Az NBA-bajnok, aki saját csapata ellen szurkolt

A szerb óriás, a 213 centis Darko Miličić NBA-karrierje álomszerűen indult. A 2003-as drafton a második helyen, közvetlenül LeBron James után és Carmelo Anthony előtt választotta ki a Detroit Pistons. A csapattal már újoncként bajnok lett, karrierje során több mint 50 millió dollárt keresett, és 28 évesen már vissza is vonult. Az álomsztori viszont csak látszat, Miličić amerikai pályafutása inkább volt gyötrelem, mint sikertörténet.

Elég sok mutató van, ami alapján be lehet lőni, hogy sikeres volt-e egy játékos karrierje az NBA-ben. Miličić esetén joggal szúrhatnánk ki a 10 szezonra jutó kerek 6,0-s pontátlagot, a magasemberhez mérten szintén elég kevés 4,2-es lepattanó- és 1,3-as blokkátlagot, vagy akár azt, hogy meccsenként átlagosan 18,5 percet töltött a pályán.

A legbeszédesebb viszont inkább a Basketball-Reference szakoldal összehasonlító részlege, ahol egy adott játékos karrierívét a hozzá leginkább hasonlókéval párosítja össze. A 2003-as NBA-drafton első helyen elkelt LeBron Jameshez hasonló játékosok között ott van Karl Malone, Dirk Nowitzki, Julius Erving, Larry Bird, vagy épp Charles Barkley. Az azon a drafton 4. helyen kiválasztott Chris Bosh mellé odatehetjük Dominique Wilinst vagy Alex Englisht, az 5. helyen elkelő Dwane Wade mellé pedig Clyde Drexlert, Chauncey Billupsot vagy Walt Fraziert.

Kit találunk Darko Miličić esetében? Lee Nailont, Lou Amundsont és Lorenzo Williamst. Egyikük sem mondható NBA-húzónévnek, és egyiküktől sem várta soha senki, hogy egy franchise-t a vállaira vegyen, főleg, hogy utóbbi kettő neve a drafton sem került elő. Darko Miličić csak azért nem került a névtelen tucatjátékosok közé, mert a modern kosárlabda királya, LeBron James mögött választották ki, és mindenki azt hitte, hogy az európai kosárlabda új sztárja érkezett meg Amerikába Dirk Nowitzki és Pau Gasol után.

Pedig az álomsztorit erősítette az is, hogy szinte tökéletes helyzetbe került Miličić az NBA-ben. A Pistons lényegében ajándékba kapta a 2. választás jogát azok után, hogy már 2003-ban is ott voltak a főcsoportdöntőben, és egy erős újonc nélkül is esélyük volt meghatározó csapattá válni, hiszen olyan játékosok voltak náluk, mint Chauncey Billups, Tayshaun Prince, Ben Wallace vagy Richard Hamilton. Persze elfért mellettük egy jól cselező és a méretéhez képest meglepően jól dobó 213 centis center, de Miličić végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha helyette az Anthony, Wade, Bosh hármasból választ valaki a Pistons, akár a Los Angeles Lakers egyeduralmát is megakadályozhatták volna. A 2003-04-es szezon végén így is meglett a bajnoki cím, pont a Lakers ellen, egy évvel később pedig hét meccsen kaptak ki a San Antonio Spurstől a döntőben, majd sorban háromszor a főcsoportdöntőig jutottak.

Menekülni akart Szerbiából, minden áron

Az 1985-ben, az akkor még jugoszláviai Újvidéken született Miličić testközelből élte át a délszláv háború borzalmait. Volt, hogy családjával napokig húzták meg magukat a ház pincéjében, miközben felettük sorra robbantak a bombák, és zajlott a fegyveres harc. De nem csak emiatt volt közeli számukra a háború: az apja katonaként harcolt, és egyszer az is megesett, hogy az esti híradókban az aznap elesett katonák között felsorolták apja, Milorad Miličić nevét is. Darko, aki akkor még 10 éves sem volt, nem értette, mi történik, csak azt látta, hogy anyja sírni kezd, majd ő is elsírta magát. Öt perccel később a híradós zavartan javította magát, hogy összekeverte a neveket, és nem Milorad Miličić halt meg.

Sosem felejtem, milyen volt ezt átélni. Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra elvesztettük. Aztán egyik pillanatról a másikra visszakaptuk

– mesélte az ESPN-nek 2017-ben. Apja hazatért, és ahogy látta, hogy fia egyre magasabbra nő, elkezdte a kosárlabda felé terelni. Miličić 16 évesen már korosztályos Európa-bajnok volt, és egyre több csapat figyelt fel rá. A mérete és játéktudása miatt is kilógott az európai mezőnyből, és egyre komolyabb lehetőségként lebegett előtte az NBA-karrier. Egy gond volt: igazából sosem szeretett kosárlabdázni, csak megragadt a sport mellett, mert kitörési esélyt jelentett számára.

