A magyar tornasport Rubik Ernőjét zseninek és kőszívűnek is nevezték

Amikor Magyar Zoltán 1980-ban küldetését teljesítve „leszállt a lóról”, nem borult a mestere nyakába, de Vigh sem vett érzékeny búcsút tőle. Évek múltak el addig, amig megbékéltek, majd be is látták, hogy örök hálával tartoznak egymásnak, és ennek még hangot is adtak. Arról viszont eddig nem esett szó, hogy amikor a kivételes tudású szakembert a klubjában pellengérre állították, egyetlen vezetőségi tag állt ki mellette: „Nyíl”, azaz Nyilasi Tibor, a klub egyik ikonikus labdarúgója.

Amikor Magyar Zoltán kétszeres olimpiai aranyérmes, háromszoros világbajnok és Európa-bajnok tornászként egyértelművé tette, hogy felhagy az edzésekkel, ráadásul a döntését nyomatékosítva még a „kezéhez nőtt” tenyérvédőjét is kettévágta, senki nem gondolt arra, hogy a „Kápakirály” egyszer még meggondolja magát. Legkevésbé Vigh László. Mestere ugyanúgy belefáradt a másfél évtizedes közös munkájukba, és az „egymás vérét szívó” titkolhatatlan acsarkodásukba, miként a zseniális ötleteit megvalósító tanítványa. Egymásra voltak utalva, csak ezt közös erőfeszítéseik időszakában egyszer sem mutatták ki.

Hajcsárt látott az edzőjében

A mai fiatalok körében alig ismert a 83 esztendős, vidéken élő Vigh László neve, így egy szellemi vetélkedő szereplői valószínűleg arra a kérdésre sem tudnák a helyes választ, hogy mivel érdemelte ki a tiszteletbeli doktori címet, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, és miként került a mesteredző-óriások szűk körű társaságába. Ismertségben lekörözi a mesterét minden idők legsikeresebb magyar férfi tornásza, aki méltán lett közszereplő, a Nemzet Sportolója, a Halhatatlan Sportolók elitjének tagja, Prima és Prima Primissima, valamint Magyar Örökség díjas, nem utolsó sorban a magyar szövetség jelenlegi elnöke, továbbá az FTC örökös bajnoka, akinek még mellszobrot is állítottak a klub népligeti sétányán.

A kompromisszumokat elutasító Vigh László sohasem tagadta, hogy sokat vesződött és torzsalkodott az álmait megvalósító tornászával.

Keménykezű edzőként ellentmondást nem tűrően parancsolt, mert azt gondolta, a legnagyobb ellenfeleiket csak akkor tudják legyőzni, ha azoknál kétszer több időt fordítanak az elemek és elemkapcsolatok begyakorlására. Pedig azok se henyéltek, és az ő mestereik sem voltak galamblelkűek. Magyar sokáig egy hajcsárt látott az edzőjében, akivel nem lehet alkudozni. Ha néhanapján sikerült lecsalnia az előírt penzumból valamennyit, győztesnek és cselesnek érezte magát, ha viszont lebukott, akkor túlóráznia kellett, sőt írásba adnia, hogy legközelebb nem próbálkozik…

Kapcsolatukat közelmúltbeli példával élve annak az edző-versenyző párosnak a történetéhez lehetne hasonlítani, amelyben Vigh László mesteredző szerepét Selmeci Attila testesítette meg, Magyar Zoltánét pedig Milák Kristóf, akiből hozzá hasonlóan olimpiai, világ- és Európa-bajnok lett, csak éppen nem a tornában, hanem az úszásban.

