Éheztették, elvették a nevét, bajnokként is büntették

1984-ben 4 olimpiai aranyérmet nyert Ceausescu Romániájának a romániai magyar Szabó Kati. Sokat szenvedett, de mindent ugyanígy csinálna, pontosabban megnyerné az ötödik aranyat, mert fáj neki, hogy egy hajszállal lemaradt róla.

Január 22-én lesz 50 éves, és akkor jelenik meg önéletrajzi könyve Sepsiszentgyörgyön a négyszeres olimpiai bajnoknak. A múlt csütörtökön ő volt az Év sportolója gála díszvendége, Nikolics Nemanja tőle kapta meg a díjat, utána beszélgettünk vele.

Annál a ténynél semmi sem érzékelteti jobban Szabó sikerességét, minthogy mindössze öten vannak olyanok, akik egy olimpián négy aranyat tudtak nyerni.

Időrendben haladva:

• Keleti Ágnes (1956),
• a szovjet Larissza Latinyinával együtt (1956),
• utánuk a cseh Vera Caslavska jön (1964),
• majd Szabó Kati 1984-ben,
• Az amerikai Simone Biles 2016-ban zárja a sort.

Szabó élete igazán kalandos, mert hatéves korában elszakították a családjától, és Onestibe került, a román tornásznők kiképzőközpontjába, ma már talán szép szóval úgy mondanánk, a világ első tornaakadémiájára. Akkor viszont a tornakombinát volt helyesebb kifejezés.

„Nagyon nagy erő kellett ahhoz az édesanyámnak, hogy elengedjen. Bátorság, lemondás és feláldozás is. Hogy én megvalósíthassam a céljaimat, hogy Szabó Kati legyek. Ha nem enged el, akkor most nem is beszélhetnénk rólam, nem lennék érdekes.

Tudom, hogy sokat sírt. De valami tehetség motoszkálhatott bennem, pedig nem voltam olyan alkat, akire azt mondják, kifejezetten a tornára termett

- idézte vissza Szabó.

Mozgékony volt, leginkább székely kapujuk tetejéről kellett leszedniük, gyakran cigánykerekezett. A családi legendárium őriz egy történetet, amikor még nem tudott rendesen beszélni, de már nagyon ügyesen tornázott. A szomszéd néni cigánykereket kért tőle, mire ő válaszolta, nem retek. Vagyis azt szerette volna mondani, hogy nem vetek. Amikor egy lejt is ígértek neki, akkor módosított álláspontján, és azt mondta: akkor retek.

„Anyaként tudom, hogy a 21 éves nagyobbik fiamat, Lorenzót, milyen nehezen engedtem el Mexikóba egyetemre. Majd belepusztultam. Lehet, hogy emiatt is alakult ki bennem ez a tudat, mert lényegében egyedül nőttem fel. Ráadásul én akkor egy szót nem beszéltem románul, csak mentem a gyerekek után, ha sorakozó volt, ha fürödni mentek, követtem őket. Vagy ha éppen az asztalhoz kellett ülni. Bár nem akarom szépíteni, sokszor éheztünk. Kimérték az adagokat, és minden reggel és este mérlegre kellett állni.

Nincs rosszabb annál, mikor egy gyerek éhezik. Ha kiszabadultunk, azonnal a cukrászda felé vettük az irányt, de hiába habzsoltunk, utána a mérleg nem hazudott.

A súlyom miatt engem sose vertek, de másokat igen. Igaz fel sem fogtuk akkor, mi történik körülöttünk. Ilyen világ volt akkor Romániában.”

Őszintén bevallotta, ő nem engedte volna el a saját gyerekét, ha hasonló helyzetbe kerül. Zénó, kisebb fia azt mondta, amikor a francia iskolában azt kérték tőle, mondjon egy hőst, az édesanyja nevével felelt, ő biztosan az. Nagyjából akkor derült ki, hogy olimpiai bajnok.

Szabó Kati édesanyja áldozatot hozott érte. Nem is tudta neki ezt elégszer megköszönni, még ha sokat szenvedett is. Már gyakorló anyukaként sokszor megkérdezte volna tőle, mit érzett, amikor tornázni látta, amikor egész Zágon róla beszélt.

De vissza a nyolcvanas évek elejére, nem kellett ugyanis sokáig várnia az első nagy nemzetközi sikerre. Talajon, mármint a tornaszeren érte el első nagy sikerét, az 1983-as budapesti világbajnokságon aranyérmes lett.

A korabeli Népsport nem szólaltatta meg, a tudósításban a csárdást nem említették meg, magyarul nem is nyilatkozhatott, nem is utaltak a származására.

Azt viszont megtudtuk az újságból, hogy „a talaj legalább olyan élvezetes versenyt hozott, mint amilyet a férfiak nyújtója. Sztojanova elképesztően sokat és jól ugrik, Szabó viszont ugyanezen erények mellett még remek előadó is. A közönség pedig, tapsából ítélve, teljesen a szívébe zárja a kis Katit, aki megérdemelt és bravúros győzelmet arat.”