Amikor közeledett a 2003-as NBA-draft, arról kérdezgették, hogy ki a példaképe, ő pedig rávágta, hogy Kevin Garnett az, de csak azért, mert keresett egy másik magasembert, aki jó. Valójában alig nézett NBA-meccseket, nem nagyon foglalkoztatta, ki a jó, ki a rossz. Ez egyébként később sem sokat változott.

Zuhanyozni és vezetni is megtanították

Miličić beilleszkedése az NBA-be nem volt zökkenőmentes. A Pistons azonnal súlyos dollár tízmilliókat adott neki, gondjai tehát nem voltak, de Szerbiából kiszakadva Amerika túl nagy kultúrsokk volt a centernek. Az is újdonság volt számára, hogy edzés és meccsek után a játékosok ugyanazt a zuhanyzót használják. Miličić rendszeresen összepakolt és hazament letusolni, mire a csapattárs Chauncey Billups a szárnya alá vette, és elmagyarázta neki, hogy edzés után csak a derekára köt egy törölközőt, és mehet a zuhanyzóba a többiekkel.

A tisztálkodási szokások mellett vezetni is Billups tanította meg Miličićet, aki eleinte elég vad volt a volán mögött. „Nem, Darko, nyugi, nem így kanyarodunk, hanem fékezünk előtte. Ő mindig gyorsított, én meg rettegtem mellette a kanyarokban” – emlékezett vissza a 2004-es NBA-döntő MVP-je, az ötszörös All-Star Billups.

A kocsik szeretete megmaradt későbbre is Miličićnél, máig a szerbiai házának garázsában állnak az Amerikában vett luxusautók. Van minnesotai rendszámú Porsche, New York-i rendszámú Range Rover, egy Tennessee-ből maradt Mercedes – ezek jelzik Miličić útját az NBA-ben.

Az ellenfeleknek szurkolt, annyira gyűlölte az egészet

Az autókat megtartotta emlékül, a 2004-es NBA-döntőben nyert bajnoki gyűrűjét viszont elajándékozta jótékony célra, nem is nagyon tartja számon sikerei között, hogy csúcsra jutott az NBA-ben.

Mivel a Pistonst tulajdonképpen kész csapat volt a 2003-as szezon előtt is, az akkori edzőnek, Larry Brownnak nem sok szüksége volt a 213 centis szerb óriásra, akit amúgy is komoly munka lett volna beleszoktatni az NBA tempójába. Brown nem csinált titkot abból, hogy nem tud mit kezdeni Miličićcsel, akit főleg a gyűrű körül képzelt el, míg a szerb kívül cselezett, passzolt és dobott volna. A nézeteltérést Brown azzal oldotta fel, hogy inkább csak akkor játszatta, amikor már minden mindegy volt, vagyis vagy ők húztak el az ellenféltől a hajrára, vagy őket verték nagy különbséggel.

A Pistons 54-28-as mérleggel jutott be a rájátszásba abban a szezonban, vagyis Miličić a mérkőzések döntő többségében azért szurkolt, hogy az ellenfél minél jobb legyen, és tartsa szorosan az eredményt, mert akkor nem küldték pályára. Hogy mennyire rajta múlt a dolog, az rejtély, az viszont tény, hogy újoncként egyetlen meccset sem kezdett a Pistonsban, és a 34 meccsen, amin lehetőséget kapott az alapszakaszban, fájdalmasan kevés, 4,7 percet átlagolt.

A helyzet a rájátszásban csak még rosszabb lett, mert 8 meccsen átlagban 1,8 perc, vagyis összesen kevesebb mint negyed óra játék jutott neki. A döntő ötödik meccsén, amikor 4-1-re nyertek a Lakers ellen, kapott pár percet a levezetésben, de egy ütközésnél négy helyen is eltört a kézfeje. Hiába mutatta a fájdalomtól remegő végtagot Brownnak, az visszazavart a pályára. Nem csoda, hogy semennyire nem érezte a sajátjának a 2004-es sikert. „Ők lettek a bajnokok, ők nyerték a címet, nem én” – mondta az ESPN-nek korábban.

Csak a hülye mond nemet milliókra

A Detroitban tapasztalt frusztráció sokáig vele maradt. A 2005-06-os szezon közepén elcserélték az Orlando Magichez, majd megfordult a Memphis Grizzliesnél, a New York Knicksnél, a Minnesota Timberwolvesnál és egyetlen meccsen 5 perc erejéig a Boston Celticsben is.

Miličić nem erőltette az NBA-ben maradást, inkább csak kihasználta a helyzetét. Amíg kosárlabdázott, végig jó kondícióban volt, egy 213 centis, atletikus center pedig minden csapatvezető álma, ráadásul mindegyik úgy véli, hogy majd ők kihozzák a benne rejlő tehetséget, amivel a többi csapat kudarcot vallott. 

