Száz év a legjobb barátainkkal

Isten hozott! Serdeczne powitanie!

Az 1921. december 17-i Nemzeti Sport címlapján ez a kétnyelvű köszöntő volt olvasható, a képen pedig egy búzakalász-koszorúban egy lengyel és egy magyar vitéz rázott kezet a másnapi, nemzetek közötti labdarúgó-mérkőzés tiszteletére. Amely a frissen függetlenné vált Lengyelország történetében az első válogatott meccs volt, nekünk, magyaroknak viszont már a nyolcvanadik. A lengyelek először az osztrákokkal szerettek volna megmérkőzni, de ez nem jött össze, az MLSZ viszont a történelmi barátság okán szívesen látta vendégül az első világháború után újjászületett, a bolsevik Oroszország támadását hősiesen visszaverő nemzet legjobbjait a Hungária úti MTK-pályán. 

A mérkőzés előtti napon a korszellemnek megfelelő, emelkedett hangú sorokkal konferálta fel a Nemzeti Sport az összecsapást:

Úgy érezzük, hogy testvérek elé megyünk, hogy kezüket őszintén, férfiasán megszorítva bevezessük a hajlékunkba. Testvérek jönnek, ha nem is a vér, faj és a nyelv törvényei szerint, hanem a múlt és jelen, a jó idők és balsors, a remények és emlékek örökre összekötő, minden időt és távolságot áthidaló törvényei szerint. Testvérek, boldog unokái azoknak a szenvedő ősapáknak, akik századokon át a Kárpátokon keresztül izengettek át, nekibúsuló dalokban panaszkodták el magyar testvéreiknek fájdalmaikat, vagy daccal és kétségbeeséssel kérték és várták a kardforgató magyar kezet. Rokon a lelkük és rokon a sorsuk.

A mérkőzést – a pátoszos beharangozó ellenére – disszonáns hangok vezették fel. Ha valaki manapság játékosuralomról beszél, akkor vajon minek nevezzük Fogl II eljárását?!

Lépten-nyomon rebesgették, hogy Orth és Pataki nem unfit voltuk miatt mondták le, de az a viselkedés sem felel meg egy válogatott mérkőzés komolyságának, amit  Fogl  II. tanúsított. A svéd–magyar válogatott mérkőzés után Fogl II. ugyanis számlát nyújtott be Minder Frigyes szövetségi pénztárosnak, és masszírozás, fürdő stb. címén 800 korona kifizetését követelte, majd amikor Minder csak 400 koronát volt hajlandó kifizetni ezen a címen, Fogl II. olyanféle kijelentést tett, hagy ezt megjegyzi magának. Szombaton este személyesen fel is ment a szövetségbe, és fájós Iábára hivatkozással lemondta a szereplést. Kiss Gyula szövetségi kapitány ezt tudomásul vette, egy óra  múlva azonban megszólalt a telefon és az UTE jelentette, hogy Fogl mégis játszani fog. Ilyen előzmények után megtörtént az az eset, hogy a mérkőzés kezdetére kitűzött időpontban Fogl II. nem volt még az öltözőben. A szövetségi kapitány ki is adta az utasítást Szaffkának, aki dresszbe is öltözött. Az utolsó pillanatban érkezett meg Fogl, mire a szövetségi kapitány – elég helytelenül – Szaffkát kihagyta a csapatból. 

A lengyelek edzője de facto Pozsonyi Imre (a Barcelona későbbi trénere) volt, aki 1921 és 1923 között a Cracovia Kraków csapatát dirigálta, és felkérték a nemzeti együttes élére is, jóllehet az annalesek Józef Szkolnikowskit adják meg szövetségi kapitánynak. 

A mérkőzésre mindössze 8000-en voltak kíváncsiak a hideg, téli időben. A Kiss Gyula szövetségi kapitány irányította magyar válogatott még Orth György és Pataki „Pityke” nélkül is remek játékerőt képviselt, hiszen Zsák Károlytól Schlosser Imréig megannyi legendás név olvasható az összeállításban:

Zsák – Fogl II, Mándi – Kertész II, Obitz, Blum – Pluhár, Molnár György, Szabó Jenő, Schlosser, Wiener. A szünetben a sérült Zsák Károlyt Amsel ignác váltotta a kapuban. 

Igen, a jobbszélső nem más volt, mint Pluhár István, a későbbi legendás rádióriporter, akinek ez volt a második, egyszersmind utolsó válogatottsága. A gólt a 18. percben Szabó szerezte, a másnapi Nemzeti Sport így formált véleményt a válogatott játékáról:

Gyenge sport. A tartalékos magyar csapat tehetetlen volt.

