Kovács Sarolta: Az olimpia előtt azt mondták, felejtsem el a sportot

A tokiói eredményhirdetés után azt mondta, még napoknak, esetleg heteknek kell eltelnie ahhoz, hogy felfogja, mit ért el. Megtörtént?
A napokban mondta nekem valaki, hogy szerinte még nem fogtam fel. Ezen elgondolkoztam én is, azt tudom, hogy jó érzés, de már több mint két hónap eltelt. Kicsit leülepedett, és át is érzem, mekkora siker, mert ez volt az álmom, de lehet, hogy teljesen még nem fogtam fel, és kell egy kis idő. Rengeteg megkeresést és szeretetet kapok, néha belegondolok, hogy vajon megérdemlem-e, de azt tudom, hogy nagyon sokat tettem érte. Remélem, hogy én is sokat tudok adni az embereknek, olyanokat is írtak, hogy belőlem merítenek energiát, és azzal, hogy valakinek a példaképe lehetek, már úgy érzem, hogy megérte.

Volt már hasonló két és fél hónapja?
Nem, úgyhogy valami mindenképpen megváltozott. De én próbálok ugyanaz a Saci maradni, engem úgy neveltek, hogy próbáljak meg élni a lehetőséggel, és nem visszaélni. Ez alapján igyekszem cselekedni. Sokan megismernek, volt olyan, hogy az autópályán lassítottak mellettem, én meg már megijedtem, hogy valamit rosszul csináltam, aztán oldalra fordultam, és a másik autóban kisgyerekek tapadtak az ablakra, akik mutogattak, hogy nagyon jó voltam! Budapesten is átkiabáltak néha, hogy gratulálnak, többen is odajöttek, és mondták, hogy együtt sírtak velem. Nagyon jó érzés, próbálom kiélvezni ezt a helyzetet.

Van, akinek ez már terhet jelentene.
Inkább édes teher. Néha sok, de igyekszem helytállni. Az biztos, hogy nem voltam felkészülve a hatodik tusára, és ez is nagyon kemény. Volt egy kéthetes kihagyásom, amikor lemondtam mindent, mert a szervezetem jelzett, hogy sok lesz, kimerültem. Részt vettem a katonai világbajnokságon, és utána annyira lebetegedtem, mint talán még soha. Most még a szabadságot élvezem, de aztán novembertől visszamegyek a Volánhoz, aktívabb leszek egy kicsit. 23 éve öttusázom, és ilyen hosszú szünetem még nem volt. Örültem, hogy egy kicsit tovább tudtam aludni, többet lehettem a családommal, a keresztfiammal és a párommal.

Ha újrakezdi az edzéseket, akkor már az új öttusára fog készülni? Korábban annyit mondott, hogy a párizsi olimpiáról még nem döntött, de az új lebonyolítás érdekli.
Tényleg ezt mondtam? Inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretném kipróbálni és látni, hogy milyen vagyok benne. Kicsit még sztrájkolok magamban, még mindig nem néztem meg pontosan, milyen is lesz ez. Volt egy tesztverseny, abba belenéztem, de nekem még mindig egy kicsit katyvasznak tűnik. Nagyon feszes, viszont biztos lesz még egy-két változtatás, és mire visszatérek, ki fog forrni. Amikor 2009-ben bevezették a kombinált számot, ott is összevisszaság volt, lövőhiba után büntetőkört kellett futni, mint a biatlonban, de aztán hamar kialakult a mostani laser run. Azt sem fogadtuk túl jól, azonban be kell látni, nézhetőbb és izgalmasabb lett, de nem tudom, hogy ez mennyire öttusa. Remélem, az alapértékek azért megmaradnak.

Egy ilyen eredmény elérése után maradt motivációja vagy célja? Esetleg újat kell keresni?
Van még feljebb. Hiszen úgymond csak bronzérmet nyertem, habár nekem aranynak számít, és a világbajnoki aranynál is többet jelent, mivel 23 évig ezért dolgoztunk. De ott az ezüst meg az arany. Most egyelőre pihenek, töltődöm, aztán megnézzük az új öttusát, lehet, hogy motiválni fog, hogy abban is jó legyek. Viszont még nem szaladnék ennyire előre, most úgy érzem, hogy napról napra élek, persze vannak terveim, de komolyabbakba nem szeretnék belemenni. Most is eszegetem itt a csokitörmeléket, nem fogyózom, az olimpia előtt persze nem ehettem semmi ilyet. Azóta viszont... fekete nadrágban járok, hogy ne látszódjon. De erre vártam, hogy végre ehessek és ihassak bármit!

