Rijád bevétele után Los Angeles felé is kacsingathat a Vasas tehetsége

2024. április 19. Megannyi ezüst után, amikor már-már főhősünk is elhitte, neki csak a második hely jár, Csonka Dorottya Rijádban a világbajnoki dobogó tetejére állhatott. A Vasas 17 esztendős tehetsége utolsó kadétszezonja megkoronázásaként, 8:7-es hátrányból fordítva – a Magyar Vívószövetség honlapja által is – ellenállhatatlannak titulált vívással 15:10-re megnyerte a Francesca Romana Lentini elleni döntőt. Előbb arcát a kezében temetve elhullajtott néhány aranykönnyet, majd mestere, Kósa Miklós nyakába borulva ünnepelt a dobogó felé vezető út legönfeledtebb pillanataiban.

Két hónappal korábban Nápolyban még közel sem tűnt ilyen vidámnak az élet: az Európa-bajnoki fináléban egy másik olasz, a rijádi elődöntőben már legyőzött Vittoria Mocci útját állta, ezzel a szezon sokadik ezüstérmére kárhoztatva őt.

„Csalódott voltam, de valójában pluszmotivációt adott az egyéni második hely. Egyszerűen elegem volt a második helyekből. Úgy jöttem haza, bármi történjen, a világbajnokságon aranyérmet fogok nyerni. Csak erre az egy gondolatra koncentráltam azokban a hetekben. Ahogy elkezdtük a felkészülést, éreztem, hogy apránként minden összeáll, hogy a döntő napja végre az én napom lesz. Az egész szezonban rengeteg versenyem volt, szinte minden hétvégére jutott valami, egy hazai válogató, kupaforduló, aztán egy világkupaverseny a föld valamely pontján, így nagyon fárasztó volt. A sok ezüst miatti dac azonban nem hagyta kialudni bennem a lángot. Úgy indultam el Rijádba: elegem volt minden más színű éremből és a helyezésekből, bármi történik, nyerek” – idézte fel Dorottya a tavaszt, mikor a Vasas pasaréti sportcentrumában leültünk vele beszélgetni a vb-arany történetéről és eddigi pályafutásáról.

Dorci – ahogy a társak hívják – kilencévesen szeretett bele a vívásba. Előtte sok mást is kipróbált (úszott, táncolt és atletizált), de a szikrából valahogy egyik sportágnál sem lett szerelem. Aztán egy családi nyaralás közben a 2016-os olimpia egyik közvetítése beszippantotta, s mint kiderült, örökre meg is változtatta az életét. 

„Talán egy francia tőröző vívott, az ő győzelme volt az első, amit a vívásból láttam. Nem tudom, mi fogott meg, de arra emlékszem, hogy épp azon dilemmáztunk, a következő tanévtől megpróbáljak-e komolyabban foglalkozni a kosárlabdázással, mert az még vonzott. A többire hamar ráuntam, nem tudom miért, valahogy egy idő után semmit sem szerettem. Mindig az újdonság érdekelt, kerestem a helyemet” – mesélte. 

A riói játékoknál jobb reklámot nem is kaphatott volna a Vasas vívószakosztálya: Szilágyi Áron férfikardban megvédte a Londonban szerzett bajnoki címét, női párbajtőrben pedig Szász Emese ért a csúcsra. Dorottya, aki innen tíz percre lakik, szeptemberben már az edzőpáston állt. S hogy miért épp kardot ragadott párbajtőr helyett? A válasz egyszerűbb nem is lehetne: ezek a tréningek voltak megfelelő időpontban. Bárki is állította össze a 2016-os edzésnaptárat Pasaréten, ráérzett…

„Túlzás, hogy különösebben atletikus lettem volna. Úgy néztem ki, mint egy csontváz. Tényleg, a térdkalácsom vastagabb volt, mint a combom! De nagyon szerettem mozogni, és általában ügyes voltam, úgyhogy eleinte mindenhova szerettem edzésre járni. Azt viszont mai napig nem tudnám megmondani, miért a vívás tartott meg végül. Szerintem sokat hozzátett, hogy már az elején is sikerélmények értek: éreztem, hogy jó vagyok, gyorsan fejlődöm, a hatodik edzésemen már külön iskoláztak velem.”

A vívás az első időszakban ezzel együtt is türelemjáték. Kezdőként rengeteg technikai elemet kell elsajátítani, ami még akkor is hosszú idő, ha az embernek ösztönös érzéke van hozzá. Legjobb esetben is két-három év, míg egy újonc eljut az egyesületen kívüli első versenyére.

