Csinos lányokkal keresem a magyar csodát

Bár a kardot a kezünkben fogjuk, mégis: legalább annyira lábbal, mint karral vívunk – ezt tanultam meg az első vívófoglalkozásocskámon. Válogatott kardozó hölgyek mozgását próbáltam kerge zergeként lekövetni, megtudtam, hogy a terc, kvint, kvart nemcsak hangköz, és szembesültem azzal, hogy a vívás egészen más, ha sportból csinálják, mintha kamerák előtt. A kalandok a budapesti nemzeti sportcsarnok után Tatán, az olimpiai központban folytatódtak.

Tyű, a tatai edzőtábor – Népsport-fogyasztó vidéki (ráadásul alföldi) kisgyerekként azt gondoltam, hogy az valami überszuper sportlétesítmény-központ, mindenféle sportpályákkal, sporteszközökkel, a világ legfantasztikusabb edzőivel, laboratóriumokkal, sportorvosokkal. Mindez szigorúan a hegyek között, valami jól elzárt, magas, szögesdrótos kerítéssel körülvett helyen (ennek a képzetnek a kialakításához nagyban hozzájárult, hogy gyerekkorom a nem minden téren felhőtlenül szórakoztató nyolcvanas évek első felére esett, amikor még a vasútállomások közelében is tilos volt fotózni, így a 80-as és 84-es olimpia körüli hercehurcák nyomán jogosnak tűnt azt feltételezni, hogy a haldokló imperializmusra történetesen sportpályákon mérjük majd az utolsó csapást).

Ehhez képest a tatai edzőtábor – hivatalos nevén Tatai Olimpiai Központ – kapujánál semmi felhajtás és szigor, „a vívóválogatottakhoz mennénk”, mondjuk, és mehetünk is rövid útbaigazítás után. Amikor legközelebb érkezünk, már ez sem kell, csak intenek a portásfülkéből, nyílik a sorompó, és már benn is vagyunk. Jobb kéz felől focipálya, kék-sárga csapat edzőtáborozik, később az ebédlőben látjuk és halljuk is a vívókat bőven túlharsogó fiúkat, a mezőkövesdi FC 400 Milliót, ahogy a focipályák lelátóin nevezik őket.

De mi most nem a bohócliga induló (időközben el is indult) szezonja miatt érkeztünk, hanem vívni. Könnyebb dolgunk van, mintha sakkozókat keresnénk, ahogy a nemzeti sportcsarnokban, úgy most is a pengék hangja vezet minket. Szinte egyidőben érkezünk Mohamed Aidával, világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok tőrvívóval, csak míg ő érezhető rutinnal cipeli ebben a környezetben hatalmas táskáit, addig mi óvatos tétovasággal mozgunk, mint tanyasi lagziban a várandós menyasszony.

Mint egy szemlélő valaki más álmában

Végül egy hatalmas sportcsarnokban bukkanunk a jövő heti világbajnokságra készülő válogatottra. rengeteg penge, kardok, tőrök és párbajtőrök csörgése fogadott minket, a pástokon épp a szabadvívás zajlott, asszóztak egymással a válogatottak és a B válogatott tagjai. Hiába volt már kard a kezemben, hiába tanultam meg Gárdos Gábortól, a női kardválogatott vezetőjétől az alapállást, a lépéseket és néhány vívóállást, úgy éreztem magam, mint Paul Auster regényének hőse, Sydney Orr: „mint egy szemlélő valaki más álmában, figyeltem a maga ritmusában zakatoló világot".

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Szerencsére Gárdos mester és Gulácsi Ferenc már ismerősként üdvözöltek, bár a szavakkal leírhatatlan lelkesedés nem látszott az arcukon – igaz, ők már látták, mit műveltem a páston, karddal a kezemben. Szabó Bence, kétszeres olimpiai és kétszeres világbajnok kardvívó, a MOB mostani főtitkára viszont még nem. Ez lehetett legalábbis a magyarázata, hogy miközben a legjobb vívóink megfeszített munkát végeztek – illetve annak egy részén, a fizikai edzésen és egy részük már az iskolázáson is túl volt –, addig ő viszonylag barátságosan fogadta a felvetésemet, hogy én itt most vívni szeretnék.