Akkor tekintsünk egy kicsit vissza. Nem mindennapi bő fél év áll ön mögött, ami egy meniszkuszszakadással kezdődött. Aztán megjelent egy sokkal súlyosabb probléma, és a pályafutása is veszélybe került. Hogyan lehet átvészelni egy ilyen hullámvasutat?
Vörös Zsuzsa (az athéni olimpia bajnoka, Kovács Sarolta koordinációs edzője – a szerk.) is úgy fogalmazott, hogy szerinte senki más nem tudta volna ezt így végigcsinálni. Egyébként amikor 2016-ban egyéniben világbajnok lettem, az előtt is műtöttek.

Rutinműtétnek indult márciusban, ami után két-három hetet kellett volna kihagynom, de úgy voltam vele, hogy nem is baj, jó lesz egy kicsit megpihenni a kemény felkészülés közben, aztán nekivágok az olimpia előtti utolsó hónapoknak. Saját lábon jöttem ki még aznap a kórházból, aztán elkezdtem gyógytornázni, a varratszedés után pedig már rögtön úsztam. Viszont nagyon fájt utána a bal vádlim, mégsem mertem szólni senkinek, csak összeszorítottam a fogamat, és csináltam a dolgomat. De aztán már annyira erős volt a fájdalom, hogy éjjel aludni sem tudtam. Volt, hogy sírva aludtam el, ha megmozdultam, felébredtem arra, hogy mennyire fáj. Az egyik edzőtársam meg is kérdezte, miért vagyok ébren hajnali 3-4 körül, mert mindig akkor válaszolgattam neki, amikor nem tudtam visszaaludni. Kiderült, hogy trombózisom van, amit nem tudtam hová tenni, fogalmam sem volt, csak annyit tudtam, hogy tüdőembóliát okozhat. Először teljesen pánikba estem, mindenki mást mondott. Egy kis időbe telt, mire bekerültem a Semmelweis klinikára. Végül Merkely professzor úrral és csapatával kezdtem el dolgozni, ők megnyugtattak, beállították a gyógyszeradagomat is, nagyon sokat kellett szednem eleinte. Először szúrás, aztán tabletta. Folyamatosan nézték, hogyan reagál a vérrög, ami elkezdett felszívódni és szervülni is.

A vívásnál is szenvedtem, dupla ruhát hordtam, ami korlátozott a mozgásban, de a szúrások miatt kellett. Amíg nem kerültem be a klinikára, szörnyű volt. Nem is tudom, mennyi idő volt ez, nagyon hosszúnak tűnt. Volt, amikor azt mondták, hogy felejtsem el a sportot, mert az egészség a legfontosabb.

Hogyan reagált erre?
Nem akartam felfogni sem. De amikor Vörös Zsuzsa is azt magyarázta, hogy az olimpiai éremnél vannak sokkal fontosabb dolgok, kezdett az egész leülepedni. Viszont szerencsére pár nappal később felcsillant a remény, én pedig mindent feltettem egy lapra, és úgy utaztam ki az olimpiára, hogy nincs vesztenivalóm. A tatai edzőtáborba úgy mentem el, hogy nem is edzhettem, csak ott akartam lenni a többiekkel, és mentálisan készülni. Ez még azelőtt volt, hogy bekerültem a klinikára. Vagyis nem tudom, általában blokkolom az ilyen rossz dolgokat, tagadás volt bennem, és nehezen emlékszem vissza. Nehezen és nem is szívesen. Rossz érzés volt. Ez az a bizonytalanság, ami tényleg megöli az embert. Azt sem tudtam, hogy feküdnöm kell-e, mozoghatok-e, végül a klinikáról nyugtattak meg.

