Szőke 75: Raducanu rémálma, az Üllői út bálványa

A mai ötveneseknek, hatvanasoknak és a még idősebbeknek kevés emlékezetesebb futballélménye van, mint Szőke István jobb alsó sarokba fúródó bombagólja Raducanunak, a román válogatott barnamedve-termetű kapusának a belgrádi Európa-bajnoki selejtezőn 1972. május 17-én. Ezzel győzött Magyarország 2–1-re a két ország párviadalának mindent eldöntő harmadik összecsapásán, és jutott ki az Eb 1972-es belgiumi négyes döntőjébe. 

Szőke történelmi gólja 1:21-nél.

Ennek az ikonikus gólnak a szerzője a magyar futball egyik legszerethetőbb, legjobb humorú szereplője, akinek jobb lába milliókat tett boldoggá, és legalább ugyanannyi – jobbára lila-fehér – rajongót szomorított el.

Hát őt, Szőke Pistát, a „Szöszit” ünnepeltük vasárnap a népligeti Fradiváros éttermében. Másfél tucatnyi egykori játszótárs – többek között Rákosi Gyula és Horváth László „Api”, az 1965-ös Juventus ellen VVK-győztes csapat oszlopai, továbbá Mucha József, Rab Tibor, Máté János és sokan mások – és fél tucat, viszonylag élemedett korú zsurnaliszta, akik nagyrészt még látták varázsolni „Szöszit” az Üllői úti pálya vagy a Népstadion jobb oldali partvonala mellett. 

Ahonnan ritkán csámborgott el, mert akkoriban még nem volt szokás bejátszani az egész pályát a szélsőknek. De Szőke Pista így is bevarrt 71 gólt azon a 191 hivatalos mérkőzésen, amelyen magára öltötte 1965 és 1974 között a zöld-fehér mezt. 

A megemlékezésen kollégánk, Bánki József, az Üllői út közkedvelt Dodója volt a szóvivő házigazda.

„Tisztelt Szőke István! Aligha van szurkoló az Üllői út környékén, aki ne hallott volna a Fradi legendás ötös fogatáról, amely nemcsak a magyar bajnokságban, de az európai kupákban is nagy hatékonysággal rezegtette meg az ellenfelek hálóját. Az idősebbek a nevek felsorolásán túl azonban azt is tudják, hogy ennek a támadósornak Ön egyszerre volt a lelke, motorja és első számú mókamestere, aki góljaival jó pár kapusnak okozott álmatlan éjszakát” – kezdődött a levél, amelyben, nagyon helyesen, szó esett Szőke Pista József utcai kocsmájáról, a Volán Klubról is, ahol „a sör mellé a magyar labdarúgás aranykoráról szóló anekdoták jelentik a kísérőt”.

A miniszterelnök ajándékát Jakab János, a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke – egykor maga is jeles középcsatár – adta át „Szöszinek”, és természetesen kijárt az ünnepeltnek egy rekesz szigorúan száraz pezsgő is a budafoki Törley-pincéből. 

Az ilyenkor kötelező fotózkodás és anekdotázás után Szőke István nyilatkozott az Indexnek. 

Mikor mutatkozott be a Ferencváros csapatában?

1965. október 17-én a Szegeddel játszottunk a Népstadionban, akkor állt össze a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársor. Sajnos nem győztünk, 1:1 volt az eredmény, és nem is én rúgtam a gólunkat, hanem Novák Dezső tizenegyesből. De azért jól játszottam.

És a búcsúmérkőzés?

A baljós emlékű pályaavató az Üllői úton, 1974. május 19-én 1–0-ra kikaptunk a Vasastól, Müller Sanyi rúgta a gólt. Nagyon szomorú voltam, nem is szívesen emlékszem vissza erre a mérkőzésre. Egy stadionavatón ki kell szolgálni a közönséget, nekünk akkor nem sikerült. Legalább lett volna egy iksz! Szerencsére kellemes emlékekből sokkal több volt. 

Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése a válogatottban?

Hát azt mindenki tudja, a belgrádi 2–1 a románok ellen, amikor én rúgtam a továbbjutást jelentő gólt Raducanunak a 87. percben. Minden erőmet beleadtam abba a lövésbe. De azt sokan elfelejtik, hogy előtte Bukarestben a 2–2-es mérkőzésen is lőttem egy gólt, az elsőt!

És a Fradiban?

A Fradiban? 1967. április 16-án a Népstadion hetvenezer nézője előtt 3:0-ra megvertük a Dózsát, én rúgtam a másodikat, jól ment a játék. Meg amikor elkezdtem játszani a Fradiban, 1966 októberében, 19 évesen Magyar Népköztársasági Kupa-meccsen egy hétköznapon 6:3-ra győztünk a Dózsa ellen, és én négy gólt rúgtam. Akkoriban az újságírók nem vitték túlzásba a dicséretet, Varga Béla a Népsportban csak annyit jegyzett meg: „Szőke nagyszerűen játszott”. 

Ez volt az egyéni gólcsúcsa?

Igen. Kettőt, hármat rúgtam máskor, de négyet csak akkor egyszer. Jobbszélső voltam, jobbára szabadrúgásból, tizenegyesből szereztem a góljaimat. A lövőerőm, a rúgótechnikám átlagon felüli volt. Az újságírók többször meg is kérdezték, hogy is van ez, mire én mindig felfelé mutattam: Isten adta! Így születtem...

Törvényszerű volt, hogy a Fradi játékosa lett?

Más klub föl sem merült, már csak azért sem, mert ott születtem a Ferencvárosban, otthon, az Ernő utcai lakásunkban! Igazi fradista vagyok. Nincs még egy ilyen játékos, aki otthon, a kilencedik kerületben született, és az egész pályafutását is a Fradiban játszotta végig. 

Az hagyján, de nincs még egy olyan kocsmáros sem, aki lebeszéli a vendégeit arról, hogy egyen a házigazda főztjéből!

Olyan nincs, de be se jöhet a Volán Klubba!

(Borítókép: Szőke István. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)