (szó szerint) technikai KO-val

Nem a Lancelot volt?

De, az! Bátran állíthatom, olyan hat hétben volt részünk, mint senki másnak a kortársaink közül az NHL-ben. Fiatalok voltunk, még nőtlenek, nem kell hangsúlyoznom, hogy ez miért lényeges, mindenki tárt karokkal fogadott bennünket, a srácok a Fradiban, a szurkolók, a lányok, mindenki! Ilyen nyílt szívű néppel azóta sem találkoztam, mint a magyar. Már a repülőtéren kezdődött, ahol úgy fogadtak minket, mint a hősöket. És meg kell mondanom, az azt megelőző két idényben a Chicago BlackHawksban játszottam, iszonyúan kemény volt az a két év, állandó bunyók, ütközések a jégen, ahhoz képest a magyar hoki valóságos nyaralás volt, fantasztikusan éreztem magam! Végre alkalmam volt hokizni, gólpasszokat adni, gólt lőni, nem csak ütközni, brusztolni, mint otthon. Itt volt az orosz edzőnk, Szergej (Oreskin – a szerk.), aki nagyon értette a hokit, hiába, az oroszok ebben nagyon jók, egy magyar szót azonnal megtanultam, ez az volt, hogy „csere”. Emlékszem az első meccsünkre, a Dunaferr ellen, gólpasszt adtam Dobos Tamásnak, 3–3 lett a vége, sajnos a szétlövésben elrontottam a büntetőmet... Aztán amikor visszatértem az NHL-be, a New York Rangersben folytattam...

Apropó, Rangers! Ha jól tudom, részese volt a történelem leghosszabb shootoutjának, büntetőpárbajának.

Azóta volt egy hosszabb, de akkor tényleg az volt a leghosszabb, a tizenötödik párban dőlt el. Én a tizennegyedikben belőttem – muszáj volt, én voltam a helyettes csapatkapitány –, aztán Hank kivédte Matt Bradley lövését, majd jött Marek Malik feledhetetlen gólja, a saját lábai között, amivel győztünk. 

Ki az a Hank?

Ki lenne? Henrik Lundqvist! Az volt a rookie idénye, elsőéves létére úgy védett, mint egy isten. Sok kapussal játszottam együtt, de egy sem volt olyan, mint Hank. Megjelent az NHL-ben, és olyan volt, mintha már tíz éve nálunk védene. Senki sem akarta úgy a győzelmet, mint ő. És ez átragadt ránk.

Ki volt a legnagyobb hokis, akivel egy csapatban játszott?

Jaromír Jágr. Félelmetesen erős volt, és félelmetesen tudott! Rengeteget tanultam tőle, amíg együtt játszottunk. Amit ő nem tudott a hokiból, az nem is létezett. Ha megindult, nem lehetett leszerelni. Még jó, hogy nálunk játszott, nem ellenünk! És képzelje el, odahaza, Csehországban még mindig játszik. A Kladnóban, a második ligában. Baromira értett a hokihoz, akkor már elmúltam harminc, és Jaromír volt az, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy nem jó ütőt használok! Egész életemben rossz ütővel játszottam! Nem volt megfelelő a toll görbülete, a nyél dőlésszöge. Ha nincs Jaromír, még mindig azzal a rossz ütővel játszom. Elképesztő! És még valami. Ha Jaromír a jégen volt, mindenki legalább öt százalékkal jobban játszott. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindenki feljavult mellette. Én is. 

Mi van Robbal, az unokatestvérével?

Hát belőle gazdálkodó lett, nem fogja elhinni, Brit Columbiában él, a nyugati parton, van egy jókora farmja, ahol lovakat, pulykákat meg még az ördög tudja, miféle állatokat tenyészt. Ja, és van három lánya, nekem meg két fiam és egy lányom. 

Mit szeretett a legjobban Magyarországon?

A paprikás csirkét. Megtanultam, hogyan készítik, és megtanítottam a feleségemnek. Az utolsó magyarországi esténken rendeztek a tiszteletünkre egy bulit, és ott paprikás csirke volt a búcsúfogás. Látja, most, hogy beszélek róla, elérzékenyülök.

Egyébként hogyan kerültek Magyarországra?

Egyszerűen. Volt a lockout, és unatkoztunk. Aztán felfigyeltünk az interneten egy hirdetésre, egy torontói magyar fickó toborzott játékosokat a Fradinak, és mi ketten az unokatesómmal jelentkeztünk. Ez a fickó Kassai Gyuri haverja volt, így kerültünk Pestre. De nem bántuk meg, életünk legklasszabb két hónapja volt.

Ki most a földkerekség három legjobb hokisa?

Oh, man! Imádom Victor Hedmant, a Tampa Bay védőjét, hát persze, hogy védőt nevezek meg, magam is az voltam. Aztán Connor McDavid, az Edmonton csatára, és talán Leon Draisaitl, szintén az Edmontonból, a centerük. 

Ovecskin?

Ovie? Őt is csípem, de ő inkább csak gólvágó, bár annak a legjobb. Bocsásson meg, de én a hátvédeket és a playmaker centereket szeretem. Nem tehetek róla. Ovie meg szélső.

Volt azóta Magyarországon?

Szégyellem, de nem. Ha vége lesz ennek a pandémiának, tutira elhozom a családomat! És eszünk egy jó paprikás csirkét.