Amikor Vörös Zsuzsa is figyelmeztette, elgondolkozott azon, hogy valóban ennyi volt?
Volt két-három olyan napom, amikor nem tudtam aludni, és úgy feküdtem, hogy mindennek vége. Nem tudtam, mi lesz. Próbáltam kizárni ezeket, és megint tagadni, de nem voltam hajlandó beletörődni. Szóval nem kezdtem el azon agyalni, mivel kellene foglalkoznom az öttusa után. Rengeteg segítséget kaptam a családomtól,

Aztán végül kiderült, hogy folytathatom, de le kellett mondanom a versenyeket, a vb-t és az Eb-t is, hiszen a vérhígító miatt nem utazhattam. A márciusi világkupa után először az olimpián versenyeztem. A szövetségtől szerencsére megkaptam a bizalmat, és addigra olyan formába kerültem, mint előtte voltam.

Ennyi kihagyás után hogyan?
Miután megkaptam a zöld jelzést, mindent beleadtam. Az összes edzést maximálisan megnyomtam, mert nem tudtam, meddig csinálhatom. Az olimpia előtti felmérőn már olyan időt futottam, mint korábban. Ráadásul mentálisan iszonyatosan megerősített ez az egész. Sokat változtam, a rossz dolgokban kerestem a jót. Ha csak egy kis kapaszkodót találok, az nekem elég ahhoz, hogy megcsináljam. Megbecsültem mindent, felértékelődött az is, hogy egyáltalán edzhetek.

Néhány éve még tabu volt, ma már azonban egyre több magyar sportoló beszél arról, hogy sportpszichológussal készül. Ön mikor és minek a hatására vette igénybe először szakember segítségét?
Magyar viszonylatban klubszinten már elég korán, 2010 körül elkezdtünk járni csoportosan. Az biztos, hogy a londoni olimpiára úgy mentem ki, hogy akkor egyénileg is jártam. Nem tudom, Budapesten hogy megy, de itt, Székesfehérváron igencsak elterjedt, a fiatalok is járnak. Én pszichológushoz és sportpszichológushoz is járok, mert nem lehet különszedni a magánéletet és a sportot, az egyik hatással van a másikra. Ők ketten össze is beszélnek, és mindkettőjüktől sokat tanultam, az egyiküktől a mentális tréninget a felkészüléshez, mert már ott tartunk, hogy ötven-ötven százalékban számít a mentális és a fizikai állapot.

Én is ennek köszönhetem a bronzérmemet, az úszásnál a szívem vitt. Tudni kell, hogy előtte az edzéseken voltak gondjaim, mert a fejem nem volt képes elengedni, hogy jó-e a lábam, vagy nem, és a fordulóknál nem is tudtam elrúgni magam. Sőt fejest sem tudtam ugrani. Aztán a versenyen nagyon jót úsztam, és ott olyan gát szakadt át, hogy tudtam, bármi jöhet, megoldom.

Többször említette, hogy a kombinált szám közben sikerült mindent és mindenkit kizárnia, elkapta a flow. Tényleg nem volt egy pillanatnyi megingása, még akkor sem, amikor a litván lány megelőzte, vagy amikor ott trappoltak a nyomában?
Korábban nekem is voltak ezzel problémáim, be-beengedtem ezeket az ingereket, ami megzavart. Egyébként most fogom elkezdeni a szakdolgozatomat az öttusa mentális felkészüléséből, de az is lehet, hogy egy esettanulmányt kéne írni az elmúlt évemből. Lehet, hogy minden kellett ahhoz, hogy burkot csináljak magam köré. A lövészetnél tisztán lehetett látni, ki az, akit megzavar, hogy olimpián van. Utólag már tudom, hogy például az olasz lány hiába volt ott mögöttem végig, a lövészetek után mindig lemaradt. Nagy futógépek voltak körülöttem, de nem foglalkoztam velük. Lehet, hogy most nőttem fel ehhez a feladathoz.

A szurkolást beengedtem, de arra nem figyeltem, kitől jön. Jó, egyszer mégis kizökkentem egy pillanatra, amikor hallottam, hogy Martinek János (kétszeres olimpiai bajnok, a férfi válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya – a szerk.) kiabál, az ő hangját felismertem. Oldalra pillantottam, ahol kékséget láttam, tudtam, hogy ott van mellettem az olasz. Egyből rájöttem, hogy ez rossz, és vissza kell rázódnom, nem foglalkozhatok mással, mert ha elkezdek ezen agyalni, hogy itt az olasz lány, és úristen, hányadik vagyok, az eltereli a gondolataimat. Sikerült visszazárnom, és jól is sikerült az utolsó lövészet, aztán már csak akkor néztem hátra – amit nem szabad egyébként –, amikor a litván elfutott mellettem. Ráeszméltem, hogy harmadik vagyok, onnantól pedig tudtam, hogy ez megvan.

