Amikor 110 ezer zvezda-fanatikus zokogott a Fradi továbbjutásán

Már az Üllői úti első összecsapás sem volt piskóta! 1975. április 9-én, Kalocsán, a Forradalmi Ezred – valójában fegyház – társalgójában izgultuk végig az összecsapást mi, tizenegy hónapos katonai szolgálatunkat töltő előfelvételisek. Ahelyett, hogy ott tomboltunk volna a Népstadion 55 ezer nézője között… De hát az idő szerencsére a legkeserűbb emlékeket is megszépíti.

Ez már majdnem a '76-os aranycsapat!

Az még nem a következő évben Dalnoki Jenő irányításával bajnokságot nyerő csikótizenegy volt, de már erősen hasonlított a Hajdu – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó F., Magyar összetételű aranycsapatra. Főleg, hogy a mester már Jenő bácsi volt, és bár még Géczi Pista védett, de a védelem megegyezett a következő évi kvartettel, a fedezetpárban Mucha Jóska partnere a rutinos Juhász Pista volt, elöl pedig négyes fogat rohamozta Ognjen Petrovics kapuját a következő összetételben: Kelemen Guszti, Branikovits Laci, Máté Jani, Magyar Pista. Ebedli, Nyíl, Szabó Feri még sehol, Pusztai Laci majd a visszavágón száll be, ők majd a következő bajnokságban villognak. 

A Népsport a korszellemnek megfelelő bevezetővel indította tudósítását, néhai Varga Béla kollégának szavaival: „Az FTC öltözőjében nem olyan volt a kép, mint az általában a mérkőzések előtt lenni szokott. A játékosok csendesen ültek, senki sem tréfálkozott, alig-alig lehetett egy-egy szót, mondatot hallani. Nem csoda, hiszen a tét nem kisebb, mint a KEK-döntőbe jutás. A zvezda bezárkózott, és csak húsz perccel a kezdés előtt jelentek meg a játékosok az öltöző ajtajában…”

A békebeli lazaság ide, tudósítói szabadság oda, a Fradi kapujához szögezte a zvezdát, és a 44. percben Magyar beadása után Máté átlépte a labdát, az érkező Branikovits pedig hét méterről – Varga Béla szavaival – „nagy nyugalommal” a hálóba továbbított. 

Addig már volt egy meg nem adott tizenegyes – Radovics állítólag kezezett a tizenhatoson belül, de a román bíró, Rainea továbbot intett –, majd szünet után bekeményítettek a jugók. Előbb Ratkovics lapos bombáját Géczi még kiütötte, de az 54. percben Baralics becsapta Martost, térdmagasságban beadott, és Szavics – megint csak Varga Béla megfogalmazásában – „senkitől sem zavartatva” a kapu jobb oldalába vágta a labdát.

A gól felpaprikázta a Fradit, a jugoszláv kapura nehezedő nyomás tovább erősödött – 12:1 volt a szögletarány, természetesen ide –, és a 77. percben Megyesi beadását Branikovits visszafejelte Magyar elé, aki 20 méterről, laposan bebombázta. 2–1-re győzött a Fradi.

Pokoli visszavágó: kiállítás, tizenegyes, orrtörés

Két hét múlva jött a visszavágó. Még leírni is hátborzongató: 110 ezer néző, a budapestihez képest kétszer akkora tömeg előtt, pedig a Népstadion 55 ezer szurkolója is olyan szám, amely manapság magyarországi klubmeccsen az álmok birodalmába tartozik. A belgrádi Marakanában akkor még állóhelyek is voltak, így jött össze az az irtózatos tömeg, amelyben persze magyarok is voltak – a Franzstadtból, de a Délvidékről is, szép számmal.

A Marakanát, vagy hivatalos nevén a Crvena zvezda Stadiont 1963-ban nyitották meg, de 2014 óta a klub egykori legendás játékosa, Rajko Mitics nevét viseli, és manapság hivatalosan már csak 55 538 nézőt fogad be. 1975. április 23-án azonban 110 ezren töltötték meg az arénát.

