A kiütés, ami sokkolta a világot

Könnyen lehet, hogy ez a bejelentkezés tovább tart, mint maga a címmeccs

– vezette fel az 1990. febuár 11-i Mike Tyson–Buster Douglas nehézsúlyú bokszmeccset Charley Steiner az ESPN-en, röviden ismertetve Tyson szerelését és meccs előtti rituáléját. A Tokióban rendezett mérkőzés csak formaságnak tűnt. Tyson is edzőmeccsnek tekintette a várva várt, Evander Holyfield ellen tervezett szupermeccs előtt, amiből aztán csak évekkel később lett valami a február 11-i meglepetés miatt. A promóterek biztosa vették Tyson sikerét, ezért Holyfieldet már le is kötötték 12 millió dollárral egy júliusi mérkőzésre azelőtt, hogy Douglas és Tyson a kötelek közé lépett volna Tokióban.

1990-re Mike Tyson annyira kiemelkedő alakja lett a nehézsúlyú boksznak, hogy már kezdett unalmas lenni a dominanciája. 1989 végére 37-0-s mérleggel állt, pusztán négy meccse jutott csak el pontozásig, Carl Williams 1989. július 21-i legyőzése már sorban a kilencedik címvédése volt, és Michael Spinks 1988-as kiütésétől kezdve négy nehézsúlyú öv (WBC, WBA, IBF és The Ring) és az egyenesági bajnoki cím is nála volt.

Hogyan került Douglas a képbe?

A rettegett Tyson 38. ellenfele a nem túl magasan jegyzett James „Buster” Douglas lett, aki 29-4-1-gyel állt a címmeccs előtt úgy, hogy azt megelőzően utoljára 1987-ben volt címmérkőzése. Azon is kikapott az IBF nehézsúlyú övét védő Tony Tuckertől.

Az 1990-es meccs előtt Douglas csak a hetedik volt a nehézsúlyúak listáján a Ring Magazine szerint, ám három világszervezet is a legjobb négybe sorolta. Leginkább annak köszönhetően, hogy Tucker kiütése után sorban hat meccset is megnyert, köztük egyet a korábbi nehézsúlyú bajnok Trevor Berbick ellen. Ehhez a sorozathoz viszont az is kellett, hogy a Tucker elleni meccs után edzőt váltson, és kitegye a stábjából a saját apját, a korábbi középsúlyú bajnok William Douglast. 

Túlzottan sokat viszont így sem várt senki a mérkőzéstől, joggal. Az akkor 29 éves Douglas nem számított kifejezetten jó bokszolónak, egyetlen címe sem volt korábban, így az amerikai közvélemény csak legyintett a meccsre, már mindenki a Tyson–Holyfield szupercsatát várta. Tyson ráadásul bombaformában volt: 1988-ban 91 másodperc alatt ütötte ki az addig szintén veretlen Michael Spinsket, 1989-ben, a tokiói meccs előtti utolsó bunyóján 93 másodperc alatt nyert Carl Williams ellen.

ahol 6 millió dollárt fizettek, hogy vendégül láthassák a szupersztár Mike Tysont.

Hogy a legtöbben mennyire lefutottnak tartották a meccset, az a fogadási kedven is látszott. Egyetlen egy Las Vegas-i kaszinónál lehetett csak fogadni a meccsre, de ott is hevenyészve érkeztek csak a tétek. Tysonra komoly összeget, eleinte 27, majd 31, végül 42 ezer dollárt kellett feltenni ezer dollár profitért, de így is volt, aki feltett 54 ezret abban a reményben, hogy pár perc alatt keres 2 ezer dollárt. Douglasre azután kezdtek érkezni a tétek – jórészt 5-20 dollárok, leszámítva egy ezerdolláros fogadást –, hogy 37-szeres szorzóra emelték az oddsát.