Képzeljük el, ha ma „gyenge játékkal” 1–0-ra legyőznénk Robert Lewandowskiékat, micsoda dicshimnuszokat zengene a magyar média!

Mielőtt megindultak a német tankok...

Tizennyolc évvel később a világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott látogatott el Varsóba.

Az utolsó meccs. Lengyelországban így emlegetik azt a futballmérkőzést, amelyet 1939. augusztus 27-én játszottak a lengyelek a mieinkkel, öt nappal a második világháború kitörése előtt.

A náci Németországgal szövetséges magyar kormánytól Hitler kérte, hogy engedje át a Wehrmachtot az ország területén, a magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál és a külügyminiszter, gróf Csáky István azonban ezt határozottan elutasította.

Ebben a történelmi pillanatban utazott a magyar válogatott Varsóba. Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány ezt a bombacsapatot küldte pályára a Legia Warszawa Józef Piłsudski marsallról elnevezett stadionjában, 25 ezer (más források szerint 21 ezer) néző előtt: Sziklai – Kis-Kalkusz, Bíró – Szalay, Turay, Dudás – Ádám, Sárosi dr., Zsengellér, Toldi, Gyetvai. A magyar válogatott érkezése igazi esemény volt a varsóiaknak, hiszen néhány hónappal korábban – Kárpátalja visszatérésével – létrejött a régóta óhajtott közös lengyel-magyar határ, másrészt pedig az egy évvel korábban vb-ezüstérmet szerző magyar válogatott presztízse hatalmas volt lengyel barátaink szemében.

A vészterhes hangulatra jellemző, hogy Pekonen finn játékvezető a nemzetközi politika fenyegető eseményeinek hatására először lemondta a mérkőzés vezetését, amit csak ismételt unszolásra volt hajlandó mégis elvállalni. A mérkőzést Pluhár István közvetítette a magyar rádióban – az a Pluhár, aki maga is játszott az első magyar–lengyelen –, de itt is problémák merültek fel, mivel Németország Csehszlovákiát elfoglalva blokkolta a Prágán átmenő kábeleket, amelyeket a magyar rádió is használt volna. Ezért úgy tűnt, hogy Pluhár nem tudja élőben közvetíteni a meccset. A lengyel rádió azonban félbeszakította programját, és átengedte saját frekvenciáját a magyar rádiónak a mérkőzés idejére!

A mérkőzést óriási meglepetésre Ernest Wilimowski mesterhármasával és Piątek góljával Zsengellér és Ádám gólja ellenében 4:2-re a lengyelek nyerték, pedig a mieink már a 14. percben 2:0-ra vezettek. A meccs végén az euforikus állapotba került lengyel szurkolók beözönlöttek a pályára, és a három gólt szerző, továbbá egy tizenegyest is kiharcoló Wilimowskit a vállukon vitték le a játéktérről. A magyar válogatott visszahúzódott szégyenében, a játékosok nem is nyilatkoztak. A hangulat a meccset követő 220 fős banketten tovább romlott, mert bejelentették, hogy küszöbön áll a német támadás. Csapatunk a rendezők által rendelkezésre bocsátott repülőgépen hagyta el a lengyel fővárost, ha úgy tetszik, az utolsó járattal…

Öt nappal később a német tankok megindultak Lengyelország ellen, majd bő két hétre rá a Szovjetunió hátba támadta az élet-halál harcot folytató lengyeleket. A két oldalról nyomuló ellenséggel küzdő lengyel katonáknak és civileknek csak a közös lengyel-magyar határ biztosított menekülési lehetőséget. Ernest Wilimowski is Magyarországon keresztül jutott el Németországba, ahol folytatta labdarúgó karrierjét.

Hős vagy hazaáruló?

Nem árt megállni egy pillanatra Ernest Wilimowski, minden idők egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb gólvágója nevénél. Ernst Otto Pradella néven született 1916. június 23-án a felső-sziléziai Kattowitzban (a mai Katowicében), német család sarjaként. Ám apja elesett az első világháborúban, s a fiú felvette lengyel nevelőapja, Roman Wilimowski nevét, továbbá Ernstből Ernest lett.

Elképesztő tehetség volt. Már 13 évesen – 12 évesen és 295 naposan – bemutatkozott az élvonalban, az 1. FC Kattowitz csapatában, ahonnan 1934-ben átigazolt a Ruch Wielkie Hajdukiba 1000 zlotyért, ami tíz postás fizetésével volt egyenlő, plusz két bemutató mérkőzésért. Szemkápráztató tempóban ontotta a gólokat, a Ruch színeiben 1934 és 1939 között 86 bajnokin 117-et.