Fejben tudtam, testben nem

Ekkorra egyébként az elméleti felkészültségem már-már egy lexikonéval vetekedett. Tudtam, hogy a pást 14 méter hosszú, itt mennek az asszók, amik 5 vagy 15 találatig tartanak, és a pingponggal szemben itt nincs „közte kettő” szabály. Azt is tudtam már ugyebár, hogy van olyan vívóállás, hogy terc, hogy kvart és hogy kvint, hogy karddal nemcsak szúrni, hanem vágni is lehet, de csak a felső testre, és hogy mindig van egy támadó és egy védekező, és hogy a kettős találatnál nincs tus.

Sőt, azt is tudtam, hogy az egész kardozás egy rém bonyolult sakkjátszma, amihez nagyon jó lábmunka, villámgyors reakcióidő és jó látás kell, de mindez nem ér semmit, ha nem tudunk nagyon okosak lenni, hideg fejjel nem pánikba esni, amikor támadnak, és nem elveszíteni a fejünket, amikor támadunk (Benkó Réka, a vb-re készülő keret egyik tagja fogalmazott úgy a második edzőjéről, Schubert Lászlóról, hogy ő volt az, aki megtanította gondolkodni a páston). Emellett pedig kell hatalmas rutin, a víváshoz évek alatt beidomított test.

No, ezekből a készségekből és képességekből én semmivel nem rendelkeztem. És pár hét vívás, de talán tegyük ezt vastagon idézőjelbe, szóval „vívás” után sem rendelkezem.

Arra a kérdésre ugyan senki nem válaszolt, hogy mennyi ideig kellene vívnom, amíg valakinek a teremben lévők közül tust tudnék adni, de olyan kedvesen mosolyogtak – említettem már, hogy a vívás tényleg az úriemberek (és roppant modoros kifejezéssel élve az úrhölgyek) sportja, ez kiderül majd akkor is, amikor plasztronra lesz szükségem, de erről még mindig később –, amikor ezt kérdeztem, hogy biztos voltam benne, a ki nem mondott válasz az: életem végéig.

Dehogyis, nekik se

Amikor már komolyan arról volt szó, hogy vívhatnék valakivel egy asszót, Szetey András megemlítette, hogy ő gimnazistaként rendszeresen 9 tusnyi előnyt adott az ismerőseinek, és aztán senki nem tudta megvágni. „Dehogyis, nekik sem tudna tust adni” – volt a reakció, amikor felvetődött, hogy talán a hölgyekkel kellene kardoznom, mégis csak gyengébb nem, a nyulánkságuk ellenére is rövidebb kéz, törékenyebb testalkat, miegyéb. Most ott tartok, hogy amatőr kardozókat próbálok találni egy-két jó kis asszóra; ha van kedve kardozni velem, és örömmel aláz meg lelkes béna kezdőket, ne habozzon, írjon!

Hej, pedig ha időben kezdem... Legalábbis ez jut eszembe, amikor Szabó Bence a magyar vívósport általános helyzetéről mesél (míg a rövid, ám engem így is megizzasztó iskolázgatás közben ücsörgünk, aközben is egy kardot fogok a kezemben, barátkozni akarok vele, érezni a lelkét, mint Luke az Erőt, de valahogy nem érzem, hogy eltakart szemmel is eltalálnék bármit, mivel akkor sem tudok, amikor látom, mit csinálok). Szóval Szabó Bencétől megtudtam, amit egyébként is sejtettem: a magyar vívás nem az a tipikus tömegsport.