Az előzmények fényében csalódott lett volna a negyedik hellyel?
Szerintem igen. Bár fura, mert ha előtte mondták volna, akkor aláírom. A negyedik is tök jó eredmény, viszont ott van az érzés, hogy az ember éppen lecsúszott a dobogóról. Mondjuk nyilván más, mert ha egy megnyert negyedik lett volna úgy, hogy az első három nagyon messze van, talán örültem volna. De előtte aláírtam volna, az biztos.

Még egy teoretikus kérdés. A kiutazás előtt nem sokkal eljegyezték, amiről elmondta, mekkora érzelmi töltet volt. Számított rá? Ha nem történt volna meg, ezt is ki tudta volna zárni Japánban?
A lánykérésre számítottam, de csak az olimpia után, úgyhogy nagyon meglepett, szóval nem motoszkált volna a fejemben. A terv is az volt, hogy Tokiót követően a magánélet és a család nagyobb szerepet fog kapni az életemben. Előtte viszont szinte csak ez létezett, talán kicsit önző is voltam, még a jeleket sem vettem észre. A párom aznap nagyon izgult, furán viselkedett, de ezt betudtam annak, hogy egy sérülés miatt injekciózni kellett a lábát, és azt hittem, annak a hatására van ez. Semmi nem tűnt fel aznap. Végül duplán jól sült el, egyrészt valóban nagyon sok erőt adott, másrészt ha utána történt volna meg, biztosan lettek volna rosszindulatú emberek, akik azt feltételezték volna, hogy csak azért kérte meg a kezem, mert bronzéremmel jöttem haza. Egyébként a családom miatt nagyon szerencsésnek érzem magam, annyit segítenek és annyira összetartók vagyunk. A gyerekkorom is boldog volt, és most is bármi van, ugrunk egymásért, az ilyen biztos háttér rengeteget számít.

Korábban volt egy kijelentése, miszerint az is kell a jó teljesítményéhez, hogy kívül-belül jól érezze magát. Pontosan minek kell ehhez teljesülnie?
Emlékszem, ezt jó régen mondtam, akkor még műszempillám is volt, de a párom azóta lebeszélt róla, mert szerinte így is szép vagyok. Nekem fontos volt, hogy ha elmegyek egy versenyre, rendben legyenek a dolgaim, a hajam, a körmöm ne legyen lenőve. 

Évek óta fiúkkal edzem, ők is elfogadják, és mivel nekünk rendkívül képlékeny és állandóan változó a programunk, néha ehhez igazítjuk, mert tudják, hogy ez fontos nekem a versenyekhez. Az olimpia előtt is megvolt a fodrász és a műkörmös is, a húgom csinálja a körmömet, most az öttusa motívumai kerültek rá. Szerintem egy nőnek fontos, hogy kívül-belül jól érezze magát. Sok lányon látom, hogy verseny közben sminkelik magukat, de egyáltalán nem nézek rájuk máshogy, mert van, akinek ez kell ahhoz, hogy jobban teljesítsen. Én már elengedtem, hogy például úszás után milyen fejem van, annyira már nem fontos, de régen az volt.

Ha már a férfi edzőpartnereket említette: mi a helyzet azzal, hogy szerintük a női öttusa könnyebb és nem is igazi sport? A bronzérme változtatott ezen a megítélésen?
A fiúk szoktak ezzel viccelődni, nem tudom, ki hogy veszi, rólam a sok év miatt már lepereg. Persze, mondják, hogy a lányoknak könnyebb bekerülni, meg nincs akkora mezőny, és ez egyébként is egy férfi sportág, de ez inkább az idősebb versenyzőkre volt jellemző. Tény, hogy régebben nem voltunk annyian, de most már nálunk is nagyon nehéz bekerülni a döntőbe. Korábban túlnyomórészt férfiak űzték, és a női szám csak 2000 óta szerepel az olimpiai programban, úgyhogy ez valószínűleg abból az időkből ered. Szerencsére már kezd eltűnni ez a hozzáállás.

