Három ezüst után negyedik próbálkozásra hozta el az aranyérmet

A megalkuvást nem tűrő elszántság és kitartás mintaképe a 62 kilós birkózó, Polyák Imre. Három olimpián (1952, 1956, 1960) mindig közbejött valami, és nem lett bajnok. Azonban a negyedik olimpiáján, 1964-ben, Tokióban 32 évesen lett a világ legjobbja. Az elsők között került a nemzet sportolói közé 2004-ben.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

Polyák Imre 1932. április 15-én született Kecskeméten. 16 éves volt, amikor Lajosmizsén hallgatta a rádió közvetítéseit, és akkor értesült Bóbis Gyula birkózásban szerzett aranyérméről. Később Újpestre költözött, és a testvérével együtt kádárnak állt, majd látogatni kezdte a helyi birkózó termet. Ott találkozott Tóth Ferenccel, aki a londoni olimpiáról bronzéremmel térhetett haza.

Tehetségét jól szimbolizálja, hogy 1950-ben már országos ifjúsági bajnok, egy év múlva pedig már a felnőtt válogatott keret tagja volt. 1952-ben pedig már ott volt az egyik példaképe, Szilvásy Miklós mellett a Helsinkibe utazó csapatban. Szilvásy 48-ban ezüstérmes, négy év múlva eggyel feljebb lépett a dobogón.

A kötött fogású Polyáknak ez az előrelépés három ezüst után sikerült:

• 1952-ben a szovjet Jakiv Punkin tussal verte meg, így használta ki rutintalanságát.
• 1956-ban a finn Rauno Mäkinen pontozással volt jobb nála, a körbeverés nem Polyáknak kedvezett, ha a szovjet legyőzésekor tust ítélnek, akkor nyerhetett volna, de a bírók kétszer is továbbengedték a meccset.
• 1960-ban úgy alakították ki a programot, hogy három fontos meccse között alig pihenhetett. A török Muzahir Sille vitte el előle az aranyat, az 1958-as vb-n épp fordított volt a sorrend. Polyák ráadásul addig négyszer verte tussal ellenfelét, de a fontos pillanatban megingott.

Polyák akkor a helyszínen azt mondta, befejezi. Végül mégsem adta fel, és pár nap múlva, amikor hazatért Rómából, már azt tervezgette, mit kell tennie az aranyéremért, hogyan kell edzenie, mennyivel kell többet edzenie. Negyedszer is nekirugaszkodott az olimpiai felkészülésnek, összeszorított fogakkal és határtalan lelkesedéssel. 1962-ben világbajnok lett Toledóban. Akkor még nem rendeztek évente világbajnokságot. 

„Három elpackázott olimpia után felrémlett: nincs több bennem az ezüstéremnél. Ügy határoztam, még egyszer megpróbálom és ha valaki akad, aki nálam alaposabban készül, akkor meghajlok előtte. Mindennap reggel hétkor szauna, utána 3000 méteres futás, egy óra birkózás bábuval, kötelezés, majd a munkahelyemen, a Belügyminisztériumban dolgoztam. Délután újra edzés. Gyakran még ezt is kevésnek éreztem, pluszként ismét köteleztem.

Olykor már elhomályosodott, a szemem, a szőnyeg is csuromvíz volt, de én csak az öt karikát láttam a falon. Nem egyszer Matura Miska bácsi zavart le azzal, hogy hagyd már abba, mert összeesel. A karácsony és a szilveszter kivételével minden napom így telt el. Utólag visszagondolva, az volt ebben a jó, hogy nem voltam semmiféle csábításnak kitéve, nem adódott idő kávézásra, konyakozásra, ücsörgésre a presszókban"

- mutatta be felkészülését az Új Tükörben.

Favoritként érkezett Tokióba, bár nagyon nem éreztették vele, hogy esélyes lenne. Mégis, a negyedik olimpiáján a döntőig menetelt, ez volt az útja: 

• Ronald Finley (amerikai) – pontozás
• Kim Bong (koreai) - tusgyőzelem
• Petros Galaktopulosz (görög) – tusgyőzelem
• Hans Marte (osztrák) – tusgyőzelem
• Branyiszlav Martinovics (jugoszláv) – nem állt ki

Jöhetett a finálé, ahol a szovjet Roman Rurua volt az ellenfele, aki kereken 10 évvel volt fiatalabb nála, és akinek ez volt az első nagy nemzetközi versenye, ugyanis a vb-n még nem ő képviselte a szovjet színeket. Polyák azzal tudattal mehetett fel a szőnyegre, hogy neki elég a döntetlen is. Négy évvel korábban is ugyanez volt a helyzet, de akkor a már említett török túljárt az eszén.

Önmaga azt mondogatta: "Imre, nehogy megint elhamarkodd a dolgot." Rurua nem tudott mihez kezdeni a rutinosan és szívósan küzdő, hol támadó, hol a fogásokat bontó Polyákkal. Az első öt perc döntetlennel zárult. A következő öt percben sem volt látványos birkózás, de ez már senkit sem érdekelt. A második öt perc is letelt, de a bírói ítélethirdetésig még hosszú másodpercek teltek el. Meg kell lennie a döntetlennek, ezt harsogta folyamatosan Szepesi György a közvetítésben. Meg is lett. A játékvezető mindkét versenyző kezét egyszerre emelte a magasba, ami azt jelentette, Polyák az aranyérmes. 

A versenyző úgy emlékezett vissza, néhányan a szovjet táborból már neki szurkoltak kevéssel a vége előtt. A Népsport így méltatta a civilben rendőrőrnagy versenyzőt.

Polyák Imre fiatal versenyző korától kezdve olimpiai bajnok akart lenni és a küzdőmódjára annyira jellemző szívóssággal küzdötte le ennek érdekében a hétköznapok nehézségeit is. A 12 év óta a szívében égő sebeket, az újabb kudarctól való félelmet, a sérüléseket, és nem utolsósorban a nagyon-nagyon kemény edzések fáradalmait. Egy pillanatra sem tévesztette el szem elöl a célt, ezért győzött!

A helyszínen szurkoló magyar táborból odaszaladtak hozzá a pólósok, az atléták és az öttusázók, hogy a magasba dobálják, hogy együtt ünnepeljék a kitartás nagy diadalát.

Polyák később kacérkodott a gondolattal, hogy még a mexikói olimpián is ott lesz, de végül megelégedett azzal, hogy edzőként segíti a csapatot. Borozóját évtizedeken keresztül vezette, aztán nyugdíjba vonult. 2010-ben még ott volt a bajnokok emlékező túráján Rómában. Novemberben halt meg.