Amikor a kubai futballválogatott a német negyedosztályba igazolt

Íme, két sarkalatos vélemény 1999-ből, mielőtt a kubai futballválogatott a németországi Bonnba helyezte volna át székhelyét, hogy reményei szerint a helyi negyedosztályú csapatot erősítse: 

„A kubaiak Németországban végre megtanulhatják, hogyan nyerjenek meg egy meccset rossz játékkal, 120 perc után, tizenegyesekkel.” (Simon Kuper futballíró)

„Ha a tartalékcsapatunkban játszol, akkor nagy valószínűséggel a kubai válogatottba is beférnél.” (Norman Perschen, a negyedosztályú Bonner SC középpályása)

Azt is mondhatjuk, hogy a Karib-térség és a német futball legnagyobb lúzereinek az útjai találkoztak 1999-ben, és mi más is lehetett volna a vége, mint egy értelmezhetetlen, a semmiből eredő és a semmibe vezető kapcsolat.

Néha gumilabdával

A kubai futball legnagyobb eredménye az 1938-as világbajnokságon való részvétel. Mit részvétel?! Az első fordulóban megismételt mérkőzésen kiverték a sokkal esélyesebb Romániát, ami akkor is nagy bravúr, ha eláruljuk: a negyeddöntőben 8:0-ra kaptak ki a svédektől. Azóta viszont a nagy büdös semmi. A világranglistán a bonni kaland idején a 77. helyen álltak, játékosaik odahaza egy nevetséges színvonalú, csupán az év három-négy hónapjában zajló bajnokságban játszottak, néha gumilabdával. A tévé a meccseiket egyáltalán nem adta, így még a válogatott játékosok is teljesen ismeretlenek voltak. Akkoriban a rezsim hitegette ugyan a válogatott futballistákat, hogy egyszer majd külföldön is kipróbálhatják magukat, valójában az amatőr státuszuk ezt nem engedte. 

Elvesztette a licencét

Bonn hiába volt a két Németország egyesüléséig a nyugati országrész fővárosa, a város vezető futballklubja meglehetősen vidéki volt, de ez még hagyján, örök vesztes is. A hetvenes években még meg-megfordult a Bundesliga 2-ben, egészen 1977-ig, amikor első német klubként elvesztette licencét, és visszasorolták a harmadosztályba. Történetünk idején, az ezredforduló környékén a harmad- és a negyedosztály között ingáztak, ami már-már paradicsomi állapot a jelenhez képest, amikor a negyed- és az ötödosztály között teszik ugyanezt. 

Csak a boksz és a baseball

Fidel Castro 1959-es hatalomátvételével a kubai futball háttérbe szorult a boksz és a baseball mögött. Ebben a két sportágban lehetett ugyanis a legjobban megmutatni az örök ellenség Amerikának, hogy hol lakik a kubaiak istene. Kuba 78 olimpiai aranyérméből 37-et nyertek a bokszolók, míg az 1992 és 2008 között műsoron lévő baseballban még fantasztikusabb az ország mérlege: az öt tornából háromszor nyertek, kétszer másodikok lettek. (A NOB-tagok a 2008-as pekingi játékok után szavazták ki a műsorból a baseballt és női változatát, a softballt, de mindkettő visszatér a műsorba a tokiói olimpián.) 

A kilencvenes években egyre több kubai sportoló próbálhatott szerencsét Európában: a röplabdázók Olaszországban, a kosarasok Argentínában, a kézilabdázók Franciaországban és Magyarországon. Ekkoriban került a kézi NB I.-be Carlos Pérez, Ivo Díaz, Vladimir Hernández és Uríos Fonseca. A futballisták még be voltak zárva Kubába, bár voltak kivételek. Egy Lazaro nevű futballista például 1997-ben két hétig együtt tréningezhetett a BL-győztes Marseille csapatával, de elég vacakul érezte magát, amikor látta, ahogy reménybeli csapattársai luxuskocsikkal járnak edzésre, és mobiltelefont használnak.

Jöjjön az összes!

Hans-Robert Viol, a Bonner SC tulajdonosa 1998 végén látott egy VHS-felvételt egy kubai–brazil válogatott meccsről, idézte fel a régi sztorit a These Football Times. A világbajnok 2-0-ra nyert, Viol úgy gondolta, hogy egy-két kubai focista a negyedosztályban játszó csapatának hasznára lehet. A kubai labdarúgó-szövetség nem díjazta az ötletet, attól féltek, hogy megbomlik a válogatott egysége. Viol erre gondolt egy nagyot, és azt mondta: akkor jöjjön az egész válogatott. A szövetség erre, Fidel Castro áldásával, igent mondott. A Bonner SC egy amatőr klub volt, a kubaiak meg kommunisták, a játékosok tehát szigorúan csak zsebpénzt, nem pedig fizetést kaphattak, viszont mégiscsak egy német klubról beszélünk, a világ egyik legmagasabb szintű futballkultúrájával. Hol lehetne ennél többet tanulni a játékról a 2002-es világbajnoki selejtezők előtt, mint Németországban?