Háromszoros lengyel gólkirály, négyszeres országos bajnok.

A nemzeti együttesben 1934. május 21-én mutatkozott be, 17 éves és 332 napos korában, ezzel mindmáig a legfiatalabb játékos a lengyel válogatottban. Nemzetközi hírnévre az 1938-as világbajnokság Brazília–Lengyelország mérkőzésén emelkedett, amit ugyan hosszabbításban 6:5-re elvesztettek a lengyelek, de Wilimowski négy gólja szenzáció volt. (Az ötödik lengyel gól is a Wilimowski lerántása miatt megítélt tizenegyesből esett Scherfke révén.) Az 1939-as, Magyarország elleni meccs volt az utolsó Wilimowskinak a fehér sasos lengyel mezben, 22 mérkőzésen 21 gól volt a termése, amihez később a német válogatottban 8 meccsen 13-at még hozzátett.

Merthogy azok után, hogy Katowicéből újra Kattowitz lett, Wilimowski a német válogatottban folytatta. Emiatt Lengyelországban hazaárulónak tartották, és élete végéig nem is térhetett vissza szülőföldjére, 1997-ben Karlsruhéban hunyt el. (Érdekes, hogy saját magát nem tartotta sem lengyelnek, sem németnek, hanem felső-sziléziainak.)

Hivatalos és nem hivatalos mérkőzéseken 1175 gólt szerzett, többet, mint bárki más a világon.

Inkább legyen meccs, mint katolikus körmenet! 

Bár a Varsóban és Sziléziában legendásnak számító Steiner János – aki a Legiával, a Ruch Chorzówval és a Górnik Zabrzéval is bajnoki címet szerzett – 1960-ban váratlanul elhunyt, azért a hatvanas évek Szolár Lajos chorzówi sikerével kezdődtek, majd Farsang Ferenc és Kalocsay Géza írta be a nevét a lengyel labdarúgás és különösen a Górnik Zabrze történetébe. Éppen ezért aligha véletlen, hogy éppen egy lengyel–magyar válogatott mérkőzés megszervezése jutott eszébe a lengyel pártvezetésnek, amikor a társadalmat a maga oldalára szerette volna állítani. (Tegyük hozzá: erre esélye sem volt.) 

A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetősége 1966 tavaszán arra kérte az MSZMP vezérkarát, hogy járuljon hozzá egy válogatott összecsapás lebonyolításához Chorzówban, május 3-án.

(Częstochowa alig ötven kilométerre fekszik Chorzówtól.) Lengyelország ugyanis 1966-ban ünnepelte a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját, és erre a napra milliós tömegrendezvényt tervezett az országban a kommunizmus évtizedeiben is milliókat megmozgató katolikus egyház az egyébként magyar alapítású pálos rend Jasna Góra-i kolostora elé. A magyar futball óriási népszerűségnek örvendett Lengyelországban, így megalapozottnak tűnt a pártvezetők számítása.

Az ötlet onnan jött, hogy a versenynaptárban egyébként is szerepelt egy lengyel–magyar meccs terve, amelyre április 20-án, Budapesten került volna sor. A lengyelek módosítási kérelmét március 7-én Jan Kiljańczyk budapesti lengyel nagykövet személyesen terjesztette be a magyar külügyminisztériumnak, hogy az járjon közbe a május 3-i katowicei rendezés érdekében. Az ok: „az sok embert eltérítene a körmeneten való részvételtől.” A külügy átpasszolta a kérést a párt vezetőségének, amely megsegítette a lengyel elvtársakat. Másnap Biszku Béla, az MSZMP Központi Bizottságának titkára bejelentette, egyetértenek azzal, hogy „a magyar válogatott – a korábban kialakított program ellenére is – május 3-án Katowicében játsszon.”

A lényegében Katowicéhez tartozó Chorzów több szempontból is ideális helyszínnek tűnt. A városban és a sziléziai régióban sikeres magyar edzők dolgoztak, így a magyar futball iránti, amúgy is heves rajongás itt nagyobb volt, mint máshol. Másfelől a város közel fekszik Częstochowához. A Jasna Góra-i Mária-körmenetről nemcsak a lengyel–magyar meccsel szerették volna elterelni a pártvezetők a figyelmet, hanem egy Legia Warszawa–Tottenham mérkőzéssel is, amellyel a varsói katonaklub megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték meg. A számítás részben bevált: a lengyel–magyart 90 ezren nézték meg Chorzówban az akkor még 130 ezer nézőt befogadó Stadion Śląskiban, míg Varsóban hetvenezren látták, ahogy a Legia 2:0-ra megveri a tartalékos Spurst.

