Simon, Szimonetta
-1 °C
15 °C

Késely Ajna: Úgy szeretnék a gyerekeimmel lenni, hogy nem járok közben pszichiátriára

BP-6883
2021.10.01. 09:02
Az Index új sorozatot indít, amelyben hazai sportolókat mutat be, egy kicsit más szemszögből. Ezúttal nem az érmek, eredmények, pontok, gólok kerülnek előtérbe, hanem ők maguk mesélnek saját lelkivilágukról, belső és külső küzdelmeikről. Az első epizódban a háromszoros ifjúsági olimpiai bajnok úszó, Késely Ajna mesél őszintén arról, hogy az elmúlt két évben megjárta a poklot, ami több radikális lépéshez és felismeréshez vezetett nála. Az elmúlt időszak tapasztalatait arra szeretné használni, hogy másoknak is segítsen, ám ehhez először neki is teljesen meg kell gyógyulnia, viszont úgy érzi, jó úton jár.

A minap betöltötte 20. életévét. Csinált ez alkalomból valamilyen számvetést, vagy annyira felgyorsultak most az események, hogy erre nem is volt ideje?
Nem éreztem át, pontosan azért, mert ennyi minden zajlott körülöttem az elmúlt napokban, hetekben, hogy nem tudtam arra fókuszálni, mi is történt velem az elmúlt 20 évben, és mi az, amit a következő 20-ban szeretnék csinálni. Felkeltem, 20 éves lettem, letelt a nap, vége. Nem is ünnepeltünk, az edzőváltás miatt képtelen voltam ezzel foglalkozni.

Beszélhetünk erről?
Most már nyugodtan.

Már Tokióban is elmondta, hogy véget ér az együttműködés ön és Turi György között, ott azonban úgy tűnt, hogy azért, mert az edző nyugdíjba vonul. Most viszont nem így jött le.
Ez eléggé komplikált dolog. Azért tudtam könnyebben váltani, mert abban a hitben voltam, hogy Gyuri bácsi nyugdíjba megy. Aztán kiderült, hogy nem teljesen, csak az edzőtáborokat fogja kihagyni, nekem viszont egy komoly környezetváltozásra volt szükségem. 

Azt éreztem, hogy nem kapok elég motivációt, nincs a napjaimnak olyan mozgatórugója, ami arra sarkallna, hogy menjek tovább azon az úton, amit már kiskoromban elkezdtem.

Az akkori vágy, szenvedély és izgatottság, a láng kezdett kihunyni, Tokióban már nem is éreztem, hogy ezt miért csinálom, szó szerint munkának tekintettem. Pedig az élsportolók sikerének titka az, hogy azt csinálják, amit szeretnek, és nem kötelességnek tekintik.

Konkrétan mi az, ami hiányzott, és amit szeret az úszásban?
A komfortzónám átlépése és az ebből fakadó elégedettség, boldogság. Hogy izgatottsággal töltsön el az úszás vagy egyáltalán az, amiért úszom. Hogy élvezzem a versenyeket, a környezetet. De már a márciusi országos bajnokságon is más volt. Úgy éreztem, mintha egy nehezebb edzés lett volna: mindenre húztam a számat, nem tetszettek a dolgok. Pofán vágtak ezek az érzések, amiken aztán szerettem volna változtatni. Felelősséget vállalok a saját érzéseimért és döntéseimért, mivel fiatal felnőtt vagyok, nem fog dönteni helyettem a családom vagy az edzőm, de ettől még igénylem a segítséget. Az edző pedig azért van, hogy a nehéz pillanatokon átlendítsen, ne pedig az ellenkezőjét hozza ki.

Magára hagyta önt, vagy csak nem tudott új impulzusokat adni?
Nem hagyott magamra, csak érezni lehetett rajta az elmúlt 30 évet, ha nem többet. Ilyen múlt után természetes egy kisebb kiégés, de semmiképp sem szeretnék helyette beszélni, lehet, hogy más folyamatok játszódtak le benne. Ha én is 30-40 éve csinálnám ugyanazt, akkor elgondolkoznék azon, hogy valami mást is lehetne mellette.

Ilyenkor fogy a motiváció és az erő is, és ha az ember nem motivált, akkor másokat sem tud motiválni.