Amikor az Orlando nem kínált neki szerződéshosszabbítást 2007-ben, komolyan elgondolkodott azon, hogy végleg felhagy a kosárlabdával, de a Memphis 21 millió dollárt kínált neki, és hát erre nem nagyon mondhatott nemet. Ahogy arra sem, amikor egy New York-i kerülő után Minnesotába került, ahol újabb 20 millióval csábították a maradásra.

Kívülről csak az látszott, hogy a rengeteg pénz ellenére nem megy Miličićnek. Azt kevesen tudták, hogy már Detroitban is elég gyakran ment az esti buliból, még ittasan edzésre, és hogy bárhova igazolt, annyi frusztráció volt benne, hogy otthon, a falak szétverésével vezette le. 

Hogy valami nincs rendben, azt egy 2007-es Eb-meccs is jelezte. Amikor a görögök 68-67-re verték őket hosszabbításban a csoportkör második fordulójában, lényegében a kiesés szélére lökve a szerbeket, elszakadt nála a cérna. Irtózatos káromkodásokkal tarkítva kezdte szidni a bírókat, azok női hozzátartozóit becsmérelve.

Mindebből 2012-ben lett elege. Egyetlen meccse volt csak Celticsben, ahol egy meccs előtt bekopogott a vezetőedző Doc Rivers irodájába, hogy búcsút vegyen. Rivers nem értette, mit akar, hiszen hamarosan jelenésük volt a pályán. Miličić közölte, hogy ennyi volt, hazamegy. Másnap már úton is voltak Szerbiába a feleségével. A hivatalos közlemény szerint beteg anyját ment haza ápolni, de az anyja egy enyhe betegségen esett csak át, de indoknak jó volt.

Teljesen elveszett voltam. Szó szerint meggyűlöltem a kosárlabdát. Csak haza akartam jönni, hogy új életet kezdjek

– emlékezett vissza a 2012-es döntésre.

Az almák között találta meg a boldogságot

Szerbiába visszatérve sokáig csak tengődött, nagyobbnál nagyobb bulikat csapva – egy sörivós produkciója miatt később újra az amerikai figyelem középpontjába került pár órára.

2014-ben a kickboxba is belekóstolt, igaz, akkor már jóval több mint 136 kilót nyomott, de a jóval kisebb ellenféltől elszenvedett vereség miatt ezt sem folytatta.

Végül a mezőgazdaságban találta meg azt, amit keresett. Több barátja is gyümölcsösökkel foglalkozott, és úgy érezte, neki is ezen a téren jöhet az igazi karrier. Olaszországba ment talajtípusokat, metszéseket, gyümölcsösök gondozását tanulmányozni, és végül úgy döntött, az almával érdemes kezdeni. Egy év után Európába, Afrikába, de Oroszországba és Dubajba exportált – de a titkos vágya, hogy a jóval kényesebb, ám sokkal nagyobb hasznot is jelentő cseresznyefákkal is sikert érjen el. Az NBA-ben keresett 52 millió dollárból 8 milliót költött a nagyjából 60 hektáros gyümölcsösre, amit hatalmas szenvedéllyel gondoz. Sokan azt várták, hogy majd a kosárlabda iránt lesz hasonlóképp elhivatott, de ez nem történt meg.

Hogy mennyire eltávolodott az NBA-től, jól jelzi, hogy amikor az ESPN 2017-ben meglátogatta a gyümölcsösében, fogalma sem volt róla, hogy hogyan is áll az éppen futó döntő párharc Stephen Curry és LeBron James, vagyis a Golden State Warriors és a Cleveland Cavaliers között. Később valami bizsergés azért újra úrrá lett rajta, mert 2019-ben visszatért a kosárlabdához, és a szerb negyedosztályban szereplő I Came To Play csapatánál kapott lehetőséget, csak hogy mozogjon. A szenvedély viszont a gyümölcsös maradt:

Nagyon boldog voltam. A saját almánkat szedtük. A sajátunkat

– mondta büszkén az ESPN-nek az első termés utáni érzéseiről.

Miličić a mai napig az NBA történetének egyik legnagyobb csalódása, de büszkén vállalja múltját és sorsát. Fiának sem mézesmázos történeteket ad elő, hanem a kudarcról, és az abból való keserves felállásról beszél. Miličić sikertelensége nemcsak rá, hanem az NBA-re is hatással volt, még most, több mint 1,5 évtizeddel később is óvatosabban tekintenek az európai tehetségekre. Talán Luka Dončić változtat ezen.

Miličićnek maradnak a keserű emlékek, ha a kosárlabdáról van szó. Talán az vigasztalja, hogy azért mégiscsak NBA-bajnoknak mondhatja magát, miközben a 2003-as drafton elkelt 60 játékosból 11-en még egy NBA-meccsig sem jutottak el.

Forrás: ESPN

(Borítókép: Darko Miličić a Minnesota Timberwolves - New Orleans Hornets mérkőzésen 2011-ben. Fotó: David Sherman/NBAE via Getty Images)