„A kard a technikai tudás és a sok lábmunka mellett az érettségről is szól. Három év után, a szezon végén indítottak el egy gyermekversenyen, ahol az edzőm is meglepődött, hogy megnyertem az első asszómat. Ő és én sem számítottunk rá” – idézte fel a kezdeti lépéseket az akkor még Ravasz Etele irányítása mellett pallérozódó reménység. A párizsi olimpia után a női kardválogatott élére kinevezett szakember 2018-ig foglalkozott vele. Ravasz ekkor a Honvédhoz igazolt, Dorottyának pedig a pluszingázás nem volt összeegyeztethető a tanulmányaival, néhány hét őrlődés után felkérte új mesterének Kósát. 

„Nem tudom, mikor vált igazán komollyá. Ahogy telt az idő, egyre jobban vívtam téthelyzetben, egyre több asszót nyertem, és emlékszem, a gyermekkorosztályban rögtön az első versenyemet megnyertem. Mindig is a vívás volt az előtérben, ha mondjuk volt egy osztálykirándulás, inkább kihagytam, hogy edzésre tudjak jönni. Nem éreztem ezt nagy áldozatnak.”

Az osztálytársai talán csodabogárnak gondolták, ő egyáltalán nem tekintett így önmagára. Érettségét bizonyítja, hogy a Körösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Gimnázium padjait koptatva – matematikában és az orosz nyelvben is jeleskedve – szabad kezet kapott edzőjétől a tanulás és az erőnléti felkészülés összehangolására. Ő pedig mindig megoldja, hogy meglegyen a napi penzum, mindezt úgy, hogy az első fakultációs évét tapossa az iskolában. Még önmagát is meglepte, mennyire jól tudja menedzselni az idejét.

„Kisebbként mindig követtem a korosztályos Európa- és világbajnokságokat, és amikor Szűcs Luca 2019-ben kadétvilágbajnok lett, elkezdtem ábrándozni, hogy jó lenne megnyerni egyszer nekem is. Az első évemben nagyon szerettem volna kijutni, ettől túl görcsös voltam. Az egész szezonban a vb járt a fejemben, ahelyett, hogy az előttem álló feladatokra koncentráltam volna. Minden héten a ranglistát nézegettem, számolgattam, hogy a következő világkupán minimum hol kell végezzek, hogy kijutóhelyre kerüljek. Ez pedig egyáltalán nem volt rendben” – mondta azzal kapcsolatban, hogy érzése szerint az elmúlt években sokszor a saját magával szemben felállított célok nyomták le a teljesítményét.

2023-ban az a faramuci helyzet alakult ki, hogy a saját korosztályában nem került be a vb-keretbe. Ellenben az egyel idősebb juniorok között nemcsak ott volt, hanem csapatban – Battai Sugár, Keszei Kira és klubtársa, Spiesz Anna társaságában, emlékezetes döntő után, egyetlen tussal verve az olaszokat – meg is nyerte a plovdivi döntőt.

„Próbáltam ebből a sikerből erőt meríteni. Csak arra koncentráltam a következő szezonban, hogy minden hétvégére ugyanúgy fókuszáljak, hogy minden versenynapomból kihozzam a maximumot. Előfordult, hogy nem voltam formában, sőt borzalmas állapotban voltam, de akkor is összeszedtem magam mindig, és sikerült jól teljesítenem nagyjából az egész szezonban. Tényleg csak az arany hiányzott, miközben ezüstökkel már tele volt a polc.”

Időközben édesapjával hagyományt teremtettek: az összes nagyobb külföldi verseny előtt eljárnak túrázni. Épp csak akkora távokra, hogy kiszellőzzön a fejük, és átbeszéljék a következő napok legfőbb feladatait, de azért ne fáradjanak el – főleg Dorottya.

A civilben a közgazdaság irányába húzó vívó amondó, bár voltak mélypontjai, az elmúlt két-három évben egyszer sem fordult meg a fejében, hogy otthagyja a pástot. Inkább most, a nagy vágy beteljesítése után bizonytalanodott el kissé: mi is legyen a következő cél?

„Először ahhoz kellett idő, hogy valahogy feldolgozzam: kadét egyéni világbajnok lettem. Nyilván sok minden megfogalmazódott a fejemben. Néhány pillanatra az is, ahogy azt szokás mondani, a csúcson kell abbahagyni.”

Persze visszavonulásról szó sem lehetett, elsőéves juniorként nyáron ugyan kapott néhány nap extra pihenőt, de szeptemberben újult erővel vetette magát edzésbe. S mint kiderült, a rövid szünet sem telt teljesen vívás nélkül. A párizsi játékokon nézőként vett részt, a többi között a női kardversenyen is buzdította a magyarokat az egyedi hangulatú Grand Palais lelátóján.