A lengyel pártvezetők biztosra akartak menni. A Chorzówtól pár kilométerre fekvő Zabrzéban kötelezővé tették az egészségügyben és az oktatásban dolgozók számára a részvételt a lengyel–magyaron. Még azt is megszervezték, hogy Częstochowában kihelyezett televíziókon nézhessék az emberek a meccset. Ezzel párhuzamosan beindult az ellenpropaganda is. Katowicében április 18-án röplapokat osztogattak, amelyek arra szólították fel az embereket, hogy ne a meccsre, hanem az egyházi ünnepségekre menjenek! Mentek is, csaknem egymilliónyian voltak a Jasna Góra-i kegyhelyen.

Ilyen előzmények után játszották le a meccset, amelyhez a magyar játékosoknak semmi kedvük sem volt kevéssel az angliai világbajnokságra történő elutazás előtt. Baróti Lajos szövetségi kapitány ezt a tizenegyet küldte pályára: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sóvári – Mathesz, Dunai Lajos – Bene, Göröcs, Farkas, Nagy István, Fenyvesi dr. Nem akármilyen csapat, erősen emlékeztet a két hónappal később, a brazilokat Liverpoolban 3–1-re legyőző együttesre, egy nagy hiányzóval: a későbbi aranylabdás Albert Flóriánnal. Az eredmény 1:1 lett, Bene szabadrúgásból szerzett góljára Lubański válaszolt.

 A másnapi lengyel lapok dicsérték válogatottjukat, s azt sem tagadták el, hogy a magyar csapat csalódást keltett. Olyannyira nem, hogy a katowicei Trybuna Robotnica tudósításának ezt a címet adta: „Lengyelország–Magyarország 1:1 (3:1 helyett!)” Többek között ezt írta a lap:

A szerencse a magyarokat segítette... Nem tudtuk kihasználni a helyzeteinket… A bíró nem adta meg Lentner szabályos gólját… A magyarok kapushibából szerezték góljukat. Ha a két kapust kicserélték volna, 3:0 is lehetett volna az eredmény.

Megállapítja a lap, hogy a magyar csapat védekezésre kényszerült, sőt néha még időhúzásra is. Így zárul az egyik bekezdés: „A magyarok veresége a levegőben lógott!”…

Rajtunk múlt, hogy nem lettünk olimpiai bajnokok

Az 1972-es müncheni olimpia döntőjében a magyar és a lengyel válogatott csapott össze. Soha vissza nem térő alkalom volt, hogy Tokió és Mexikóváros után sorozatban harmadszor is a magyar himnuszt játsszák el az ötkarikás játékok fináléja után, és mivel az akkori szabályok értelmében döntetlen esetén mindkét válogatott megkapta volna az aranyérmet, erre meg is volt az esély. 

Az akkor a mieinknél még alacsonyabbra taksált lengyelek ugyanis a játékoskijáróban, a meccs előtt mutogatták keresztbe rakott ujjukkal, hogy nekik nagyon is megfelelne az iksz, Páncsics Miklós csapatkapitány azonban – tegyük hozzá, roppant sportszerűen – felháborodottan közölte társaival, ilyesmiről szó sem lehet, meg kell verni a lengyeleket!

 Félidőben vezettünk is egy-nullra Váradi Béla góljával, de aztán Kazimierz Deyna gyorsan berámolt két borzalmas potyagólt Géczi Pistának, és akkor már a mieink rakták keresztbe az ujjukat, de mindhiába. Az ellenfél játékosai bolondok lettek volna egyezkedni, így úszott el a békés bunda révén elérhető aranyérem.

Végül ejtsünk szót az 1987. május 17-én a Népstadionban játszott Eb-selejtezőről, amely Détári Lajos nagy napjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Döme lőtt egy gólt tizenegyesből, egyet pedig szabadrúgásból, továbbá adott három gólpasszt. Nem csoda, hogy nem sokkal később elvitte az Eintracht Frankfurt.

Verebes József szövetségi kapitány együttese 5–3-ra győzött, Döme szabadrúgásgóljáról pedig a mai napig áradoznak azok, akik a helyszínen látták. Közöttük e sorok írója is...

Détári álomgólja 3:00-tól:

Hej, ha Szoboszlai Dominik nem lenne sérült, talán a 33. magyar–lengyel után is kirakhatnánk egy hasonló videót!

A csütörtöki magyar–lengyel vb-selejtező 20.45-kor kezdődik zárt kapuk mögött a budapesti Puskás Arénában. Az Index a helyszínről jelentkezik majd, kövesse percről percre az eseményeket nálunk!

(Borítókép: A magyar csapat 1972-ben a müncheni olimpián. Fotó: Peter Robinson - PA Images / Getty Images)