Elbúcsúztatták Törőcsik Andrást, a legendát

Szombaton derült ki, hogy meghalt az Újpest FC egykori klasszisa. Törőtől nem sokkal később Orbán Viktor is elbúcsúzott, az Indexen pedig az alábbi írással emlékeztünk meg róla.

Az egykori válogatott labdarúgót hétfő este búcsúztatták Újpesten, de nemcsak a saját klubjának a szurkolói emlékeztek meg róla, hanem sokan mások is. Déri Tibor újpesti polgármester azt írta, hogy a közös gyertyagyújtást 20 órakor tartották a Szusza Ferenc Stadionnál.

Hétvégén az egyik legnagyobb újpesti ikon távozott közülünk, de szívünkben örökre zeng a »Táncolj, Törő!«

– írta Déri Tibor a Facebookon.

Jelzésértékű, hogy nemrég még az Újpest legnagyobb riválisa, az FTC oldalán is megosztottak egy bejegyzést. 

A goal.com bejegyzése szintén arra utal, hogy az emberek hosszú sorokban álltak a stadion előtt, és sok mécsest gyújtottak a legenda emlékére.

Ez volt a legendás gólja, amely ma Puskás-díjas lenne 

Tóth András hét évet játszott együtt Törőcsik Andrással az Újpesti Dózsa labdarúgócsapatában, és egy alkalommal a válogatottban is pályára léptek egyazon mérkőzésen. Történetesen azon a Jugoszlávia elleni barátságos összecsapáson, amely sokak szerint Törő élete meccse volt. A 17-szeres válogatott, ballábas játékmester most az Indexnek idézte fel legendás játékostársa népmesei alakját.

Leccében nyaralunk a családdal, itt ért utol a telefonhívása, és sajnos szombaton Andris halálhíre is. Nekem ugyanis csak Andris volt, nem Törő, úgy a szurkolók, a rajongói hívták. Nekünk, idősebb dózsásoknak ő csak Andris, Andriska volt – tűnődött minden idők egyik legjobb magyar bal lábának tulajdonosa. – 1974-ben, amikor a 19 éves Törőcsiket először pályára küldte Várhidi Pali bácsi, én már 25 éves voltam, Bene Feriék pedig már túl voltak a harmincon. 

Törő pillanatok alatt gyökeret vert a Dózsában, és két éven belül a válogatottban is. 

Andriska nemcsak a szurkolók kedvence volt, hanem a miénk is, játékostársaké. A kisöcsénknek tekintettük, már csak azért is, mert legfeljebb tizenöt évesnek tűnt a kese hajával, kölyökképével. Pátyolgattuk, a pályán és az életben is igyekeztünk megvédeni, sajnos nem mindig sikerrel. Legkevésbé önmagától. Sem a fehér mészcsíkokon belül és azon kívül sem. 

Tóth András szerint a feledhetetlen center mind játékával, mind egyéniségével rászolgált a futballközeg szeretetére, még az ellenfelek is elismerték és tisztelték.

Aranyos volt, nem volt nagyképű, szerényen fogadta az elismerést, sőt, a hódolatot. De az edzői is szerették, kiváltképp Várhidi Pali bácsi, aki szinte a saját fiaként kezelte. Meglehet, ez is volt a baj, mert mindent elnézett neki, amit talán másoknak nem. A válogatottban Baróti Lajos bácsi már kimértebb volt vele, de ez a természetéből fakadt, mert Lajos bácsi visszahúzódóbb, tartózkodóbb alkat volt.

Tóth Andrásnak abból a szempontból szerencséje volt, hogy Törőcsik talán legkiemelkedőbb játékának, a Jugoszlávia elleni 4–3-nak részese lehetett, hiszen ez volt az az egyetlen válogatott mérkőzés – 1977. október 5-én a Népstadionban –, amelyen együtt játszottak a pályán.

Andris a 43. percben a jobb szélről kapott labdát Török Petitől, kissé mögé szállt a beadás, vissza kellett nyúlnia maga mögé a jobb lábával, megemelte a labdát, és mielőtt leesett volna, ballal a hálóba vágta. Nem hittünk a szemünknek, ilyen gólt sem azelőtt, sem azóta nem láttam, ha akkoriban lett volna Puskás-díj, nem is kérdés, hogy Törő megkapja. Aztán a második félidőben rúgott még egyet 18 méterről, két védő ölelésében, Várady Béla pedig az ő felrúgásáért megítélt tizenegyest értékesítette – említette Tóth András elcsukló hangon.