A szovjeteknél bezzeg

Úgy becsülte, hogy nagyjából kétezren vívhatnak versenyszerűen az országban, és a vébén most induló öt férfi kardozót nagyjából hat-nyolcból választották ki (a nőknél hasonlónak tűnt az arány). Ugyanakkor, tette hozzá gyorsan, hogy az ő idejében, amikor talán valamivel többen vívtak versenyszerűen – már csak a honvédségnek, az akkor még kardszakosztályt is fenntartó Budapesti Honvédnak köszönhetően –, akkor sem volt sokkal szélesebb a merítés azokból, akik a válogatott környékén megfordultak volna, „közben meg a szovjeteknél bezzeg még a tizedik, válogatottságra teljesen esélytelen kardozó is olyan volt, aki Európa bármely más válogatottjába befért volna”.

Szóval nem tömegsport, bár nagy hagyományai vannak, bólogatok okosnak szánt nézéssel, a kardot csak játékosan meg-meglegyintgetve (de aztán a szemem sarkából látom, hogy néznek rám, ezért abbahagyom). A hagyományokról már sokat tudok, Ali bácsiról, vagyis Gerevich Aladárról, aki hétszeres olimpiai bajnok volt, és utolsó aranyát ötvenévesen nyerte. De tudom azt is, hogy az első vívóaranyat, 1908-ban szintén kardozó nyerte, az 1912-ben duplázó Fuchs Jenő (aki valójában négyszeres olimpiai bajnok, miután mindkét évben a csapattal is aranyat szerzett, és aki a vívókra jellemző általános képpel szemben nem gazdag családból származott és nem futott be katonai pályát). És azt is, hogy a víváson belül Magyarországon mindig a kard dominált: a 35 olimpiai aranyból 23-at kardozók szereztek.

Ez kicsit egyébként egy öngerjesztő folyamat is, épp a hagyományok miatt ugyanis a kardozók lényegében már a gyerekek kiválasztásánál előnyben vannak (azokban a szakosztályokban, ahol több fegyvernem is van). Amikor ugyanis vívni mennek a 8-10 évesek – vagy még idősebbek, Szabó Bence például 12 évesen kezdte (vele szemben alig 25 év a hátrányom), így szerzett olimpián, vb-n, Eb-n és Universiádékon összesen kilenc aranyat –, akkor először a vívóedzők választják ki a nekik leginkább tetsző tehetségesnek tűnő fiatalokat, „majd jönnek a kicsi, fürge gyerekek, akiket elvisznek a tőrözők, és a többi marad párbajtőrözni”. Amiből persze sokáig nem sokat éreznek: írtam már korábban, hogy amíg szuperül meg nem tanulja az ember (a gyerek) a lábmunkát, a lépéseket előre és hátra, a kitöréseket, addig nem kap kardot. Vagyis régen nem adtak a gyerekeknek, Szabó Bence 14 éves korában kapott először versenyengedélyt, ma már – hogy fenntartsák az érdeklődést, ne veszítsék a lelkes fiatalokat – adnak.

Igen, van gyerekméretű kard is, mondja a színes magazinok világát idéző kérdésemre kissé rezignáltan, de hozzáteszi, sok edző a kezdetektől felnőtt karddal oktat. Miután egy 10 éves fiú átlagos magassága 139 centi (a lányoké 138), elmosolyodok, ahogy elképzelem, hogy nézhet ki a kezükben a 105 centi hosszú kard – aztán eszembe jutnak a fényképek, amiket magamról láttam, karddal a kezemben, és ez nyomban tovasodorja a mosolyoghatnékot.

