Így lett egy belgáé az utolsó szó a dán megszállás alatt álló Párizsban

További Sport cikkek

„Vingegaard! Vingegaard! Vingegaard” – zengte a Champs-Élysées még este fél tíz után is. Néhány száz dán drukker tombolt szurkolói nótákat énekelve, miközben egy kisbusz tetejére helyezett hangfalból szólt az aláfestés.

Már jó másfél órája véget ért a 2022-es Tour de France. És a győztesnek szóló himnusz utolsó traktusa is elhangzott 40 perce. De a dánok még mindig csak apránként szivárogtak el Párizs legendás utcájának környékéről.

Volt is mit ünnepelniük: az eddigi egyetlen Tour-győztesük, Bjarne Riis sikere óta már több mint 25 év telt el. S éppenséggel ennek a három hétnek sem úgy vágtak neki, hogy majd ők ünnepelnek a végén. A legnagyobb bulit valahová Szlovéniába, a kétszeres címvédő és előzetesen toronymagas esélyesnek kikiáltott Tadej Pogacar szülőfalujába tervezték...

Ehhez képest a Jumbo–Visma 25 esztendős kerekesének, Jonas Vingegaard-nak a sikere legkésőbb csütörtök délután óta biztosnak látszott. Ráadásul a verseny tradíciói szerint, ha csak katasztrófával felérő történések nem érik az összetettben vezető kerékpárost, a zárószakasz inkább egy gálaesemény, mint valódi téttel bíró sportrendezvény, no persze a sprintbefutó más tészta.

Annál beszédesebb kép nem is kell ezt alátámasztandó, mint ahogy az első Grand Tour-sikere felé hajtó Vingegaard, illetve a csapat tagjai 80 kilométerrel a befutó előtt pezsgővel koccintanak a mezőnyben.

A dánoknak viszont ez a gála is tökéletesen megfelelt a népünnepélyhez.

No meg a franciáknak és a kerékpársport szerelmeseinek is.

(...)

Aligha volt olyan párizsi lakos, de akár csak véletlenül idetévedt turista, aki vasárnap délelőtt, legkésőbb tíz órakor ne szembesült volna a ténnyel: ez a vasárnap más, mint a többi. Néhányan ugyan a tarkójukat dörzsölték az 1-es metró egyik-másik megállójánál, látva a kiírást, a hatóság bizony fél tucat állomást zárattatott le egészen a nap végéig, hogy biztosítani tudja a Tour befutóját.

Természetesen a francia főváros másik jelképénél, az Eiffel-toronynál is akadtak árulkodó jelek. Úgymint: a bejutásra váró kígyózó sorban 10-12 emberenként legalább egy, a Tour összetett győztesének járó sárga vagy a legjobb hegyimenőnek kijutó piros pöttyös trikó; illetve a Szajna túloldalán fekvő Jardins du Trocadérónál a torony tetejéről is tisztán kivehető sárga takarókerítéssel „díszített” útlezárás látványa. És akkor a viking sisakot idéző – napjainkban már csak fröccsöntött műanyag – fejfedőben a lift felé igyekvő szakállas férfiakról szót sem ejtettünk.

A meteorológusok néhány napja még azzal riogattak, akár viharos szél és eső is lehet vasárnap. A jósolt lehűlésből azonban csak annyi valósult meg, hogy 38-40 Celsius-fok helyett 28-30, a tűző napon így is elég melegnek érződő idő fogadta azokat, akik már délben kiálltak a Champs-Élysées egyik-másik pontjára a lehető legjobb kilátás reményében.

Mindez csak azért tűnt merész vállalásnak, mert a valamivel több mint 110 kilométeres távra készülő mezőnyt csak négykor indították el az utolsó szakaszra. Mégis szükséges áldozat volt: mire négyet ütött az óra, akkora tömeg gyűlt össze a befutó környékén, hogy az, aki nem volt résen, a fejek között jó, ha egy-két macskakövet látott – se többet, se kevesebbet – az egyébiránt hét kilométeres szakaszból.