Ahhoz, hogy valakiből jó öttusázó váljon, elengedhetetlen, hogy sokoldalú legyen. Ön civilként is az?
Ami biztosan kell, az a fanatizmus. Azt szeretem benne a legjobban, hogy nagyon sokszínű, valóban többféleképpen kell helytállni, és ez megunhatatlan. Én pedig ebben találtam meg magam. Labdajátékokban például nagyon ügyetlen vagyok, csak nézni szeretem. Civilként sokoldalú vagyok-e? Nem tudom.

Arra gondoltam, hogy említette a szakdolgozatot, és akkor a katonaságról még nem is esett szó…
Ó, értem! Igen, közgazdászként elvégeztem az alapszakot, aztán elmentem egy OKJ-s edzői képzésre, majd elkezdtem a Testnevelési Egyetemet. Ott megcsináltam az első két és fél évet, már csak fél van hátra az öttusaszakedzőiből, szóval be kellene fejeznem, de az olimpia miatt passziváltam.

Az biztos, hogy egész nap pörgök, le sem lehet lőni. Sok barátom van, szeretek eljárni, nem vagyok otthon ülő ember. Sporteseményekre is kimegyek, szeretem a mozit, a rejtvényfejtést, az olvasást vagy azt, amikor a kutyámmal játszom. Akkor még ott van a katonaság, szóval lehet, hogy tényleg nem tud lekötni egyetlen dolog. Amióta hazajöttem, csak a sport terén eresztettem le, de ugyanúgy alig vagyok otthon. Arra vágytam, hogy végre otthon legyek és aludhassak, aztán ez eljött, erre most már alig várom, hogy mehessek valamerre.

Katonacsaládból származik, és ön is folytatta a sort. Volt bármilyen nyomás önön, vagy már fiatalon elhatározta, hogy be szeretne lépni?
Valóban, édesapám és nagypapáim is azok voltak, nagybátyám pedig most is az. Van egy bátyám, és úgy volt, hogy ő viszi tovább a hagyományt, általános iskola után katonai suliba ment volna. Aztán az utolsó pillanatban édesanyámmal megváltoztatták a döntést, végül környezetvédelemmel kezdett el foglalkozni. Jól is tette, mert vegyészmérnök lett belőle, és gyógyszerkísérletezéssel foglalkozik, bár én mindig azt mondom, hogy tudós, ő meg csak röhög rajta.

Amikor megtudtam, hogy megalakul a Sportszázad, nagyon megörültem, az öttusa, a lovaglás és a lövészet miatt úgyis közel áll a katonasághoz. Nagybátyám és néhány ember segített bekerülni, és csak utána mondtam el a szüleimnek. Mindketten sírtak. Édesapám a büszkeségtől, édesanyám pedig bánatában. Már bízott abban, hogy megszakadt a dolog. Négy és fél éve vagyok tagja, tavaly a pandémia alatt megcsináltam az alapkiképzést, de azt ne kérdezze, mi leszek, ha nagy leszek! Nem tudom eldönteni, vagy katona, vagy edző.

Rendben, akkor megpróbálom máshogy. Mi a célja a katonai pályával?
Nagyon szeretek ott lenni, a lelki szemeimmel látom is magamat katonaként, miután befejeztem a sportolói pályafutásomat. De edzőként is, mert nagyon szeretem a gyerekeket, szeretnék mondjuk tíz év alatti fiatalokkal foglalkozni, mert cukik. Persze az idősebbek is, de őket máshogy kell kezelni. Tudom, lassan el kéne döntenem, hogy merre tovább, de még kivárok.

El tudja magát képzelni egy külföldi misszión?
Persze, hiszen a missziókba vezénylik a katonákat. Amúgy inkább valamilyen sporttiszti állás érdekel, testnevelésórák, különböző foglalkozások tartása vagy lövészet oktatása. Aztán lehet, hogy a végén pszichológus leszek.

Az állatorvosi pálya is népszerű a sportolók körében, és ha jól tudom, ön imádja az állatokat.
Igen, de biztosan nem tudnék az lenni. Már attól is rosszul vagyok, ha a kiskutyámnak fáj valamije, annyira sajnálom szegényt. Korábban befogadtunk egy másikat is az út széléről. Először úgy volt, hogy csak ideiglenesen, aztán annyira megszerettük, hogy maradt. Viszont hiperaktív, szóval a felkészülés alatt odaadtuk anyukáméknak. Hamarosan szeretnénk kertes házba költözni, és az a terv, hogy ott kint-bent kutya legyen. Most csak Barack él velünk, aki mindig sír, amikor hazaérek, és az sem érdekli, ha egy olimpiai bronzzal teszem ezt.