Aranynők, ezüstnők

Apropó, lányok. A női kardozás viszonylag fiatal ága a vívásnak, így abban még olimpiai sikereink nincsenek, de vannak figyelemreméltó eredmények, tudom meg. Bár a júniusi Eb-n csak nyolcadik lett, előtte májusban világkupa-ezüstöt szerzetta Benkó Réka, Márton Anna, Varga Dóra, Várhelyi Anna összetételű csapat (ugyanők indulnak most a vb-n, és velük, valamint a kardozó B válogatottal töltöttem az első edzésecskémet is, még Budapesten). Közülük Márton Anna már 15 évesen a felnőtt Európa-bajnoki hatodik magyar csapat tagja volt, idén junior Európa-bajnok lett, Benkó Réka kétszeres junior Európa-bajnoki ezüstérmes, míg a Kill Bill-plakát vívó vb-t népszerűsítő átdolgozásán Uma Thurman bőrébe bújtatott Várhelyi Anna (akinek kardjából egy darabot ereklyeként megszereztem az első vívós napomon) junior Eb-n és vb-n is ezüstérmes volt, míg Varga Dóra csapatban Vk-aranyat és világbajnoki bronzot nyert.

Hogy Anna, vagy a csapat bármely más tagja le tudnák-e győzni a 88 eszementet (tudják, akikkel a vérfürdőt rendezték abban a teaházban, mielőtt Uma Thurman megölte volna Lucy Liut)? Aligha, de hát persze nem négyszáz liter művér társaságában kell sikeresnek lenniük. Ahogyan a londoni aranyérmes Szilágyi Áronnak sem Darth Vaderrel kell megvívnia a jövő héten az aranyért – bár biztos, hogy ez tényleg tömegeket csábítana a vébére. Viszont lézerkard vagy tollas kalpag helyett itt marad a plasztron – ez a fehér vívókabát –, a találatjelzéshez szükséges fémszálas lamé és a fejvédő, ami nem sisak, „az a motorodhoz van”, hanem vívómaszk.

Míg ezen morfondírozom, Szabó Bence a páston épp egy török vívóval kezd el iskolázni, „nem én edzem, csak megkért az edzője”. A pást mellett állok, mondja és mutatja, hogy mit miért csinálnak. Nem túl elégedett, gyakori fejcsóválás és egyre kevésbé türelmes angol nyelvű magyarázatok jelzik ezt, „nem tud ez franciául”, válaszolja, amikor megkérdezem, nem a francia-e a vívónyelv. Az iskolázás után annyira elégedetlen, hogy a vele tervezett vívásról le is mondok, nehogy már rámenjen az egészsége arra, hogy két betonkezűvel – közülük egy amatőr kezdővel – kelljen a páston megküzdeni. Viszont megtudom, amit azért sejtettem már, hogy a vívásban sem hármassal kezdődik a számegyenes, és van prím és szekund állás, amikor lefelé tartott pengével védekezünk.

Már az első percben tudta

De amikor Szilágyi Áron nevét megemlítem, felcsillan a szeme, „róla már az első percben, amikor megláttam”, válaszolja a kérdésre, hogy mikor lehetett megmondani, hogy tehetséges. Egyébként viszont a vívásban korántsem olyan egyenes a pálya, mint például a fociban – mármint általában, nem annak speciális, magyar változatban –, hogy az utánpótlásban tehetséges játékosok folyamatosan ívelnek felfelé. Volt olyan vívó, aki kadett- és junior korában nemzetközi versenyeket nyert, de huszonéves korára eltűnt, mások fiatalon nem mutattak semmit, és aztán felnőtt korban kiváló eredményeket érnek el.

Bár Szabó Bence nevet nem említ, nem tudok annyira keveset tudni a vívásról, hogy ne jusson eszembe Nagy Tímea, aki 30 évesen, a 2000-es olimpián úgy nyert egyéni aranyat, hogy előtte egyetlen Eb-aranya volt egyéniben (az öt világbajnoki címét  csapatban szerezte), ráadásul 2004-ben még ismételni is tudott. Igaz, ő párbajtőröző, jut eszembe, amiről aztán az is, hogy a kardozók mostanában nem remekelnek: bár, mint írtam, a 35 olimpiai aranyból 23 az övék, az 1964-es olimpiával kezdődő sorozatban szerzett 13 vívóaranyból már csak 3 fűződik ehhez a szakághoz (egy 1988-as, egy 1992-es és a tavalyi).

