A futball legnagyobb szélhámosa, aki taszította a labdát

A brazil Kaisert örökbe fogadták, az új szülei irányították a futball felé. A sporttól akkor ment el a kedve, amikor tizenévesen előbb az anyját, majd az apját is elveszítette. Pedig állítólag volt, aki látott benne fantáziát; egy mexikói csapat még külföldre is elvitte, de csak néhány hónapig húzta a közép-amerikai országban.

Hazatérése után Kaiser belevágott a nagy tervbe. Már ha ez terv volt egyáltalán, mert sokszor inkább rögtönöznie kellett. 

Kaiser a következő tizenöt-húsz évben profi futballistának adta ki magát, miközben sohasem játszott huzamosabb ideig. Akkoriban nem volt még internet, és annyi tévéközvetítés sem, mint ma, így nehéz volt valakinek komolyabban utánanézni – Kaiser ezt használta ki újra meg újra.

Bebeto, aki az 1994-ben világbajnok brazil futballcsapat támadója volt, egyszer így mesélt róla:

Annyira jó beszélőkéje volt, hogy ha egyszer hagytad, hogy kinyissa a száját, akkor neked annyi volt, úgysem tudtad lerázni többé. 

De Kaiser összehaverkodott Renato Gaúchóval, Romárióval, Edmundóval, Brancóval is. Ilyen kapcsolatrendszerből pedig kihozta a lehető legtöbbet. Az ismerőseire hivatkozva teletömte az újságírók fejét, hogy micsoda kluboknál fordult meg, és kikkel játszott együtt. 

A forgatókönyv aztán az volt általában, hogy miután leigazolta valamelyik csapat, már az első edzésen sérülést színlelt, és komoly izomfájdalmakra panaszkodott. A nyolcvanas években még nem álltak rendelkezésre olyan eszközök, mint manapság, tehát egy makacsabb sérülésnek utánajárni jóval körülményesebb volt, már ha egyáltalán megvolt rá a lehetősége a klubnak. 

De néha csapata ifijátékosait fizette le, hogy összerugdossák, így még hatásosabban tudta előadni, hogy mindene fáj.  Ha sikeresen meggyőzött mindenkit arról, hogy időre van szükség a felépüléséhez vagy a formába lendüléshez, akkor megint elővette a báját, és ő volt a társaság központi figurája, aki mindig jó hangulatot teremtett, poénkodott, és állandóan jó kedve volt.

A 94-es brazil válogatottal vb-győztes Ricardo Rocha is emlékezett rá a Vasco Da Gamából:

Nagyon vicces srácnak tartottuk. Igaz, sosem játszott, de imádta a futball világát, szeretett velünk lenni.

De voltak ennél is őrültebb húzásai. A nyolcvanas évek elején éppen az egyik leghíresebb brazil klubnál, a Rio de Janeiró-i Botafogónál tengődött, és azon volt, hogy elhitesse a csapattársakkal meg az edzőkkel, hogy külföldre készül szerződni, és hogy egymást tapossák érte a klubok. Hogy a műsor még hatásosabb legyen, időről időre egy mobiltelefonba susmogott angol szavakat az öltöző egyik sarkában. Az egész addig ment, amíg az egyik angolul jól beszélő segédedző,

Persze felmerül a kérdés, hogy ez a sok baromság és Kaiser futballtudása miért nem szúrt szemet senkinek. Bár a fizikuma egy focistáéra emlékeztetett, egy idő után egyre több játékosnak tűnt fel, hogy valójában csak egy szélhámossal van dolguk.

Kaiser ezért egy szezonnál tovább nem maradt egy helyen, hanem továbbállt, és máshol kezdte elölről az egészet. 

„Senki sem értette, hogyan került a Fluminenséhez.  Mindig valamilyen sérüléssel bajlódott, és túlsúlyos volt, alkalmatlan arra, hogy részt vegyen az edzéseken.

Rosszul lőtt, rosszul játszott, ezért a játékosok csak Maradonának gúnyolták, mert úgy nézett ki, mint Maradona, csak éppen a kövérebb kiadása

– mondta az angol Fourfourtwo-nak, Marcos Meira, aki 1989-ben erőnléti edzőként találkozott Kaiserrel. 

A legzseniálisabb az egészben, hogy ezek után simán el tudta magát adni Európába is. Igaz, csak egy másodosztályú francia klubhoz, a Gazélec Ajaccióhoz nyomta be magát, de ezt a szerződést is egy haver futballista, Fabio Barros segített neki összehozni. 

Hatalmas cirkusz volt az érkezése után: nyilvános edzésen mutatták be, ahova összesereglettek a helyiek, hogy megnézzék maguknak a brazilt, mert egy dél-amerikai igazolás akkor elég nagy szám volt, pláne egy kisebb európai csapatnak.

Kaiser a tréningen azon volt, hogy megszerettesse magát a nézőkkel: az összes labdát kirúgta a lelátóra ajándéknak, közben a mezét csókolgatta. Néhány hónap múlva már

Különös karrierjének volt egy neccesebb időszaka is, amikor egy brazil kiscsapathoz, a Banguhoz írt alá. A klub tulajdonosa egy Castor de Andrade nevű üzletember volt, akiről mindenki tudta, hogy maffiózó, és hogy egyszer még egy bírót is megkergetett a pályán, miközben fegyver volt nála. Amikor Kaisert ide leigazolták, De Andrade úgy harangozta be, mintha az új király érkezett volna meg. Aztán jött a szokásos színlelés a kamusérüléssel, de a tulajdonos egy idő után már annyira látni akarta játék közben, hogy követelte, nevezzék be a keretbe.

A találkozón kétgólos hátrányba kerültek, ekkor szólt, hogy cseréljék be Kaisert, akit a személyisége miatt amúgy is nagyon bírt. Nagy dolgokat várt tőle. A kamufutballista bepánikolt, amikor megtudta, hogy pályára akarják küldeni, de csak kimentette magát a helyzetből: összeverekedett az őt ekéző szurkolókkal, amiért a bíró még a csere előtt kiállította.

Később azzal magyarázta ki a helyzetet, hogy a drukkerek De Andradét szidták, és mivel pótapjaként tiszteli a tulajdonost, rájuk támadt. Meg is lett a jutalma: egy évvel meghosszabbították a szerződését, amit aztán nem fogadott el.  

Sok évvel a visszavonulása után a Fourfourtwo-nak elmondta: bántja, ami történt.

Rosszul érzem magam amiatt, hogy nem sikerült megfelelnem az emberek elvárásainak. Sok jó ember bízott bennem, de én sosem tettem semmit, hogy ezt visszafizessem.

Végül közel húsz évig tartott a sosem volt karrier. Az ötvenes éveiben járó Kaiser a sport közelében maradt: egy riói edzőteremben személyi edzősködik a női vendégeknek. 

A legendája sok helyre eljutott, 2016-ban dokumentumfilmet forgattak vele, 2018-ban pedig egy könyv is megjelenik róla. 

Felhasznált források: Guardian, Fourfourtwo.com, Globo