Kilenc év után én is úgy éreztem, hogy váltanom kell. Nem úszást, hanem környezetet. Szerintem ő 20 évesen is ugyanazt a 11-12 éves lányt látta bennem, akivel elkezdett dolgozni. De már vannak saját elképzeléseim és gondolataim, nem biztos, hogy jók, viszont ezeket meg kell tapasztalni. Tudom, hogyan kell ezt vagy azt megcsinálni mint profi sportoló.

Ezek szerint Bernek Péter a saját motiváltságával győzte meg önt?
Igen. Kezdő edző, bizonyítani akar. Persze azt tudni kell, hogy neki rengeteg edzésterv volt már a fejében, volt, hogy saját magát készítette fel, tehát nem vakon vágott ebbe bele. Tudja, hogy honnan jöttem, milyen szakmai háttér van mögöttem, mit csináltam az elmúlt kilenc évben, hiszen két évig együtt edzettünk Kőbányán. Tisztában van azzal, min mentem keresztül, legyen az jó vagy rossz. Neki is volt egy nagyobb váltása, és azokat az érzéseket, amiket átélt, most át tudja nekem adni, és ezáltal talán én is visszatalálok a régi Késely Ajnához.

Mikori a régi Késely Ajna?
Szerintem a 2019-es világbajnokságon tört meg valami. Nagyon jó idővel lettem negyedik, de mindenki dobogót várt, én is. Akkor tudatosítanom kellett magamban, hogy ilyen a sport, sőt ilyen az élet, van ilyen. Nehéz volt feldolgozni, viszont a 2020-as évem jól indult, kiváló időket úsztam, amivel gyógyítani is tudtam magam. Aztán jött a Covid, és minden szétesett megint. Pedig már nagyon közel voltam, de akkor újfent azt éreztem, hogy nem tudom, hol vagyok, és mi történik velem.

Ekkorra tehető a szimbolikus hajvágása, amiért aztán kapott hideget-meleget. Mesélne kicsit erről? Mi volt az a konkrét esemény, ami után ezt elhatározta?
Amikor bejött a járvány, akkor folyamatosan halasztották a versenyeket, majd egyáltalán azt is, hogy uszodába mehessünk. Egyre csak húzták, borzalmas bizonytalanságban éltünk. Teljesen magamba fordultam, feküdtem az ágyban, sportolni sem volt kedvem, elkezdődött a depresszió. Úgy éreztem, ebből ki kell rángatnom magam, ekkor jött az érettségi, ami új célt adott nekem. Addig 0–24-ben az a Késely Ajna voltam, aki úszik, nem pedig az, akinek meglehetősen színes a világa. Az olimpia miatt azt az énemet feltettem a polcra. Aztán jött az iskola, ami miatt sokat stresszeltem, ráadásul a matematikaérettségire úgy mentem, hogy a bal fülemre elvesztettem ideiglenesen a hallásomat. Szteroidos gyógyszert kellett szednem, ami majdnem öt kilóval megdobta a súlyomat. 

Nekem pedig alapból volt már testkép- és evészavarom is, de legalább addig az úszással le tudtam vezetni a feszültséget.

Ekkor viszont nem, és állandóan azt figyeltem, hogy nézek ki, a külsőmmel voltam elfoglalva a belsőm helyett. Aztán jött az ötlet, hogy gyorsan levágatom a hajamat, kellett egy radikális lépés, hogy kirángassam magam, hogy ne a tükörben nézegessem magam, hanem kezdjek el meditálni, az énemre összpontosítani. Volt időm a közösségi médiára, megtapasztaltam a rossz oldalát, ott is csak azt nézegettem, ki hogy néz ki.

Hirtelen felindulásból tette, vagy esetleg már ott volt a gondolat, és beszélt erről valakivel?
Elmentem a kiskutyámat sétáltatni, azt a 40 percet végigsírtam, rengeteg minden játszódott le bennem. Aztán hazaértem, elővettem édesapám régi gépét, és mondtam neki, hogy én most ollóval levágom a hajamat, ő pedig nyírja le géppel. Édesanyám majdnem elkezdett bőgni, hogy miért kényszerítem magamat erre, édesapám viszont egészen megörült, hogy végre nekem is rövid hajam lesz. Sírtam folyamatosan, de nem bántam meg.

Elindított ez valamilyen gyógyulási folyamatot?
Először nem, mert akkor jöttek a kommentek. „Hogy nézel ki!?” „Milyen fiús vagy.” „Menjünk együtt csajozni!”

