Ennél simább Fradi–Újpest a világon nem volt

„A 40. percben Táncos szélsebesen (ha hiszik, ha nem) elszáguld Sáros mellett, futtából pontosan ad be, de Kohut a kapu torkából se talál hálóba, lábán félrecsúszik a labda és Táncos durrantja – fölé.” Így nem lett 12:1 az 1933-as Ferencváros–Újpest kupadöntő.

A magyar és a román válogatottban is megfordult temesvári Táncos Mihály addigra már két gólt rúgott. A most ügyetlenkedő Kohut Vilmosé volt a tizedik gól, a balszélsőnek ez volt az egyik  utolsó meccse a Fradiban, az Olympique Marseille játékosa lett hat évre, ahol kiérdemelte a le canon Hongrois, a magyar ágyú becenevet. 

A bíró szerint katasztrófa

A mérkőzést vezető, tizenegy év múlva munkaszolgálatosként meghalt Klein Árpád sem hitt a szemének. Ma már elképzelhetetlen, de így nyilatkozott a meccs után a Nemzeti Sportnak: „Katasztrófa! Hóri [újpesti kapus, de nem ő, hanem Aknai védett] legalább 5-6 gólt kivédhetett volna. Egyébként az újpesti belső hármas egyetlen egészséges akciót sem bírt összehozni. A 11-est Korányi tiszta hendszéért adtam.”

Az első hat góljuknál kijött a lépés

Az Újpest edzője az a Tóth Potya István volt, aki tizennégy évet húzott le a Fradiban, öt évig edzette is őket, majd két olaszországi év után az Újpestben kötött ki. 1945 februárjában a nyilasok végezték ki a 19-szeres magyar válogatott futballistát. Nyilatkozata a Bëlga 2004-es Huszonkét férfi című számát idézte, amiben az edző a 13 bekapott gólt egyesével magyarázza, végül így summáz: „Igazából fejben elfáradtunk, de jó tapasztalat volt, amit a jövőben tudunk hasznosítani.”

Ha a Bëlga ismerte volna az 1:11 utáni Tóth Potya-nyilatkozatot, okvetlenül beépíti a számba, hiszen jobb, mint amit írni lehet: „Hallatlan szerencséje volt a Fradinak. Igaz, hogy nagyon jól játszottak, minden játékosuk kitett magáért, de az első hat góljuknál úgy kijött minden lépésük, ahogy az csak ilyen jó napon jöhet ki.”

Bajnoki babérjai boldogságában

A kupadöntőről még lesz szó, de érdemes egy pillantást vetni a bajnokságra is: az Újpest az 1:11 ellenére a bajnoki cím legnagyobb esélyese volt. A kupadöntő után négy nappal játszották le az utolsó fordulót, ahol a végül az 5. helyen végző Budai 11 ellen 3:3-nál nagyobb arányú döntetlen vagy újpesti győzelem azt jelentette, hogy 1930 és 1931 után az Újpest ismét magyar bajnok lehet. Mindezt úgy, hogy a Fradi egy évvel korábban – azóta is páratlan módon – az összes mérkőzését megnyerve lett bajnok.

Az Újpestben a később igazolt Hóri és Pusztai nem játszhatott, Jávor sérült volt. A Ferencváros ráadásul éppen az Újpest ellen bukta tíz nappal korábban a bajnokságot, amikor hazai pályán szenvedett 1:0-s vereséget, éppen a most hiányzó Jávor góljával. Ahogy a sportlap fogalmazott: „Általános volt a hit, hogy Újpest, bajnoki babérai boldogságában, könnyebben veszi a mérkőzést.” Na de ennyire?

Főváros–vidék

A Fradi–Újpest már akkor sem csak egy meccs volt a sok közül. Újpest 1950-ig egy önálló kisváros volt Budapest határában, a Ferencváros pedig az ország legnépszerűbb és legsikeresebb klubja. Rivalizálásuk kezdetben a főváros–vidék ellentét jegyében zajlott. Vagyis ha úgy vesszük, nem az 1943–44-es Nagyvárad az első vidéki bajnokcsapat, hanem az 1929–30-as Újpest. Ellentétük a második világháború után megváltozott azzal, hogy a Ferencvárost rendszerellenes csapatnak tekintették, az Újpestből viszont a Belügyminisztérium csapatát faragták. 

Ennek megfelelően a semleges pályán, a Hungária körúti stadionban 10 ezer néző előtt lejátszott meccsen is egymásnak feszült a két kemény mag. A Nemzeti Sport korabeli tudósítása nemcsak a meccsről, hanem a nézőtéren történtekről is nagy terjedelemben számolt be.

Tiki-Taki-Turay

Kezdődött azzal, hogy az újpesti ősultrák azt kiabálták a megafonokba a Fradi két játékosára, Turay Józsefre és Takács Józsefre utalva: 

„Tiki-Taki-Turay / Nem lesz bajnok a Fradi."

Egy másik verzióban így szólt a mondókájuk:

"Tiki-Taki-Turay / Harmadik lesz a Fradi."