Aztán bedobom az örök témát, a Fradi elleni 8–3-at, amely egy évvel korábban, 1976. május 15-én történt. Jómagam csak a másnapi összefoglalót láttam, mert a meccs időpontjában a Marczibányi téren voltam Kaláka-koncerten. (Jellemző, hogy emlékszem rá, a szünetben ugyanis bemondták a színpadról az eredményt!)

Nehogy azt higgye, hogy én elfelejtettem! – replikázik Tóth. – Főleg, hogy végigjátszottam a mérkőzést. Mindenki Fazekas Laci öt gólja miatt emlékszik arra a meccsre, de Andris legalább akkorát játszott. A hetedik gólunkat szerezte, mégpedig úgy, hogy 15 méterről alányesett a labdának, és az a hiába kapaszkodó Hajdú József felett a jobb felső sarokba hullott. Volt még egy gólpassza is...

Megemlítem, hogy az alányesés volt a specialitása, hiszen 1977. október 19-én Iribarnak is emelt egyet ebből a fajtából az Athletic Bilbao elleni UEFA-kupa-meccsen. (Hihetetlen, két hét telt el a jugók elleni válogatottbeli duplázása óta, sőt, a két meccs között a svédeknek is nyesett egy alábökős gólt, ott Hagberg kapus volt az áldozat!) 

Az alányesés lett volna a specialitása? Nem hinném – mond ellent Tóth. – Ugyanis annyira színes volt a játéka, annyi mindent tudott, hogy nem volt specialitása. Bárkit képes volt felbőrözni, villámgyors volt tíz-tizenöt méteren, fantasztikusan kezelte a labdát, és a legváratlanabb megoldásokra volt képes. Tényleg nem túlzás Maradonához hasonlítani, semmivel sem volt kisebb tehetség, és ő is simán játszhatott volna a Barcelonában. A hetvenes évek utolsó négy évére esett a fénykora, utána már ritkábban táncolt, szerintem az utolsó nagy alakítása 1983. október 19-én az 1. FC Köln elleni 3–1-es győzelem volt. Nem tudom, Paul Steiner él-e még, de ha él, a mai napig rémálmai vannak...

Szerencsére Törőcsik fantasztikus cselei megvannak a YouTube-on, ahogy szerencsétlen Steiner csúszik-mászik az újpesti 9-es megmozdulásai nyomán, aminek Kiss Sándor fejes gólja lett a vége:

Steiner egyébként még él, 65 éves, úgyhogy nyugodtan lehetnek lidérces álmai.

Törőnek – ha voltak rémálmai – az 1979-es autóbalesete járhatott a fejében élete végéig, mert ha az nincs, akkor egészen másképp alakul az élete – sóhajt nagyot Tóth. – Utána már nem volt az igazi, a csípője soha nem jött rendbe teljesen. A másik kiheverhetetlen csapás pedig az a bizonyos kiállítás, majd az azt követő eltiltás volt a világbajnokságon Argentínában. Pedig akkoriban volt a csúcson, az autóbalesete után két héttel játszott volna a világválogatottban. 

Tóth András az utóbbi évtizedekben is tartotta a kapcsolatot Törőcsikkel.

Sokszor találkoztunk. Nehéz erről beszélni, de gyakran volt depressziós. Egy időben, amikor Lukács Ferenc volt az Újpest FC tulajdonosa, adott neki állást, megélhetést, csak annyit kért, hogy Andris jöjjön ki reggel nyolcra a stadionba, hadd lássák a játékosok, a szurkolók, nem kell csinálnia semmit sem, csak legyen ő a Törőcsik András. Két-három napig kijött, aztán elmaradt, legyűrte a depressziója. Az utolsó időben sokszor meglátogattuk, megismert ugyan minket, de a mindennapi dolgokról, az aktualitásokról nem tudtunk vele beszélni, csak nagyokat hallgatott. De amikor a régi meccsek kerültek szóba, pengeélesen emlékezett mindenre, olyan részleteket idézett fel, amiket mi már régen elfelejtettünk. Andris az utolsó években, de talán inkább évtizedekben már csak az emlékeiben, az emlékeiből élt.

Mi, rajongók pedig azokból az emlékekből, amiket ő hagyott ránk. 

(Borítókép: Törőcsik András (b, Újpesti Dózsa) kapura lő Rubold Péter (j, Ferencváros) mellől az Újpesti Dózsa–Ferencváros NB I-es labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban [2002-től Puskás Ferenc Stadion]. Fotó: Németh Ferenc / MTI)