A minap Arany Érdemkeresztet is vitt neki haza, miután a többi tokiói érmessel együtt kitüntették. Azt tudjuk, hogy ez egy rendkívül olimpiacentrikus ország, az öttusa pedig kiváltképp olyan sport, amire – már amikor nincs pandémia – csak négyévente figyelnek az emberek. Ön például hogy éli meg, hogy egy adott ciklusban nyerhet akármennyi vb- vagy Eb-érmet, csak az olimpiai eredménye üti meg az ingerküszöböt?
Igen, ez igaz, ezért is mondtam, hogy számomra ez a bronzérem többet ér, mint a 2016-os egyéni vb-arany. Lehetek akárhányszoros világbajnok, az emberek az olimpia alapján ítélnek meg, mert súlyozva van, és jobban megbecsülik. Egyébként szerintem javult a helyzet, vagyis én azt érzem, hogy amíg régen csak az arany számított, addig most mindannyiunkat megbecsülnek. Azzal, hogy érmet nyertem, nem is bánom, hogy fel van fújva. Némileg érthető, hiszen alapesetben négyévente van, az egész világ erre figyel, mentálisan jobban fel kell készülni. Világbajnokságot pedig évente rendeznek, igaz, hogy erősebb a mezőny, de mindenkiben ott van, hogy nem baj, ha rosszul sikerül, mert egy évvel később javíthat. Az olimpia sokkal görcsösebbé tudja tenni a sportolót.

Ön friss világbajnokként utazott ki Rióba, ami aztán nem úgy alakult, ahogy tervezte. Pont ezért?
Igen, az esélyesség terhe összenyomott. Van egy olyan átok is nálunk – bár erről akkor még nem tudtam –, hogy aki vb-t nyer az olimpia évében, az utána biztosan nem szerez aranyat az ötkarikás játékokon. 

Annak pedig nagyon örülök, hogy felfigyeltek rám, mert eddig is igyekeztem népszerűsíteni az öttusát, és így jóval könnyebb. Legalább egyre többen tudják, hogy egyáltalán mely öt sportágból áll. Lehet, hogy hülyén hangzik, de a szegény német lánnyal történtek is kellettek ahhoz, hogy az emberek egy része rájöjjön, nem kerékpár, hanem lovaglás van a programban.

Azért, ami Annika Schleuval történt Tokióban, sokan a lovaglás kivételét kezdték el szorgalmazni, de többen elmondták, például ön is, hogy nincs rossz ló, csak rossz lovas. Ha ön döntéshozó lenne, min változtatna az öttusában?
Rengeteg múlik azon, ki hogyan viszonyul a lóhoz. Megérzik. Szerintem csodálatos, hogy egy másik élőlénnyel együtt kell dolgozni. Ő segít nekem, én pedig szeretettel fordulok hozzá. Addig kell edzeni, amíg minden lovat meg tudunk ülni. Az olimpián kifejezetten jó lovak voltak. Persze szerencse is kell a sorsolásnál, hogy olyan lovat kapjunk, akivel tudunk dolgozni, hasonló a stílusunk. Egyébként ott van például a litván lány, aki most ezüstérmes lett, Londonban pedig ő nyert, Rióban viszont nullázott a lovaglásnál.

Így is lehet csinálni. Hogy mit változtatnék? Nem tudom, nekem tetszik a mostani, a változástól is félek kicsit, inkább így hagynám. Sőt jó lenne, ha a lovaglópályák hasonlítanának a tokióihoz, magas akadályokkal, akkor mindenki komolyan venné a lovas edzéseket. Na jó, van egy javaslatom mégis: visszahoznám az úszásba azt, hogy egy másodperc három pontot érjen. Így most annak nincs súlya, a két ponttal leértékelődött a szám. De inkább maradjon így, az újtól kicsit tartok!

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)

Sorozatunk első részében Késely Ajnával beszélgettünk, amelyet itt tud elolvasni.