A legnagyobb sportolók lelkét is porrá zúzza az olimpia

Legyen szó úszóról, vívóról, tornászról, cselgáncsozóról, súlyemelőről, kajak-kenusról, vízilabdázóról, a hierarchiában az olimpiához nem ér fel semmi. Amikor például Kapás Boglárka 2019-ben világbajnok lett 200 pillangón, az első gondolata az volt a vegyes zónában, hogy csalódott az időeredménye miatt, mert az az olimpián semmire sem lesz elég. Aztán persze „megbarátkozott" a gondolattal, hogy vb-t nyert, de az ösztönös válaszreakciója sokat elárult. Ezek után pedig ne csodálkozzon senki, hogy az egyébként gyönyörű olimpiai negyedik hely után elsírta magát a kamerák előtt.

Siklósi Gergelynek körülbelül két perce lógott a nyakában az ezüstérem, amikor már arról beszélt, hogy néhány hét múlva elkezd készülni a párizsi olimpiára. Az előfutamban kizárt 4×200-as férfi gyorsváltó tagjai is fogadkoztak, hogy majd Párizsban javítanak. A negyedik helyezett hegyikerékpáros, Vas Kata Blanka esetében már mindenki azt találgatja, milyen színű éremmel tér haza 2024-ben a francia fővárosból. Mintha az addig rájuk váró három év és az abban foglalt versenyek nem is számítanának. 

Vajon felkapjuk majd a fejünket, ha Siklósi mondjuk 2023-ban megnyer egy világkupa-viadalt? Vagy ha az úszóink jól teljesítenek egy-egy világversenyen? Esetleg ha a vitorlázó Berecz Zsombor további érmeket szerez világ- vagy Európa-bajnokságon? Ugyan már, maximum bizakodóan nyugtázzuk a tényt: na, ő is jó lesz majd az olimpián. Már ha egyáltalán ezeknek a híre eljut az emberhez...

Nem csak emiatt persze, de megfelelő lelkiállapot nélkül senki sem nyerhet. A tokiói olimpia pedig tökéletesen rávilágított erre is. Most, amikor rendkívüli időket élünk, amikor a papírforma már nem sok helyen létezik, az esélyes versenyzőknek ugyanúgy villogniuk kell. Még úgy is, hogy az elmúlt másfél évben már komoly repedések keletkezhettek az addig betonkeménységűre edzett pszichéjükön, amikbe aztán kalapáccsal ver éket a szurkolók és a média által rájuk rakott teher.

Ilyenkor derül ki az, hogy ők is emberek. Még azok is, akiket korszakosan nagy, történelmi jelentőségű sportolóknak tartanak. Nézzük meg Simone Biles esetét. Sokan úgy tartják, ő minden idők legnagyszerűbb tornásza. Ha összeszámoljuk, hogy 22 éves korára nyert négy olimpiai és 19 (!) világbajnoki aranyat, akkor akár el is hihetjük ezt a kijelentést. Az Egyesült Államokban igazi ikon, Michael Phelpsszel, Michael Jordannel, vagy éppen Serena Williamsszel szokták egy lapon emlegetni, aki idén az olimpia egyik hivatalos partnerének, a VISA-nak lett a reklámarca. Tehát annak a cégnek, amely egy olyan intézményt támogat, amely tiltja a reklámokat. De ha már beengedi, azt idén Bilesszal teszi. 

Az amerikaiaknak Biles az, ami nekünk Hosszú Katinka (volt?), Szilágyi Áron, Milák Kristóf, Kozák Danuta, nekik pedig régen Phelps: a neve garancia a sikerre. De mi van, ha valaki megrogy az embertelen elvárásoktól? A most 24 éves zsenivel pont ez történt. Az egyéni összetett és a szerenkénti számok kvalifikációjában hibát hibára halmozott, majd jött az első árulkodó poszt Instagramon: egy világ nehezedik a vállaira, és nehezen bírja az olimpiai nyomást. Ő, aki 19 évesen négy aranyat nyert Rióban. Aztán a csapatverseny döntője előtti bemelegítésen kisebb sérülést szenvedett és visszalépett a szerepléstől.

 Nélküle „csak" ezüstérmet nyertek az előzetesen dominánsnak várt amerikaiak, ráadásul az ősi rivális oroszoktól kaptak ki. Mégis, a tengerentúli sajtó hősként ünnepli Bilest.

