Marco Rossi: Egy napon igazoltam Nápolyba Diego Maradonával

Amikor vasárnap kora délután pár szót váltottunk telefonon, én éppen az Isten keze (È stata la mano di Dio) című Paolo Sorrentino-filmet néztem a Netflixen, Marco Rossi pedig a Kisvárda–Puskás Akadémia NB I-es mérkőzést az M4 Sporton. Ebben idáig nincs semmi csodálnivaló, abban viszont talán már van, hogy a Nápolyban játszódó, akár még Oscarra is esélyes mozit Budafokon néztem, a Szabolcsban vívott rangadót pedig a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya – Nápolyban, közelebbről pozzuoli otthonában.

Hétfő délután azonban már mindketten Telkiben voltunk, az MLSZ edzőközpontjában, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának irodájában, ahol évértékelő interjút készítettünk Marco Rossival.

Milyen volt a rangadó?

Kiegyensúlyozott. A Kisvárda már nem meglepetéscsapat ebben a bajnokságban, hanem maga a valóság, a magyar futball revelációja, amely már az előző, portugál edzőjével is remekelt, most meg ezzel a fiatal magyar trénerrel...

Erős Gáborral...

Igen, Erős Gáborral is tartja a szintet. Hogy is mondjam, van identitása ennek a csapatnak. Révész Attila, a sportigazgató jó játékosokat válogatott össze, és úgy tűnik, mindegy, ki az edző, a rendszer határozza meg a csapat játékát. Amikor lent jártam Kisvárdán, Révész megmutatta nekem a létesítményeket, ott tényleg minden feltétel adott a színvonalas munkához.

Ha nem tartja elkalandozásnak, beszéljünk egy kicsit az Isten kezéről, végtére is a film hátterét a futball adja. Tetszett?

Igen, nagyon is! Nálunk már pár hete bemutatták, nem csak most, amikor a Netflix elkezdte sugározni, és akkor családilag megnéztük. Rendkívül érdekes film, mert egy nápolyi család életét mutatja be azokban az években, amikor Maradona a Napoli játékosa volt. Ami történetesen egybeesett az én fiatalságommal. Amikor a Napoli 1984. július 5-én leigazolta Diegót, én húszéves voltam, és ugyanazon a napon, 1984. július 5-én írtam alá a harmadik ligás Campania csapatához, egy ugyancsak nápolyi klubhoz. Mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Akkor még nem ismertem Mariellát, a későbbi feleségemet, aki szintén nápolyi lány, viszont Maradona megérkezését a helyszínen éltem át.

Ha valamiért irigylem, ezért mindenképpen.

Irigyelhet is. Pláne hogy ott voltam a San Paolo Stadion negyvenötezer nézője között Maradona első hivatalos nápolyi mérkőzésén, amelyen a Casertana volt az ellenfél. A meccset az Olasz Kupáért játszották, 3–0-ra győzött a Napoli, Maradona lőtte az első gólt büntetőből, hanyagul a jobb sarokba gurította a labdát, a harmadik előtt pedig ollózva varázsolta a labdát honfitársa, Bertoni fejére. Bámulatosan játszott, rúgott még szabadrúgásból egy kapufát, azt csinált a pályán, amit akart. Sok nagy futballistával játszottam egy csapatban, még több sztár ellen, de Maradonához fogható zsenivel nem találkoztam.

Mint szemtanú megerősítheti, hogy a nyolcvanas évek közepén Nápoly olyan volt, mint a filmben?

Abszolúte. Sorrentino valamennyi filmje hiteles ilyen szempontból, a korabeli valóságot adja vissza, miközben egy álomvilág is tetten érhető.

Ha már itt tartunk, ön minek vallja magát? Torinóinak, ahol született, vagy nápolyinak, ahol már több mint harminc éve él? Már amikor nincs Budapesten...

Nézze, tagadhatatlanul észak-olasz vagyok, hiszen Druentóban, Torino egyik elővárosában születtem, de a temperamentumom a déliekre, a mezzogiorno lakóira jellemző. Meglehet, hasonultam a nápolyiakhoz, bár az sem kizárt, hogy eredendően ilyen vagyok, temperamentumos. De az biztos, hogy remekül érzem magam Nápolyban, szeretem a környezetet, az embereket.

Bár szívesen vagyok Nápolyban magam is, beszéljünk egy kicsit a magyar futballról. Mi volt önnek a 2021-es év csúcs- és mélypontja?

A csúcspont? Az a néhány nap, amely a június 23-i Németország elleni 2–2-t követte. Igaz, hogy az Eb-csoport negyedik helyén végeztünk, de a fiúk olyasmit alkottak ezen a három mérkőzésen, amit egész Európában, sőt az egész világon elismertek. A mélyponton sem kell sokat gondolkoznom, a két albán meccs a világbajnoki selejtezőkön. Azzal a két vereséggel érdemben elszálltunk, hiába maradt még matematikai esélyünk. Ez a két vereség padlóra küldte a csapatot, de személy szerint engem is.

Volt olyan pillanat, hogy a lemondását fontolgatta?