Ez komoly?
Igen. Az elején ezeket magamra is vettem, elszörnyülködtem azon, milyenek az emberek, és hogy mennyire kiveszett belőlük az empátia. Utána viszont elkezdtem a belső békémre figyelni, onnantól kezdve találkoztam olyan emberekkel, akik segítő kezet nyújtottak, ami nagyon jólesett. Láttam a tiszta lelkeket, az őszinteséget, a fényességet. Ez tényleg elindította a gyógyulást, ami viszont elvett az úszástól. Rájöttem ugyanis, hogy a pályafutásom rövid, és inkább azt mondtam, hogy szeretném mentálisan egészségesen élni az életemet. 

Addig mindent a célért áldoztam fel, de nem akartam belebetegedni, meghülyülni, mert később szeretnék a gyerekeimmel úgy foglalkozni, hogy ne járjak közben pszichiátriára.

Ezek szerint már más célok viszik előre?
Igen, de ebben az is közrejátszik, hogy beleestem a felnőttvilágba. Régen naivan addig úsztam, amíg el nem fáradtam, a gyerekek nem észlelik ezt maguk körül. De amint belecsöppenünk, realizáljuk, hogy nem arról szól az élet, hogy lemegyünk úszni pár hosszt, hanem sokkal összetettebb az élet, és másról is szólhat.

Az evészavar kialakulhat már korábban is.
Persze, de nagyon sokat titkolják, vagy nem is tudják, hogy ezzel állnak szemben, mert ezt veszik természetesnek. Pedig nem az a normális, hogy naponta háromszor állunk mérlegre, és nem 30 deka fog másodpercekről dönteni. Tisztelni kell a szervezetünket azzal, hogy tápláljuk. A motorba is kell üzemanyag, és senki sem lesz attól gyorsabb, hogy nem eszik. Lehet, hogy ez a régimódi felfogás és a környezet hozadéka, és ha valaki így csinálja 30 éve, akkor máshogy látja a dolgokat. Plusz még ott van a közösségi média, ami csak fokozza ezt.

Szerintem már elértük azt a korszakot, külföldön legalábbis, hogy egyre többen beszélnek arról, hogy emberek vagyunk. Lehetnek rossz napjaink, és senkit sem lehet ezért elítélni.

Pont attól tökéletes egy ember, hogy sokszínű. Én nem is titkolom ezt, sőt mondhatni, hogy örülök annak, hogy átmentem egy időszakon, mert ha majd egyszer teljesen meggyógyulok, akkor szeretnék másokon segíteni. Ez is az egyik életcélom. Megjártam a mély poklot, és így talán később tudok segíteni azokon, akik ennek az elején járnak.

Pedig már akkor is próbált másnak segíteni, amikor nem volt jól. Önnek volt segítsége?
Amikor ezen keresztülmentem, akkor nem tudtam magamon segíteni. Pedig az megvolt, hogyan kellene. De másokon könnyebb, és azért próbáltam meg, mert akkor a saját problémáimat a háttérbe tudtam helyezni. Persze aztán rájöttem, hogy ez nem működik, önzőnek kellett lennem, és a saját gondjaimmal foglalkozni. Tokió előtt nem is sikerült teljesen összeszedni magam, de legalább olyan lépést tettem meg, amivel kiléptem a komfortzónámból. Kényelmesebb lett volna egy helyben ülni, de akkor csak egyre rosszabbul lettem volna. Anyukám sokat segített, ő a legspirituálisabb ember, akit ismerek, de nyilván más az anyai támogatás, mint a külső. Hiába beszélünk meg mindent, ő más szemmel néz rám. Egy ideig elvoltam így, de beismertem, hogy kell külső segítség. 2021 januárjában elkezdtem, aztán kényszerből ott kellett hagynom a tréneremet.

Ki kényszerítette erre?
Az most nem fontos. Azt mondta, nincs szükségem ilyenre, egyedül is meg tudom oldani. Hiába mondtam, hogy nem, és azt, hogy nem szégyen segítséget kérni. Most pedig el is jutottam oda, hogy elkezdek egy olyan módszert, ami segít majd meggyógyulni.

Ha a segítségnyújtás az egyik életcélja, akkor ennek megfelelő szakot kezdett el most az egyetemen?
Kommunikációt tanulok a Budapesti Gazdasági Egyetemen, ami azért jó, mert ezt is fejlesztem. A pszichológia is jó lett volna, de ezt könnyebb az úszás és a Párizsra történő készülés mellett csinálni. Sok lett volna egy olyan út, amibe most 100 százalékot kellene beletennem, később viszont mindenképp az a terv.