Lekörözték a konkurenciát

„Nem voltam válogatottságra érdemes tornász, csak arról tudok beszámolni, hogy versenyzőtársam volt a TF csapatának tagjaként id. Merkely Béla, Merkely professzor úrnak, a SOTE rektorának az édesapja, ugyanúgy Vízi Elek Szilveszter, akire évtizedekkel később a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként nézhettem fel. Kevesen tudják rólam, hogy főiskolás éveimben rúdugróként is versenyeztem, csapatommal még érmet is nyertünk az országos bajnokságon. Mindig is az volt a véleményem, hogy egy közepes képességű sportolóból is lehet kiemelkedően sikeres edző, ahogy abban sem lehet biztosnak lenni, hogy egy sportolói sikersztorinak edzői sikertörténet lesz a folytatása. Büszke lehetek arra, amit letettem az egyetemes tornasport asztalára, nem ellenkezek álszerényen, ha feltalálónak neveznek, de nagyokat nevetek azon, ha a Kossuth- és Állami-díjas Rubik Ernővel egy napon említenek. Akiről már a fél világ tudja, hogy ő találta fel a bűvös kockát, én viszont törekvő tornaedzőként csak olyan ponterős újdonságokkal szolgálhattam, mint például a lólengést forradalmasító Magyar-vándor. Már annak a bemutatásával is sikerült leköröznünk a konkurenciát, pedig a még inkább ütős premierek csak ezután következtek” – így emlékezett a múltra az Index exkluzív nyilatkozatot adó Vigh László, aki tavaly a TF-en hatvan éve végzett hallgatóként Gyémánt Diplomát vehetett át.

Egyedül Nyíl állt ki mellette

Pályafutása csúcsán, amikor a Parlamentben és a budapesti „Fehér Házban” is sokan tudták, hogy ki az Vigh László, és milyen nemzeti értékek megalkotása fűződik a nevéhez, még Kádár János egykori miniszterelnöki kabinetjéhez is eljutott a híre annak, hogy az olimpiai bajnok Magyar Zoltán klubjának, a Ferencvárosnak nincs élsportoló tornászok felkészítésére alkalmas tornacsarnoka.

„Úgy éreztem, hogy be kell vetnem mindent, elsősorban a kapcsolati tőkémet, lesz, ami lesz, eljuttatni egy üzenetet a kormányfőhöz. Egy olimpiai bajnok házaspár vett a pártfogásába, a vízipólózóként jeleskedő Lemhényi Dezső és a tornászként magasra jutó felesége, Tass Olga. Bennfentesként ők tudták, hogy melyik miniszter járhat közben a csarnoképítés ügyében, kinek a véleményére ad maga a miniszterelnök is. Jól taktikáztunk. Meglepően gyorsan jött a bólintás, hozzá a szükséges mennyiségű pénz is, így épülhetett fel a Népligetben a jól felszerelt tornacsarnok. Álmomban sem hittem volna, hogy alig tíz évvel Magyar Zoltán második olimpiai győzelme után a klub vezetésében néhányan, szememben kivétel nélkül irigyek és bajkeverők, úgy néznek majd rám, mint egy semmirekellőre. Megpróbáltak fogást keresni rajtam, és bebizonyítani, hogy nélkülem csak jobban mehet a munka. Nem hosszabbították meg a szerződésemet, ezzel a padlóra küldtek, és még meg is szégyenítettek, amikor az ötleteimet megpróbálták eltulajdonítani tőlem. Kitiltottak abból a tornacsarnokból, ami nélkülem aligha épült volna fel. Amikor összeültek a félrevezetett nagyokosok, egyetlen elnökségi tag állt ki mellettem: a hetvenszeres válogatott labdarúgó Nyilasi Tibi. Keményen odamondott az áskálódóknak, mert tudta, hogy szakmai féltékenység vezérli őket. »Abból a kottából, amit egy öltözői senki figura írt, nem vagyok hajlandó játszani«, mondta oda Nyíl, és el is hagyta a termet. Sajnos, ő sem tudott megmenteni, így mehettem a rivális Honvédba, ahol sokkal rosszabb volt a terem felszereltsége, de az elvárt eredményeket inkább azért sem tudtam hozni, mert az előző munkahelyemen kedvemet szegték. Igaz, olyan talentumokkal sem foglalkozhattam, mint amilyen Magyar Zoltán volt.”

Napi civakodás, örök bánat

A Magyar-vándor, a Magyar-orsó, a szökkenő vándor negyedfordulattal, a Sivadó-vándor igazi kunsztok lólengésben, valamint a korláton keresztben végrehajtott körzés feltalálója 55 éve házasember. Mindig is munkamániás ember volt, és máig is az maradt. Hárommal túl a nyolcvanadikon sem tud egy óránál több időt egy helyben ülni, pedig két csípőműtét után, ráadásul krónikus betegségekkel bajlódva ez olykor tanácsos lenne a számára. Ilona, a családnak Ilka, a felesége, aki már az FTC tornaedzésein is nélkülözhetetlen társa volt a munkában, sok nehézséget megélt asszonyként mindig is az őszinteség híve volt.