Tragédiából merített erőt

Az Ohio állambeli Columbusból származó Douglas a helyi egyetemről, az Ohio State-ről szerzett magának menedzsert, az amerikaifutball-csapat korábbi segédedzője, John Johnson vette a szárnyai alá még 1984-ben. Amikor elkezdett vele foglalkozni, Johnson egy üres papírtányérral illusztrálta, hol is tartanak a bokszoló karrierjében:

Ennyink van. Semmink. De ha elég keményen küzdesz, egyszer telis-tele lehet majd pénzzel, és a megfelelő alázattal nehézsúlyú világbajnok is lehetsz.

A 192 centi magas, általában 100 kilós súllyal bokszoló Douglas nem arról volt híres, hogy mindig bombaformában van: kőkemény munka kellett hozzá, hogy a súlyfeleslegétől megszabaduljon. Ez gyakran nem sikerült neki, ezért is szedett össze korábban négy vereséget. Magasabb és nehezebb is volt Tysonnál, a magasságának köszönhetően pedig az ütőtávolsága is nagyobb volt, részben ezt használta ki Tokióban, ahova kivételesen jó formában érkezett. 

Pedig a mérkőzés előtti utolsó hónap rettentő erőt próbáló volt számára. Huszonhárom nappal a címmeccs előtt elvesztette anyját, aki sztrókot kapott, gyermeke anyja súlyos veseproblémákkal küzdött, Douglas pedig a mérkőzés előtti napon náthás lett.

A három eset közül természetesen az édesanyja halála érintette a legmélyebben. Az akkor 46 éves Lula Pearl borzasztóan aggódott fiáért, amikor kiderült, hogy a legyőzhetetlennek tartott Mike Tyson ellen áll ki. Komolyan tartott attól, hogy Tyson nemcsak kiüti, de megöli fiát a ringben, ezért Douglas sokszoros elszántsággal indult Tokióba, hogy anyja emlékéért is bizonyítson a nehézsúly királya ellen.

Tyson szétesőben volt

Az előjelek valójában teljesen ellentétesek voltak a két bokszoló szempontjából a meccs előtt. Douglast a családi tragédia megedzette és még eltökéltebbé tette, Tyson viszont egy olyan időszak közepén volt, amikor senki nem kételkedett benne, és ez inkább csak rontott a helyzetén.

De neki is megvoltak a nehézségei. Azt már korábban is lehetett sejteni, hogy válófélben vannak feleségével, Robin Givensszel, és egyre többet cikkeztek arról, hogy Tyson erőszakos viselkedése és folyamatos bántalmazása vezethetett a szakításig. Az sem segített Tysonnak, hogy épp egy óriási csatározás közepén volt, mivel a két bokszszuperügynök, Bill Clayton és Don King harcoltak érte. Tyson 1988-ban Don Kinget választotta, az ő tanácsára rúgta ki addigi edzőjét, Kevin Rooney-t, aki Tyson mostohaapja és első edzője, Cus D'Amato stílusát vitte tovább. Az edzőváltás után Tyson egyre kevesebbet mozgott a ringben, amitől több ütés érte a testét és a fejét, ez pedig Tokióban sokba került.

Amikor Tyson elterült a ringben

A tokiói mérkőzés első menetében egyből világossá vált, hogy ez nem az elmúlt években megszokott bunyó lesz Tysontól, már csak azért sem, mert 100 másodperc boksz után még mindig tartott a meccs.

Unalmasnak tűnhet már, hogy előre lefutottnak tűnt mindenki számára a meccs, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire így volt. Nemcsak a helyszínválasztás, a felvezetés és a fogadóirodák hozzáállása tükrözték ezt, hanem az is, hogy

Aaron Snowell, Tyson edzője később elmondta, hogy ő hagyta az öltözőben az eszközt, amit improvizálva próbált meg pótolni: jeget töltött egy gumikesztyűbe, ezzel nyomták le a duzzanatot.