Mire a mezőny valamivel háromnegyed hét előtt a Place de la Concorde irányából megérkezett, hogy megkezdje az első kört, a dánok szabályosan elfoglalták Párizs belvárosát. Ha az út szélén álló villanypóznákat nem öltöztetik a franciák nemzeti színekbe, és nem lóg minden másodikról a kék, fehér, piros trikolór, úgy az egyszeri turista könnyedén meg is zavarodhatott volna a gombamód szaporodó dán zászlók rengetegétől.

Szóltak is a kereplők, a sípok és a dudák, s néhányan talán Thor pörölyét is szívesen megidézték volna – no nem villámok, mint inkább hangkeltés céljából –, amikor Vingegaard a mezőny élén elsuhant előttük. A franciákból legalább ekkora eksztázist váltott ki, ahogy három vadászgép is elzúgott a mezőny és a tömeg felett néhány percre, piros, fehér, kék füstcsíkokkal megfestve az eget.

A folytatás aztán már inkább a sprinterekről szólt, mint a Jumbo–Visma hegyimenőjéről. A második-harmadik körre egy öt-hat fős szökevénycsapat némi előnyre tett szert a pelotonnal szemben. S ezen a ponton azért hamar kiderült, mi a hátulütője annak, ha külföldiként akarja az ember a Tour de France befutóját helyszínről követni.

Ugyanis – és akkor itt jön némi kritikai rész – szemben például a Giro d’Italia magyarországi Nagy Rajtjával, a Champs-Élysées-én nem helyeznek el a nagyközönség számára is jól látható óriáskivetítőket. A helyszíni kommentátor ugyan lelkesen dörgi a nagyvilágba, mi történik az élen, a francia nyelv perfekt ismerete nélkül ez olyan, mint halottnak a csók. Szóval marad az élmény afféle megélése, mint tették a dánok: kinézel a mezőnyben magadnak egy-két kedvencet, és körről körre az ő pozíciójukat, helyezkedésüket figyeled; vagy átadod magad a hangulatnak, a tömeg morajlásának, a kereplők zúgásának, és laikusba kapcsolva egyszerűen csak élvezni próbálod a ritmikus lüktetést, amit a mezőny szemük előtti újbóli és újbóli elhúzása vált ki a tömegből.

A verseny alakulására – egyébiránt – csak megérzései lehetnek az embernek: „most mintha még később érkezett volna a főmezőny a szökevények után”, aztán pedig „létezik, hogy ez a távolság már fele sem volt az előző körben látotténak?”.

Létezett.

Két körrel a vége előtt teljesen összezárt a mezőny, és bár Pogacar és az összetett harmadik helyén álló Geraint Thomas is megpróbált (félig-meddig poénból) még megindítani egy szökést, egyikük sem járt sikerrel. Végül mezőnybefutó döntött, ebből pedig Jasper Philipsen jött ki a legjobban.

Ám hiába lett egy belgáé az utolsó szó, a dánok örömünnepét senki és semmi nem tehette tönkre.

(...)

„Vingegaard! Vingegaard! Vingegaard” – zengte a tömeg, miközben a kisbusz mellett egy sárga trikós férfi vadul ropni kezdte a Queen klasszikusára, „We Are the Champions”...

Óriáskivetítő híján talán már csak a tömeg élén állók tudnák megmondani, hogy a Tour 2022-es meglepetésgyőztese vagy csak egy közepesen tehetséges „imposztor” volt-e az, de nem is számított.

Néhány – szomjasnak kicsit sem tűnő – piros mezes alak egy óriási dán zászlóval meg is indult a Diadalív felé, ezúton is jelezve, Párizs vasárnap délután nemcsak a kerékpársport, hanem kicsit Dánia fővárosává is avanzsált.

S ez az élmény a reggel a metrókijelzők láttán a fogát szívó turistát is sokáig elkísérheti még.

Hát még e sorok hobbikerékpáros szerzőjét!