Ha valaki úgy dönt, hogy lelép, akkor szerintem azért van, mert úgy érzi, a dolog nem működik. Albánia ellen valóban volt néhány dolog, ami nem működött, például nem voltunk formában azon a két meccsen, de a legjobban Szalai Ádám hiánya sújtott minket. Ne higgye azt, hogy most alibit keresek, csupán próbálok magyarázatot találni. És azt is elismerem, hogy ha módom lenne újból lemenedzselni ezt a két meccset, akkor bizonyos dolgokat másképp csinálnék. Például megváltoztatnám az összeállítást. De mindegy, ezeket a meccseket már nem lehet újrajátszani. A lemondás pedig nem volt opció.

Ki volt az idény felfedezettje a válogatottban?

Többen is igen jó teljesítményt nyújtottak folyamatosan, mások komoly fejlődést mutattak. Schäfer Andrást és Szalai Attilát kell első helyen említenem, egyrészt mert tényleg szinte végig remekeltek, másrészt nem feltétlenül lehetett előrelátni az ő ugrásszerű fejlődésüket. De Schön Szabolcsot is említhetném, bár ő valamivel kevesebbet játszott, mint Schäferék.

Nem lepte meg, hogy az Albánia elleni két csúnya vereség után Londonban és Varsóban talpra állt a válogatott?

Az meglepett, hogy Londonban – három nappal az albánoktól elszenvedett 1–0-ás vereség után – igen magas intenzitással és odaadással játszottak a fiúk. Ez nem volt benne a pakliban. A lengyelek elleni 2–1-es győzelem Varsóban pedig a legjobb meccsünk volt az Európa-bajnokság óta. És most ne jöjjön azzal, hogy az a mérkőzés már nem volt fontos a lengyeleknek, mert igenis fontos volt, szépen akartak búcsúzni a közönségüktől, amely keményen kifütyülte őket a vereség után. Oké, a lengyeleknél nem játszott Lewandowski, de tőlünk meg Orbán és Szoboszlai hiányzott, amit már mindenki elfelejtett.

Milyen célokat tud kitűzni a csapat elé 2022-ben? Nincs még Eb-selejtező, csak a Nemzetek Ligája, aminek még nem világos a tétje, meg aztán legyünk őszinték, a csoportunk az Európa-bajnok olaszokkal, a bivalyerős németekkel és az Eb-döntős angolokkal számunkra reménytelennek tűnik.

Milyen célokat? Hogy a fiúk közelítsék meg vagy érjék el, esetleg haladják meg azt a szintet, amelyre a nyári Európa-bajnokságon eljutottak. Más kérdés, hogy még azzal a teljesítménnyel is csak negyedikek, utolsók lettünk a csoportban. Most is négyen vagyunk a Nemzetek Ligája-csoportunkban, és papíron a leggyengébbek vagyunk, ha érvényesülnek az erőviszonyok, megint negyedikek leszünk. Ez a realitás. A cél a következő: meccset csinálni mind a hat összecsapásból, olyan teljesítményt nyújtani, mint az angolok ellen Londonban vagy mindkét, Lengyelország elleni mérkőzésen. Bízom abban, hogy a fiúk képesek lesznek az első perctől az utolsóig betartani a taktikát, továbbá a klubjukban fizikai és pszichikai szempontból is úgy készülni, ahogy elvárjuk tőlük, és ha ez megvalósul, akkor sok borsot törhetünk az ellenfeleink orra alá ezen a hat mérkőzésen. Lehet, hogy még így is csak negyedikek leszünk, de az álmom az, hogy bennmaradjunk a Nemzetek Ligája első osztályában. Ami fantasztikus siker lenne. Ez szinte lehetetlen küldetés, de meg kell próbálni.

Amióta magyar szövetségi kapitány, most vezeti először a válogatottunkat a szülőhazája legjobbjai ellen. Mi jár ilyenkor a fejében?

Az biztos, hogy kavarognak bennem az érzelmek. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy bármikor Olaszország ellen vezessem a válogatottat, de ahogy már számtalanszor kijelentettem, a magyar válogatott kispadján ülni nem ugyanolyan, mintha bármely más válogatott kispadján ülnék. Tény, hogy fura lesz úgy részt venni egy válogatott meccsen, hogy nem Olaszország győzelméért küzdök. Nem is tudom, mit szeretnék... Talán azt, hogy életem végéig emlékezzek ezekre a mérkőzésekre, annyira jók legyenek!

Hogyan töltötte eddig a pihenője napjait?

Szakadatlanul utazgatva. Édesanyám Druentóban lakik, átesett egy sikeres műtéten, Mariella, a feleségem Nápolyban van, Simone, a fiam, élvonalbeli vízilabdázó Siracusában, Gaia, a lányom pedig Milánóban dolgozik, a divat fővárosában, egy kommunikációs cégnél. Ha most minden jól megy, kedden velem együtt mindenki megérkezik a nápolyi lakásunkba. Legalább a karácsonyt együtt tudjuk tölteni. 

(Borítókép: Marco Rossi. Fotó: Kaszás Tamás / Index)