Hát igen, Szilágyi Áron aranyérme sok problémát elfedett, nemcsak a kard, hanem az egész vívósport problémáit. Nem én mondom ezt, hanem a vb-re készülő csapat környékén mozgó szakvezetők közül többen is. Hiszen a londoni olimpián mindössze négy magyar vívhatott. Nem jutott ki férfi tőrözőnk és női kardozónk, és nem indulhattunk a négy csapatszám (férfi kard és tőr, női tőr és párbajtőr) egyikében sem, és Szilágyit leszámítva a legjobb 8 közé sem került senki (csekély vigasz, hogy a sportág egykori nagyhatalmának számító oroszok pedig aranyat nem tudtak szerezni, csak két ezüstöt és egy bronzot). Ehhez képest a júniusi Eb öt magyar érme már akkor is jobb, ha arany most nem volt.

Szóval dicső a múlt, és ellentmondásos a jelen, vonom le a következtetés, miközben Szabó Bence az épp itt edzőtáborozó orosz válogatott francia edzője által kevert csodaitalt issza. Nem túl lelkesen bólogat, „nem foglalkoztak az utánpótlással”, mondja, és hát tényleg, a párbajtőrözőknél még mindig a keret tagja a velem egyidős, vagyis a negyven felé vészesen araszoló Imre Géza, aki 1995-ben már világbajnoki bronzérmes volt – Szilágyi Áron vagy Benkó Réka akkor öt-, illetve hatéves volt, és csak évekkel később vett kardot a kezébe; Réka éppen Nagy Tímea sikerének hatására.

Van még tartalék

Viszont annyiban mégsem aggasztó a helyzet, hogy más korábbi sikersportokkal szemben – itt sportágat nem említünk, de azért tudjuk jól, mire gondolunk – a vívásban megmaradt a viszonylag magas szakmai színvonal: a magyar edzők keresettek külföldön, és hozzánk is szívesen jönnek a külföldiek vívni, edzőtáborozni (a vb előtt az orosz férfi kardozók is eltöltöttek néhány napot Tatán).

Komoly hagyományaink vannak, a Ludovika és a Gerevichet is edző Santelli mester vívóakadémiája jó alapot adott, ráadásul jött a magyaros finesz, például magyar innováció volt a fejcseles oldalvágás, ami hosszú évekig nem tudott feldolgozni és legyőzni a vívóvilág. Ma már a technika kevesebbet számít, atletikusabbak lettek a vívók, többet számít a lábmunka, „neked például jó lábad van hozzá, jó vastag” – kapok néhány biztató szót is Bencétől; kár, hogy használni nem tudom őket.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Egyébként most Áron olimpiai győzelme is adott egy kis lendületet a kardnak, „tapasztaljuk a klubokban, hogy több gyereket hoznak a foglalkozásokra, de kell is ez, mert azért húsz gyerekből lehet kiválasztani egy-két tehetségest, ha viszont csak egy-két gyerek van, akkor belőlük ki kell hozni a legjobbat, bármilyen is az alapanyag”. Itt már nem lehet nem lecsapni a magas labdát: és a mostani vébé után lesz még nagyobb lelkesedés? Mosolyog, iszik még egyet, én meg visszaadom a kardot Gulácsi Ferencnek, és arra gondolok, hogy hát végül is én már elkezdtem vívni – és akár négy megfelelő korú kezdő versenyzőt kitennék. A kezdő stimmel is.

Nemcsak tanulok ám, hanem végül vívni is fogok, de úgy igazán! A tatai edzőtáborban a férfi válogatott mellett dolgozó Navarette József világbajnok és olimpiai ezüstérmes kardozó mesél arról, más-e nőkkel dolgozni, mint férfiakkal, de arról is, miért vannak vonalak a páston, és miért szédült az atlantai olimpián. Aztán ruhakeresés, vívóállás, karok előre-hátra, és indul az asszó. Vajon sikerül találatot szereznem egy bajnoki bronzérmes válogatott kerettag ellen?

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!