Lefőtt a kávé a Liverpoolnak? Jonathan Wilson szerint igen!

Futballforradalmak, A kívülállók, A Liverpool története 10 meccsben, A Barcelona-örökség, Az argentin foci, The Names Heard Long Ago (ez utóbbit még nem fordították le, de ez a legjobb) és még sorolhatnánk a sunderlandi születésű újságíró pazar futballtárgyú könyveit, nem csoda, hogy ezek kivétel nélkül bestsellerek lettek. 

Mármost, ha valaki ismeri a Liverpool FC-t, akkor az ő. Wilson most arra vállalkozott, hogy lapja, a The Guardian hasábjain megírja a Premier League címvédőjének sírbeszédét.

A sok sérülés az oka? Vagy talán a hihetetlenül zsúfolt program? Meglehet, hiszen egy csapat sem vészelné át, ha a három legjobb középső védője (Virgil van Dijk, Joe Gomez, Joel Matip) több hónapra, sőt, az egész idényre kidőlne a sorból. Csakhogy a vasárnapi 1-4 után, amit ismét csak az Anfielden szenvedtek el Szalahék, méghozzá a Manchester Citytől, jogosan vetődik fel a kérdés: itt talán ennél többről van szó.

Fabinho és Jordan Henderson is sokszor kénytelen volt beszállni a védőnégyes tengelyében, ennek viszont a középpálya teljesítménye látta a kárát. 

Egy olyan finomra hangolt csapat esetében, mint a Liverpool, ahol óramű pontossággal klappolnak a csapatrészek, ha olajozottan működik a gépezet, az ilyen kényszerű változtatások megjósolhatatlan következményekkel járnak. Illetve, nagyon is megjósolhatóval: lerobban a motor. Nem beszélve arról, hogy egy olyan intenzív és szofisztikált presszinget, proaktív futballt játszó csapatnál, mint amilyen Klopp Liverpoolja, a zsúfolt program, a háromnaponta következő mérkőzések sokkal többet kivesznek a játékosokból, mint egy kevésbé kimunkált taktikát alkalmazó, kizárólag reaktív játékkal túlélésre bazírozó együttesnél. 

Ám attól még, hogy ez igaz, lehet más, sokkal mélyebb, lényegi oka is a mélyrepülésnek. Könnyen lehet, hogy Klopp utóbbi időben tapasztalható pikírtsége a meccseket – más szóval: a vereségeket – követő sajtóértekezleteken ennek a visszatükröződése. Hogy nem mennek rendben a dolgok a Mersey partján. Hogy mindaz, ami a csapattal történik mostanában, sokkal több szimpla kisiklásnál. Klopp november végén összeszólalkozott Des Kellyvel, a BT Sports neves kommentátorával a Brighton elleni 1-1-et követően. Aztán sorban következtek a szóváltások, üzengetések Chris Wilderrel, a Sheffield United, José Mourinhóval, a Tottenham és Sean Dyche-sel, a Burnley menedzserével. És aztán jött most vasárnap a bizarr és megalapozatlan példálózás a City állítólagos könnyű menetrendjével.

De bármennyire is drámai a mostani baljós sorozat – három sorozatvereség hazai pályán azok után, hogy előzőleg 68 meccsen veretlen maradt a Liverpool, továbbá mindössze kilenc pont az utóbbi kilenc bajnokiból úgy, hogy öt találkozón képtelenek voltak gólt szerezni –, nem lehet azt mondani, hogy derült égből csapott le a villám. Messzire kell visszamenni az időben: attól kezdve, hogy a 2019-2020-as idényben 2019 karácsonyán, a Boxing Dayen 4-0-ra kitömték a Leicestert, szigorúan monoton lefelé tartó grafikonnal lehet illusztrálni a Vörösök formáját és eredményességét. Igaz, hogy az azt követő kilenc mérkőzést hiánytalanul behúzták Firminóék, de egyre nyögvenyelősebb győzelmekkel, és tovatűnt az a szemet gyönyörködtető, szabadon áramló futball, amely tavalyelőtt karácsonyig jellemezte a gárdát. Kétségtelen, mivel akkora volt az előny, magyarázható volt a lazítás, csakhogy a gyengülő forma áthúzódott a 2020-2021-es idényre is.

És ne feledjük: az akkor még csak botlásnak tartott 7-2-es vereség az Aston Villától még Van Dijk horrorisztikus térsérülése előtt történt! Azóta pedig egyik botlás a másik után. Könnyen lehet, hogy a magyarázat pofonegyszerű: fáradtság. Mentális és fizikális egyszerre.

Előbb BL-döntő, majd BL-győzelem, végül a klub első Premier League-elsősége, egyszersmind 30 év után az első angol bajnoki cím. És eközben a gárda gerince nem változott, ugyanazok a játékosok húzták a szekeret mindvégig. A félelmetes csatártrió (Szalah, Firmino, Mané), a védelemben Alexander-Arnold, Van Dijk, Andrew Robertson, a középpályán Milner, Henderson és Wijnaldum. A legendás Guttmann Béla bon mot-ja, miszerint a harmadik év mindig végzetes, alapvetően az edzőkre vonatkozik, de érvényes lehet a csapatokra is.

Klopp nem véletlenül igazolta le a nyáron Thiago Alcántarát. A spanyol/brazil lassabb futballt játszik, mint a Liverpool törzsgárdája, de éppen ez a lényeg: a menedzser nem akarta még jobban kizsigerelni kulcsembereit, szüksége volt egy olyan futballistára, aki a komótosabb, labdatartásra épülő, erőkímélő játékban otthonosan mozog. A baj csak az, hogy Thiago mindössze egyszer tudott az ideális trió (Henderson, Thiago, Fabinho) tengelyében játszani, mert a társaknak folyton a védelemben kellett besegíteniük a sok sérülés miatt. 

De van még egy tényező.

Ahogy az idő haladt előre, egyre kevésbé forszírozták Szalahék a presszinget, a letámadást. Spóroltak az erejükkel, és a takarékos Liverpool már nem olyan veszélyes. Ha működik a presszing, akkor lemossák a pályáról a Tottenhamet. Ha nem – mint vasárnap a City ellen –, akkor jön a súlyos vereség. 

Ahogy az Athletic kimutatta, a sok sérülés ellenére hét olyan játékos is van a mostani Liverpoolban, aki a meccsek legalább 80 százalékán játszott a szezonban.

Firmino tavaly októberben belépett a harmincadikba, Mané áprilisban lesz 29, Szalah júniusban. Külön-külön ez nem sok, de együtt már igen. Főleg, hogy ez a mostani a negyedik, együtt töltött szezonjuk. Takumi Minaminót azért hozták, hogy felfrissítse a támadósort, de Szoboszlai Dominik egykori salzburgi játékostársa nem vált be. Diogo Jota berobbant a csapatba, de sajnos december óta folyamatosan sérült. 

És ezzel visszajutottunk a kiindulóponthoz: a Liverpool balszerencsés volt a rengeteg sérüléssel, de ettől függetlenül is könnyen lehet, hogy a csapat túljutott a csúcson, életciklusa leszálló ágba került.

Ahogy mifelénk mondják: lefőtt Szalahék kávéja. 

(Borítókép: Liverpool és Manchester City mérkőzés 2021. február 7-én. Fotó: Laurence Griffiths / Getty Images)