„Természetes, hogy szeretnék egyszer versenyzőként is eljutni az olimpiára, nagy dolog lenne akár már Los Angelesben is ott lenni, de az még messze van. Egyelőre nem ez lebeg nap mint nap a szemem előtt. A párizsi élmény ugyanakkor több szempontból is jól jött, úgy érzem, ebből is pluszmotivációt tudtam nyerni.”

Annál is inkább, mert az aranyérem végül az egyetlen olyan vívó nyakába került, akire azt mondja, a legközelebb áll ahhoz, akit példaképként szokás emlegetni. A hazai közönség előtt vívó Manon Apithy-Brunet-ről van szó. A 28 éves francia stílusa évekkel korábban ragadta meg. A hazai mezőnyből egyértelműen Szilágyi Áronra néz fel a leginkább, ráadásul vele időről időre együtt is készülhet a Vasasnál. Dorottya szerint háromszoros egyéni olimpiai bajnokunk rendkívül közvetlen az edzőteremben, szívesen osztja meg tapasztalatait a fiatalabbakkal, amikor két gyakorlat közt pihenőt tart, beszélget velük. „Látszik, hogy fontos neki a vívás ilyen szempontból is. Sosem tolakodó, nem szól bele olyanba, ami az edző dolga, de biztat, bátorít, motivál minket, amikor csak teheti” – jellemezte a manapság már a piros-kékek szakosztályvezetőjeként is aktív klasszist.

A kétszeres felnőtt világbajnok női kardcsapat tagjait is nagyon tiszteli, a legközelebb korban és világlátásban a már emlegetett, a párizsi és a tokiói olimpiát is megjárt Battai Sugár áll hozzá. De másolni a debreceni vívónőt, és mást sem akar. Ez alól az egyéni eredmények alapján jelenleg legeredményesebb női kardozónknak számító Márton Anna sem kivétel.

„Sugi olyan, mint egy angyal. De tényleg! Keretedzéseken szoktunk beszélgetni, és mindig minden helyzetre van egy pozitív gondolata. Nagyon szeretek a társaságában lenni. Nem mondanám, hogy barátnők vagyunk, mert nem találkozunk olyan gyakran, kicsit más korosztály is, ő már huszonegy, azaz négy évvel idősebb nálam, de tündéri személyiség. Büszke vagyok arra, hogy együtt nyerhettünk junior vb-t. Figyelem, mit és hogyan csinál edzésen és versenyeken, de ez nem jelenti azt, hogy másolni akarnám. Nem szeretnék senkinek sem a nyomdokaiba lépni. Miki bácsi szokta mondani, nem az új Battai Sugár vagy Márton Anna vagyok, hanem Csonka Dorottya. Járjam a saját utamat, ha bízom a képességeimben és elvégzem a munkát, amit kijelölnek számomra, higgyem el, meglesz az eredménye. És ebben abszolúte igaza van!”

Az egyelőre megjósolhatatlan, hogy Dorottya nevével négy, esetleg nyolc év múlva egy olimpiai kerethirdetésen, vagy egy jól menő gazdasági tanácsadó cég munkatársaként futunk össze, de annyi biztos, beszélgetésünk végén – már a közelgő edzés rajtja által sürgetve – megfogalmazott ars poeticájával sokak szimpátiáját elnyerheti a jövőben. 

„Azzal szeretnék kitűnni, hogy sikeres, jó vívó vagyok, aki emellett emberi és közvetlen tud maradni. Nem egy robot, hogy – legalábbis kifelé – mindig minden jól megy. Nyilván nekem is lesznek mélypontjaim, de bármennyire is jó lenne, a legfőbb célom nem az olimpia, egy újabb világbajnoki arany vagy bármilyen siker: egyszerűen csak szeretném évek múlva is ugyanúgy szeretni a vívást, mint most” – tekintett előre Kósa Miklós junior- és kadétvilágbajnok tanítványa.

Sorozatunk 2. évadának korábbi részei 

• Egy 12 éves magyar kissrác lábai előtt borult le Portugália – Cser Noel (szörf)
• A beszólások csak megerősítették őket, magyar tinédzser lányoknak is reális cél a profifutball-karrier – Szabó Melissza, Borzák Lilien (labdarúgás) 
• Idősebb riválisokat legyőzve jutott túl mérföldköveken a magyar tenisz tehetsége – Nemcsek Gréta (tenisz)

(Borítókép: Csonka Dorottya. Fotó: Mult Roland / Index)