Tysonnak a nyolcadik menetben kezdett elege lenni abból, hogy hülyét csinál belőle Douglas, és végre sikerrel vetette be legerősebb fegyverét, és gyors egymásutánban bevitt két balos felütéssel megfektette ellenfelét. Douglas ha lassan is (talán túl lassan), de felállt a 10. számolás előtt, ami után egyből meg is mentette a nyolcadik menet végét jelentő gongszó. Douglas valóban sokat volt a padlón, egyesek szerint 12 másodpercet, a lényeg viszont nem ez volt, hanem hogy a bíró 10. számolása előtt felállt. 

A nagy menekülés Douglasnek hozott több lendületet. Érezte, ha nem kapcsol rá minden korábbinál jobban, akkor Tyson átrohanhat rajta, úgyhogy úgy kezdte el osztani az ütéseket a kilencedik menetben, mintha az élete múlna rajta. Tyson sem hagyta magát, irtózatos, de nem elborult vagdalkozásba kezdtek mindketten, ez pedig a nehézsúlyú boksz egyik legjobb menetéhez vezetett.

A tizedik menetben ismét Tyson kezdeményezett, de egyre jobban látszott rajta a korábbi menetekben beszedett ütések okozta fájdalom és terhelés. Fél szemére nem látott, profi karrierje talán legtöbb ütését, több mint 100 találatot kellett egy meccsen elviselnie, ehhez pedig nem volt hozzászokva. Douglas ezt megérezve pár kisebb ütéssel megakasztotta Tysont, majd a negyedik balos odaszúrás után egy óriási jobb felütéssel készítette elő a végzetes csapást. A felütést még három, Tyson fejét telibe találó ütés követte sorozatban, amitől a nehézsúlyú bajnok pályafutása során először terült el a ringben.

A kötelek mellett álló kamera tökéletesen kapta el a pillanatot, ahogy Tyson a rászámolás közben próbálja összeszedni magát, félig visszarakja a szájába a fogvédőt, és megpróbál felállni, de Octavio Meyran átöleli, és nem engedi tovább bokszolni.

Douglas és a családja óriási ünneplésbe kezdet, miközben Tyson magán kívül volt, és azt kérdezte edzőjétől, Snowelltől, hogy mi történt. Egyszerűen nem akarta, nem tudta felfogni, hogy kikapott. Az ünneplés pillanataiban az első kérdés, amit Douglas kapott, az volt, hogy hogyan tudta megnyerni azt a mérkőzést, amiben senki nem tartotta esélyesnek:

 Anyám miatt. Isten áldja a lelkét!

– mondta elérzékenyülve, majd egyből sírva fakadt, ahogy 28 évvel később, az ESPN dokumentumfilmjének (42-1) forgatása közben, amikor felidézte az 1990-as eseményeket. 

A végeredmény azonban csak négy nap múlva lett hivatalos, mert Don King megóvta a meccset, mondván, a bíró, Meyran túl lassan számolt rá Douglasre a nyolcadik menetben. A WBA és a WBC szervezetek elsőre King mellé álltak, az IBF viszont kitartott Douglas győzelmének hitelessége mellett, négy nap elteltével pedig Kingék visszavonták az óvást, és Douglas hivatalosan is nehézsúlyú bajnok lett.

Érdekesség egyébként, hogy a három pontozóbíró hogyan látta a mérkőzést: a két japán bírónál, Morita Kennél és Ucsida Maszakazunál Tyson volt a jobb, 87-86-ot és 86-86-ot pontoztak a tizedik menetig, egyedül az amerikai bíró, Larry Rozadilla adta a meccset Douglasnek 88-82-re. Vagyis ha pontozásra jut a meccs, Tyson akár nyerhetett volna, vagy legalább döntetlenre hozza ki a mérkőzést, amivel megtartotta volna az öveit.