A régi stadion bontása és az új aréna felépítése közel három évig tartott. Az első mérkőzésre 1963. szeptember elsején került sor, amelyen a Crvena zvezda a Rijeka együttesét fogadta 55 000 néző és még csak félig kész lelátók előtt. A stadion végső befogadóképességét 1964-re nyerte el: összesen 110 000 ember is helyet tudott foglalni a lelátón! A mindenkori nézőcsúcsot is rögtön ebben az évben jegyezték fel: a Partizan Beograd elleni őszi derbi hivatalos nézőszámát 108 000 főben állapították meg! Ekkor kapta az aréna a becenevét, a Marakanát, mivel a mindig zsúfolt stadionról az emberek rendre a 200 000 férőhelyes Rio de Janeiró-i Maracana stadionra asszociáltak. Ám a legtöbb bizonyítottan eladott belépőjegy alapján a rekordot a Crvena zvezda–Ferencváros KEK-elődöntő állította fel, amelyet 96 070 fizető néző látott, de az annalesek – és a mindig mértékadó Népsport – szerint ugyancsak 110 000-en voltak a lelátókon.

És a 110 ezer néző döbbenten konstatálta, hogy Pusztai László a 7. percben megszerzi a Fradinak a vezetést, amivel összesítésben már 3–1-re alakult az állás, sőt, megvolt az – akkor még – oly fontos idegenben lőtt gól is. 

A Fradi összeállítása egyébként csak egy helyen változott az Üllői útihoz képest, Branikovits helyett Onhausz Tibor játszott, aki ugyanannak a csodás 1955-ös évjáratnak volt a reprezentánsa, mint Nyilasi Tibi, Magyar Pista, Szabó Feri és Rab Tibi. 

Szünet után nagyon belehúzott a zvezda, és az 50. percben Kéri Mihály, a belgrádiak nagykikindai születésű, színmagyar középhátvédje a hálóba fejelt. 1–1, de még nem volt vége a csapásoknak, a 70. percben a nyugatnémet Eschweiler játékvezető kiállította Bálintot! Egy olyan szabálytalanságért, amiért korábban még sárga lap sem járt, de nem volt mese, Báró mehetett zuhanyozni. És még hátravolt húsz perc!

A Fradi nem is bírta ki a nyomást, a csereként beállt Filipovics a 75. percben befejelte a második jugó gólt, és ezzel összesítésben 3–3 lett az állás, minden kezdődött elölről – csak éppen a Fradi tíz emberrel küzdött.

De még hogy! A 80. percben egy villámgyors ellentámadás végén Mátét Baralics felvágta a tizenhatoson belül, és Eschweilernek volt bátorsága befújni a tizenegyest, amit Megyesi értékesített. 

Martos orrát nem az üveg törte el

De mindezt már hallgassuk meg Martos Győző, a „Gebin” tolmácsolásában, aki akkor már törött orral játszott!

Nem sokkal korábban Filipoviccsal együtt ugrottunk fel fejelni, ő előttem volt, én mögötte, és mivel magasabb voltam nála, az ő feje az orromat találta telibe. Elsötétült előttem a világ, elkezdett dőlni a vér az orromból és a könny a szememből, de mivel már csak percek voltak hátra, maradtam a pályán – idézte fel a legendás „Gebin” a 47 évvel ezelőtt történteket az Indexnek. – Tehát szó sincs arról, hogy egy üveggel orrba dobtak volna a nézők, ez csak egy városi legenda, Filipovics kobakja törte el az orrcsontomat. Amúgy le a kalappal Eschweiler előtt, hogy volt mersze befújni a büntetőt 110 ezer fanatikus szerb előtt, de hát ha egyszer tizenegyes volt! Arra emlékszem még, hogy a jugó drukkerek zokogtak, a fradisták, mert ilyenek is voltak szép számmal, pedig velünk ünnepeltek.

Ezzel a fantasztikus döntetlennel és az összesítésben kivívott 4–3-mal bejutott a csapat a bázeli döntőbe, ahol azonban a kirobbanó formában játszó, Onyiscsenkót, Burjakot, Konykovot, Kolotovot, Blohint felvonultató, és a zseniális Valerij Lobanovszkij irányította Dinamó Kijev május 14-én 3–0-ra legyőzte az eltiltott Bálint nélkül kiálló Fradit. 

De ez már egy másik történet. 

(Borítókép: Az 1975/76. évi labdarúgó NB.I. bajnoka a Ferencváros csapat. Felső sor: Martos, Vépi, Juhász, Bálint, Rab, Megyesi, Viczkó. Középső sor: Vad, Mucha, Hajdu, Dalnoki, Kollár, Ebedli, Engelbrecht. Első sor: Pusztai, Kelemen, Nyilasi, Szabó, Magyar, Branikovits, Staller. Fotó: Petrovits László/MTI)