„Egy olyan nyughatatlan ember mellett, amilyen az én férjemuram, nem lehet a tempóból csak úgy visszavenni. Hosszú évek óta össze vagyunk zárva a káptalanfüredi házunkban, bármikor és bármilyen helyzetben képesek vagyunk összekapni. Ha a civakodás elmérgesedik, órákig jár a szájunk, ezek után nehezen ül el a vihar. Aztán csak nézünk magunk elé, és hallgatunk. A megöregedett és már nem makkegészséges házastársak már csak ilyenek” – vette át szót Vigh Lászlóné, a mesteredzőnél három évvel fiatalabb felesége, aki nemrégiben nagyon ráijesztett a Vigh családra. Egy születésnapi ünneplés közben elvesztette az eszméletét, elterült a földön, mentő vitte a veszprémi kórházba, ahonnan csak öt nap elteltével engedték el.

„Amikor a férjemmel együtt dolgoztunk a tornászokkal, fát lehetett a hátamon hasogatni, azt mondták rólam, hogy én vagyok az ország legjobb női férfi edzője. Szerettük azt, amit csináltunk, nem ismertünk lehetetlent, de Laci mindig azzal jött elő, hogy nem lehetünk elégedettek. Amióta a sztrók megtalált, már nem vagyok teljesen a magam ura, odalett az egyensúlyérzékem, nem is merek biciklire ülni, pedig azelőtt mindenhová kerékpáron jártam. Korához képest Laci sincs rossz erőben, mindig talál munkát magának a kertben, ha meg éppen nem, elmegy fát gyűjteni. Odakint lelki békességben foglalatoskodhat, amint bejön, látom rajta, hogy már megint Réka lányunkra gondol...”

Öt gyermeket neveltek fel, az apja keresztnevét viselő László 1969-ben jött a világra, második fiúk, a nevében Magyar Zoltánra emlékeztető Zoltán egy évvel később, 1973-ban érkezett Ákos, újabb három esztendő elteltével pedig Előd.

„Nagyon szerettünk volna egy kislányt, és a vágyunk 1982-ben teljesült is. Réka 35 évig volt velünk, életének gyógyíthatatlan rákbetegség vetett véget... Magyar Zoli minden tőle telhető segítséget megadott a gyógyulásáért, de ő sem tudta megakadályozni, hogy a halálos kór felülkerekedjen. Azóta a férjem már nem olyan, amilyen volt, lányunk elvesztése végtelenül megviselte. Azóta is lelki beteg, senki nem tudja megvigasztalni.”

Áldásos olimpiai életjáradék

Vigh László tornaedzőként három hónapig külföldön is dolgozott, az 1988-as, szöuli olimpia előtt más külföldi szakemberekkel együtt az lett volna a dolga, hogy segítse elő a dél-koreai férfiválogatott kvótaszerzését, de a munkaadók túl magasra emelték a mércét.

„Három hónap alatt többet kerestem, mint idehaza mesteredzőként egy év leforgása alatt, de ez sem javított az anyagi helyzetünkön. Nemegyszer volt úgy, hogy csak tejet meg kenyeret tudtunk venni a helyi boltban. Jelenlegi anyagi biztonságunkat Magyar Zolinak és az olimpiaiéletjáradék-rendszerének köszönhetjük. Szűkösen élnénk a háromszázezer forintnál kisebb nyugdíjamból, ha egy szép napon nem kapok értesítőt arról, hogy nyolcszázezer forintos életjáradék illet. Zoli a nyolcvanadik születésnapomon azzal engesztelt ki végleg, hogy a kezemet kellene megcsókolnia a diadalútjáért, és azért, hogy nem hagytam lazsálni, kihoztam belőle a maximumot. Én viszont őszinte szívvel csak azt mondhatom, hogy én tartozom örök hálámmal Magyar Zoltánnak, aki hiába mondja, hogy rászolgáltam erre az elismerésre is” – mondta a feltaláló mesteredző, aki nem csak az edzői alkotómunkájára, hanem a 12 unokájára is büszke lehet.

(Borítókép:  Vigh László és Ilona. Fotó: Máthé Zoltán)