Ezzel a froclizással elég gyorsan fel kellett hagyniuk, tekintve, hogy a 21. percben már 5:0-ra vezetett a Fradi a legfőbb bajnokesélyes Újpest ellen. Innentől a fradisták percei következtek:

„Ég az Arányi / Nézd, milyen parányi.”

7:0-nál pedig, ami már az 50. percben bekövetkezett, gúnyosan az ellenfelet kezdték éltetni:

"Újpest, Újpest, Újpest!"

Csendben élveztek

Azt mégsem lehet mondani, hogy a fradistákat szétvetette volna az öröm. Egyrészt a bajnoki címük megvédésére esély már nem volt, másrészt egy harcos Újpest ellen nagyobb lett volna a győzelem élvezeti értéke. Erre utalt a sportlap azzal, hogy a meccs nagy részében „csendben élvezett” a fradista B-közép. A tudósító elcsípett egy fradisták közötti beszélgetést a meccs végén: „Ilyen a mi szerencsének. Ezzel a tizenegy góllal a Hungáriának tartoztunk, és az Újpestnek adtuk meg.”

Azért a fradisták között is voltak, akik nem bírtak magukkal. Az őshuligánok ugyanis újságot égettek a meccs végén, szimbolizálva ezzel az Újpest égését, végül a rendőrök kergették szét őket.

Tippelni tíz Fradi-gólra?

Egy ennyire szokatlan eredmény után felmerül a gyanú, hogy csak nem bunda volt a meccs? A Fradi–Újpest meccsek történetében 1933-ig két 7:1-es Fradi-győzelem volt a legnagyobb arányú 1910-ből, illetve 1911-ből, az 1932–33-as bajnokságban egyszer az Újpest nyert 1:0-ra, egyszer meg 3:3 lett.  

Ehhez képest a Nemzeti Sport tudósítója a meccs előtt találkozott Nácival, az Uránia Előcsarnok-igazgatójával, aki arra fogadott, hogy legalább tíz gólt lő a Fradi. Az újságíró ebben semmi furcsát nem látott, és a későbbi napokban sem tértek vissza rá.

Már akkoriban is lanyhult az iram

Maga a meccs a tizenegy Fradi-gólon kívül az akkor még csak húszéves Sárosi György játékáról marad emlékezetes. Tizenhét évig volt a Fradi profija, jogi egyetemet végzett, a válogatottban 62 meccsen 42 gólt szerzett.  Az Újpest elleni kupadöntőben három gólt szerzett, másik hatban pedig elévülhetetlen érdemei voltak. Ismételjük: húszéves volt akkor. Másnap Sárosi dicséretétől volt hangos a Nemzeti Sport:

„Aki ezt a mérkőzést végignézte, sohasem felejtheti el Sárosi játékát. Nem azért, mintha nála jobban még nem játszott volna magyar center. Nem is azért, mintha nem lennénk meggyőződve arról, hogy Sárosi maga is sokkal jobban is játszik még majd a jövőben ezen a poszton, hanem azért, mert hosszú idő óta újra láthattunk olyan centert, aki ennek a posztnak követelményeivel tisztában van, aki úgy játssza a centerjátékot, ahogy azt a futball megköveteli. (...) Sárosi sikere abban rejlik, hogy valóban centert játszott. Maga jól játszotta meg azokat a labdákat, amelyeket meg kellett játszania s kitűnően irányította azt a csatársort, amelyet irányítania kellett.”

Amúgy hiába a történelmi eredmény, a tizenkét gól, a sportnapilap csak fanyalgott: „Az első húsz perc nagy rohama után lanyhuló iramban őrizte meg biztos fölényét mindvégig a Ferencváros.”

Kilenc vb-ezüstérmes a pályán

Nagyon fiatal csapat volt ez az FTC, és hogy mekkora jövő előtt állt, azt jól jelzi, hogy öt év múlva, az 1938-as világbajnokság ezüstérmes válogatottjának heten voltak a tagjai, de a többi négy játékos is válogatott volt. (A kupadöntős Újpestből az ekkor még csak 21 éves Szalay Antal és Szűcs György lett öt évvel később vb-ezüstérmes.)

És hogy milyen erős volt a korabeli NB I.? Ez a bomba Fradi, aminek ereje egy válogatottal ért fel, az 1931–32-es százszázalékos bajnokság utáni években csak 1934-ben és 1938-ban tudott nyerni. Merthogy az Újpest négy nap múlva sorsdöntő meccset játszott a Budai 11-gyel. Ha nyer, akkor övé a bajnoki cím, és győzelmében igazából senki sem kételkedett. 

Kiegészülhettek ráadásul a három hiányzóval, a kapus Hórival, a szélső Pusztaival és a csatár Jávorral. 6:0-ra verték a Budai 11-et. Így az újpestiek joggal mondhatták az 1:11-es kupadöntő után kárörvendőknek, hogy nézzetek a táblára:

1. Újpest 37 pont

2. Hungária 36 pont

3. Ferencváros 35 pont

(Borítókép: Megyeri úti UTE pálya, MTK-FTC mérkőzés. Fotó: Kovács Márton Ernő/Fortepan)