Hogyan fogja tudni összeegyeztetni az úszást a tanulással, főleg, ha most nem is leli örömét az előbbiben? Egyáltalán úszónak tartja még magát?

Pont Tokióban fogalmazódott meg bennem, hogy mindent megteszek az edzésen, de ettől függetlenül nem tartom magamat 100 százalékosan sportolónak vagy úszónak.

Nem szeretném egyetlen kategóriába skatulyázni magamat. Attól lesz izgalmas az élet, ha az ember több dolgot kipróbál. Persze jó dolog, ha valakinek van egy szeretett munkája, amivel jól is keres, de már annyira színesen élünk, hogy ki kell próbálni mindent. Különben nem fogjuk megtudni, mit szeretünk igazán. Én azt, hogy megtaláljam azt a zónát, ami arra ösztönöz, hogy mindenre képes vagyok. Megtapasztaltam, hogy ez a szorgalom megvan bennem, és akár az élet más területén is ott lehet később. Így pedig addig is talán könnyebben állok az edzésekhez és a versenyekhez.

Úgy tűnik, jó úton jár a megújulás felé.
Talán az lesz a legjobb, ha színesítem a napjaimat, heteimet. Ezért kezdtem el az egyetemet. Sós Csaba (az úszóválogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) mondta, hogy higgyem el, ha belevágok, akkor az edzések is jobban fognak menni. Kikapcsol az agyam, más ingereket kapok majd, a testem kívánni fogja a vizet. Emellett készülök a felsőfokú nyelvvizsgára, azaz kitűztem olyan célokat is, amik nem az úszáshoz kötődnek. Ha folyamatosan csak egyvalamit csinálunk, az egyenes út a kiégéshez. 2020 elején azt hittem, úgy lehet olimpiát nyerni, ha félreteszünk minden mást: barátokat, családot, iskolát. Aztán ezt folytattam 2021-ben is, ez vitt a mély gödörbe.

A párkapcsolatot nem említette.
Pedig nagyon jó lenne! Ezt persze csak úgy lehet, ha nem mondok le egy randit fáradtság miatt. Ilyenkor tudtam önző lenni, pedig kitartónak kellett volna. Volt, hogy egy órával előtte is lemondtam, mert nagyon kemény edzésen voltam túl. Ezt egy sportoló persze könnyebben megérti, mint egy civil ember. Én nem tudok este 9-10-ig programot csinálni, nekem akkor már alváshoz kell készülnöm. De ehhez is fel kellett nőnöm, úgy éreztem, hogy nem állok erre készen. Most már igen.

Akkor mégis számít ez a 20 év, és máshogy lát bizonyos dolgokat?
Lehet. Kicsit meg is ijedtem, mielőtt betöltöttem a 20-at, hogy lassan két éve vagyok felnőtt, de most jöttek el olyan fordulópontok az életemben, amiknek hosszú távú hatásuk is lehet. Például az edzőváltás, az egyetem elkezdése aktív félévvel, a dilemma, hogy elköltözzek-e az új lakásba, hogy legyek tudatosabb a pénzügyekkel kapcsolatban. Szóval igen, ezek egyszerre jöttek, és realizáltam, hogy muszáj lesz megtanulnom. Felelősségteljes döntéseket kell hoznom, a családom nem dönthet helyettem. Mindig hagytak nekem teret, de nem kellett felelősséget vállalnom, aztán az ő fejük fájhatott utána.

Ha már beszélt a rövid távú célokról: vannak hosszabb távúak is?
Öt éven belül szeretnék diplomát, szeretném elindítani a saját kis életemet az új lakásomban, egészséges párkapcsolattal. Legalább 28 éves koromig tervezek úszni, de ehhez kell, hogy visszataláljak önmagamhoz, bizakodó vagyok. Sőt, ha az öt évet nézzük, akkor már a második egyetemet csinálnám. Nagyon szeretnék sokáig tanulni. Valamint egy új hobbival is szemezek, ami a kerámiázás. Régen rajzoltam, vonz az alkotás. Tele vagyok új tervekkel és színes elképzelésekkel, de a fővonal a pszichológia, az mindig is bennem volt és lesz.

Terápiás jellegű agyagozás?
Ha van ilyen, akkor simán! Ha nincs, akkor majd elindítok egy olyat.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)