A győzelemmel valamivel több mint 1 millió dollárt kereső Douglast (Tyson 6 milliót kapott a vereségért) 25 ezer rajongó fogadta szülővárosában, Columbusban. Egyik pillanatról a másikra szupersztár lett, és ahogy 29 évvel később Andy Ruizt, úgy őt is megszédítette a hírnév. A Tokióban megnyert címmeccs után nyolc hónappal nem Tyson, hanem ő állt ki Evander Holyfield ellen, a versenysúlyához képest jelentős, 6-7 kilós felesleggel, formán kívül. Holyfield a harmadik menetben kiütötte, bár Douglas így is 24 millió dollárt keresett a Las Vegas-i szupermeccsel. A kiütés után pedig majd hat évig nem is bokszolt, utána is csak kisebb mérkőzéseket vállalt, végül 1999-ben, 38-6-1-es mérleggel vonult vissza.

Ami Tysont illeti: a mélyrepülése tovább tartott. 1991-ben nemi erőszak vádja miatt tartóztatták le, ezért 1992-ben hat év börtönt kapott, de 1995 márciusában, a büntetés kevesebb mint felét letöltve szabadult. Még az év augusztusában újra bokszolt, 1996 márciusában, egy évvel a szabadulás után pedig már megszerezte a WBC nehézsúlyú övét Frank Brunótól, szeptemberben a WBA-övet Bruce Seldontól. Novemberben végre kiállhatott Holyfield ellen, aki a 11. menetben kiütötte. 1997-ben, a visszavágón pedig jött a hírhedt harapás Tysontól. A kettős vereség után 2002-ben még megpróbálta elvenni Lennox Lewis négy övét, de kiütés lett a vége, 2005-ben pedig végleg visszavonult.

Tényleg a sporttörténelem legnagyobb sokkja?

„Ez a sporttörténelem legnagyobb meglepetése” – foglalta össze az ESPN-en a tokiói meccset ugyanaz a Charley Steiner, aki korábban azt mondta, másodpercek alatt véget érhet a mérkőzés. Első állítása nem nagyon állta ki az idő próbáját, a második viszont már annál inkább:

egy az egy elleni küzdelmet jelentő sporteseményben a mai napig nem nyert esélytelenebb ellenfél, de nagyobb mezőnyt felvonultató eseményen sem sok nagyobb meglepetés született – bár a Douglas győzelme után elhíresült 42 az 1-hez odds valójában fals narratívaként maradt fent.

A kezdeti pillanatokban 1 a 27-hez adta az egyetlen Las Vegas-i kaszinó Tyson győzelmét, és ugyan volt, aki 54 ezer dollárt tett fel 2000 dollár haszon reményében, de volt, aki később 93 ezret rakott fel, hogy Tyson győzelmével 3000-et kaszáljon, árulta el a kaszinó akkori fogadásvezetője, Jimmy Vaccaro évekkel később.

De még ha a 37 az 1-et is nézzük, akkor is joggal merül fel a kérdés, hogy Douglas győzelme-e a legnagyobb meglepetés. Az összevetés nehéz, egy 2018-as fogadó szakportál cikke szerint egy az egy elleni küzdelemben sosem nyert ilyen nagy arányban esélytelennek tartott ellenfél, pláne hasonló téttel. A korábban példaként hozott Andy Ruiz 2019. augusztusi meglepetésgyőzelme például csak 10 az 1-hez oddsnál jött.

Csapatsportokban vagy más lebonyolítású sorozatokban persze lehetnek nagyobb meglepetések, figyelembe véve, hogy például a Leicester City 2016-os bajnoki címét megelőző 5000-szeres odds azt vette figyelembe, hogy 38 meccsen át kellett jól teljesíteniük, nem egyen. Az 1987-ben baseballbajnok Minnesota Twins 500 az 1-hez odds mellett győzött, az 1999-es NFL-szezon végén Super Bowlt nyerő St. Louis Ramsre 200 az 1-hez fizettek a szezon elején. A 2009-es Kentucky Derbyt megnyerő ló, Mine That Bird 18 másik lovat legyőzve, 50 az 1 elleni oddsnál lett bajnok – talán ez adja vissza legjobban, mekkora csodát hajtott végre 30 éve Douglas.

Forrás: ESPN 30 for 30: 42 to 1 (dokumentumfilm)