Így nézett ki a dobogó

• 1. Ecaterina Szabó – 19,975
• 2. Olga Mosztyepanova – 19,000
• 3. Boriana Sztojanova – 19,850

Milyen paradox helyzet, hogy a tudósításban Kati szerepel, a hangosbemondó ugyanakkor Ecaterinának szólítja, az útlevelében is ez a név van.

Nemcsak ekkor került elő a Kati, hanem még egyszer. Maria Cosma edző így beszélt róla: „a leglátványosabbnak Kati talajgyakorlatát tartom, amelyben valóságos akrobatikus elemzuhatagot adott elő, nagyon sikeresen.”

Nem volt beleszólása, hogy ez lett a neve, hogy eltűnt a Katalin, 1980-ban az ifjúsági Európa-bajnokságra már Ecaterinaként utazott. Ezenkívül a születési évét is meghamisították, mert azt kívánták a torna érdekei, volt még korhatár.

Egy időben nagyon bosszantott, most már inkább megbékéltem, vagy mondjuk inkább úgy: beletörődtem. Változtatni a múlton már nem lehet.

Az arany mellett ugrásban és felemás korláton lett még egy-egy ezüstje és a csapatversenyben is másodikok lettek.

Ő viszont nem az említett nyilatkozatnak, érmeknek örült a legjobban, hanem amikor a bátyja is beállt a sorba a csarnokban, hogy autogramot kérjen tőle. Csak később vallotta be a többi várakozó szurkolónak, hogy a testvére.

Los Angelesbe, az olimpiára favoritként utazott. A talaj mellett a gerendát, az ugrást is megnyerte, és csapatban is Romániáé lett a dicsőség. A bolgár vagy a szovjet versenyző megszoríthatta volna, de ők nem utazhattak a bojkott miatt. Érzése szerint le nem győzte volna sem a szovjet, sem a bolgár, mert nem hibázott, élete formájában volt, még ha lelki hadviselés is zajlott ellene. Negyedórára elment a villany épp az ő gyakorlata előtt, de ez sem tudta kizökkenteni.

Mégis van benne hiányérzet – ennyi év után is -, mert az ötödik aranya nem lett meg, az amerikai Mary Lou Retton öt századdal jobban zárta az egyéni összetettet.

„Ha jobban megver, könnyebb lenne.

Ha újrakezdeném, mindent ugyanúgy csinálnék. Ezt az egyet leszámítva. Elhoznám azt az aranyat, az ötödiket, mert akkor lenne teljes a kollekció.

Ő lett az egyébként 20 aranyig jutó román küldöttség legeredményesebb versenyzője. Aki utolsónak száll fel a repülőre, majd az jön le elsőnek róla, titokban ez volt a mottója, ezt mondogatta magának.

Ha azt gondolnánk, egy csapásra megváltozott az élete, és tenyerén hordozta őt az ország, épp ellenkezőleg.

Állami jutalmat az ígéret ellenére nem kapott, a tanácselnök elintézte, hogy fessék ki a szobáját.

Nem hagyták versenyekre utazni, nem hagyták, hogy folyamatosan formában legyen. Csak azért, mert a nővére el akarta hagyni az országot, és mindez kitudódott, őt is büntették, nem számított a hírnév és a teljesítmény.

A legfontosabb versenyekre persze benevezték, mert érezték, mekkora segítséget nyújthat a csapatnak, a kicsikre nem mehetett.

1987-ben abbahagyta, a rotterdami vb-n gerendán szerzett még egy bronzot, de az olimpiai felkészülést már nem vállalta. Megváltozott a teste, azt a gyűrődést már nem tudta volna maximálisan teljesíteni, amire a fiatalabbak képesek voltak.

Edzősködni kezdett, a 2000-ben olimpiai bajnok Maria Olaru örökre hálás neki, mert kicsit a pótanyja, barátnője is volt, miközben a felkészítője.

„Nem könnyű azt érzékeltetni, milyen volt ez a kapcsolat. Amikor két ember teljesen azonos hullámhosszon van, azt érezni kell. Nekem ilyen volt Maria, lelki társa is voltam, most is tartom vele a kapcsolatot. Nagyon örültem a sikereinek, mintha a sajátom lenne.”

1992-ben férjével költözött Franciaországba, most is ott él. A tornát lezárta, nem szeret visszatekinteni a múltba, bár ilyenkor feljönnek az emlékek.

„Azt a könyvet én becsuktam, nem is néztem, mi volt a riói olimpián. Aktívan nem is tudok részt venni a tornában, mert fáj a gerincem.

Olyan boldog lennék, ha mai fejjel, mai ésszel kellene átélném a sikereket. Mert most ki tudnám élvezni a pillanatot,

meg tudnám érteni, meg tudnám élni. Mert akkor még gyerek voltam. Még ha nem is úgy éltem, mint egy gyerek.”