Azóta lemondta az egyéni összetett döntőjét is (a NOB hivatalos Twitter-fiókja rögtön kitett egy őt támogató posztot), arról pedig csak később fog határozni, hogy szerenként elindul-e a folytatásban. 24 éves korára kiégett. Irigyli ezt bárki is?

Némiképp hasonít Biles esetéhez Oszaka Naomi története. Amikor valaki az olimpiának otthont adó ország első számú és legnépszerűbb sportolója, akkor szintén beszélhetünk abnormálisan vakító, izzasztó reflektorfényről. És róla már eddig is tudtuk, hogy lelkileg nincs a topon, hiszen a Roland Garrostól is visszalépett május legvégén, ugyancsak mentális okokra hivatkozva, később pedig el is árulta, hogy depresszióval és szorongással küzd.

A négyszeres Grand Slam-tornagyőztes teniszező Wimbledonban nem is indult, hogy csak az olimpiai tornára koncentrálhasson. Aztán ez nem ment zökkenőmentesen, hiszen ha már olimpia van Tokióban, akkor neki is kell adni valamilyen szimbolikus szerepet. A japánok zászlóját nem ő vitte a bevonuláskor, viszont ennél is fontosabb feladatban részesült: ő volt az, aki utoljára megkapta a fáklyát, majd meggyújtotta az olimpiai lángot. Emiatt el is halasztották a másnapi meccsét, amit később simán behúzott, akárcsak a másodikat, viszont a harmadik körben kiesett. Az, akit a legjobban szeretnek a helyiek.

Minden vereség fáj, de ez különösen. Minden balul sült el. Óriási volt rajtam a nyomás, egyrészt mert még nem játszottam korábban olimpián, másrészt azért, mert itthon szerepeltem, az elvárás óriási volt. Nem is tudtam fejben összeszedni magam

– nyilatkozta a búcsú után. 

És persze ott van Hosszú Katinka. Egyértelmű, hogy formán kívül érkezett Tokióba, de így is meg kellett küzdenie az eredménykényszerrel. Hiszen tőle alapelvárás az érem, bárhol, bármikor, bármiben indul. Főleg vegyesúszásban. Aztán mégsem jött össze. Majd kirobbant a visszalépős cirkusz, amit aztán rengetegen úgy értelmeztek, hogy ezt direkt azért csinálta, hogy kiszúrjon Jakabos Zsuzsával, akinek szintén megvolt 200 pillangón az A-szintje és ő lehetett volna Kapás mellett a másik induló. De nem csak ezért ekézték, sokan már azt sem bírták megemészteni, hogy nem nyert érmet. Ilyenkor a riói aranyak és az ezüst a feledés homályába merülnek, akárcsak a számtalan világbajnoki és Európa-bajnoki cím. Mert az eredmény most kell!

Hosszú egykori „kollégája", Michael Phelps évekkel ezelőtt vallotta be, hogy több olimpia után is depresszióval küzdött, pedig őt aztán nem lehet azzal vádolni, hogy összeroppant volna a kulcspillanatokban. 

Jelenleg az NBC stábjában dolgozik az olimpián, és a minap arról beszélt, hogy az elmúlt 18 hónapban a sportolókról is kiderült, hogy nem tökéletesek, hiszen ők is emberi lények, akiket egy krízishelyzet ugyanolyan mélyen tud érinteni, mint bárki mást, és ezzel nincs semmi gond.

Vagy ott van például a kerékpáros Tom Dumoulin, aki januárban ideiglenesen felhagyott a sporttal, hogy rendet tegyen a fejében és visszataláljon önmagához. Májusban aztán újra nyeregbe szállt a Giro d'Italia 2017-es győztese, a terápia pedig annyira hatásos volt, hogy Tokióban ezüstérmet nyert az időfutamban.

A koronavírus-járvány őket is ugyanúgy megviselte, mint bárki mást, amire négy évig készültek, azt ráadásul el is halasztották, mindent újra kellett tervezni, az órára pontosan lebontott programból hirtelen káosz és rögtönzés lett. Arra viszont mindenképp jó volt ez az időszak és az olimpia is, hogy olyan falak dőljenek le, amiknek már ideje volt, és a sportolók is megmutathassák: hiába példaképek, nem tökéletesek. Fel merik vállalni, hogy sebezhetők, instabilak, emberiek.