A faxgép nem akarta

A zsebpénz fedezte a játékosok napi kiadásait, egyébre költeni nem is kellett, mert koszt és kvártély biztosítva volt. Ez utóbbi sem egy ötcsillagos szállodában, hanem Bonn egyik alvóvárosában, egy erdő melletti ifjúsági szálláson. A megegyezés szerint a Bonner SC a játékosokért nem fizetett, hiszen a szocialista embert nem lehet csak úgy megvenni, viszont labdát, stoplist, mezt lehetett értük adni. A kubai szövetségnek ez idő tájt összesen 11 labda volt a tulajdonában, úgyhogy nagy volt az öröm, amikor megérkeztek a német felszerelések. Minden készen állt arra, hogy 1999 januárjában kezdetét vegye a kubai focisták európai kalandja.

Minden, kivéve a kubai labdarúgó-szövetség faxgépét, amely elromlott, így meghiúsult a téli átigazolás. Végül minden megoldódott, és ha nem is januárban, de a kubai válogatott 15 játékosa a tolmáccsal, szakáccsal, masszőrrel, két edzővel – az egyik a szövetségi kapitány, William Bennett volt – megérkezett Németországba. A terv az volt, hogy a válogatott hivatalos meccset játszik a luxemburgi és a liechtensteini felnőtt-, valamit a belga, holland, német utánpótlás-válogatott ellen, a legjobb játékosaik pedig pályára léphetnek a Bonner SC felnőttcsapatában, míg a többiek a tartalékok között. 

Ki szereti, ha FC Fidelnek csúfolják?

Mindez túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Az ügylet felkeltette a Német és a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség figyelmét is, a kubaiak bemutatkozása váratott magára, hónapokig ment a jogértelmezés. Az Európai Unión kívülről csak három játékos játszhatott egy csapatban (a Bonnernek már volt három brazilja), a korlátozás viszont csak a két profi osztályt, a Bundesligát és a Bundesliga 2-t érintette, a negyedosztályt nem.

A szurkolóknak sem tetszett a kubai légió, jobban örültek volna, hogyha a helyi fiatalok játszanak a kiesés ellen küzdő csapatban, annak se örültek, hogy szeretett klubjukat FC Fidelnek csúfolják az ellenfelek és az újságok. A Bonner játékosai is zúgolódtak, mert gyöngének tartották a kubaiakat. Végül akkora volt a felháborodás, hogy a Német Labdarúgó-szövetség kerületi elnöke avatkozott közbe azzal, hogy a vízumot visszavonta a csapat nagy részétől. Csak néhány kubai maradhatott, a többieknek haza kellett utazniuk, így semmi sem lett az európai válogatottak elleni meccsekből sem.

Kubai mez a bonni felső alatt

A csapat a következő szezonban, 1999–2000-ben is a kiesés ellen harcolt, kevés sikerrel. A katasztrofális szezon végén a Bonner SC fennállása óta először kizúgott az ötödosztályba. Armando Manuel Cruz Guillén és Lester Menéndez összesen hét meccsen játszott, Vladimir Alejo Cordovés viszont 2002-ig maradt Bonnban, Yombel Aguado Crusella pedig három kubai év után visszajött Németországba, hogy meghódítsa az egykor a Trabant-gyáráról híres Zwickaut. Cruselláról van egy fotó, amikor határtalan gólörömében leveti magáról a bonniak kék felsőjét, hogy láthatóvá tegye az alatta hordott kubai válogatott mezt. Tette mindezt egy német ötödosztályú meccsen.

A kubai válogatott a 2002-es világbajnokság selejtezőjében nem sokáig jutott. Már az első kör végén elbuktak, a sorsdöntő, Barbados elleni találkozón 11-esekkel kaptak ki 2000-ben. Crusella nem játszhatott, neki a Bonnban volt jelenése.

Ha valaki azt hiszi, hogy ezzel lezárult a Bonner SC és a kubai labdarúgás közötti kapcsolat, akkor téved. 2008-ban, amikor a kubaiak szövetségi kapitányt kerestek a 2010-es vébéselejtezőkre, Viol, a Bonner SC elnöke a korábban a Bundesligában edzősködő Reinhold Fanzot ajánlotta, aki másfél évvel korábban kis híján a harmadosztályba vezette a Bonner SC-t. Fanz kétszer is Németországba vitte edzőtáborozni a kubai válogatottat, de végül a magyar, olasz, csehszlovák, perui, észak-koreai elődeihez hasonlóan neki sem sikerült a csoda, Kuba a 2010-es vébéről is csúnyán lemaradt.

Mi lett velük?

• A kubai válogatott az elmúlt tíz meccséből nyolcon vereséget szenvedett. A legutóbbi vébéselejtezőkben már az első fordulóban kiesett a jóval esélytelenebbnek tartott Curaçao ellen. A világranglistán a 179. helyen állnak, soha nem voltak ennyire lent.
• A kubai válogatott legjobbjai 2016 óta profiként külföldön, a Dominikai Köztársaság, Salvador, Nicaragua, Mexikó bajnokságaiban játszhatnak, fizetésük egy részét adóként haza kell adniuk.
• A Bonner SC jelenleg a negyedosztály, a Regionalliga nyugati csoportjának 13. helyén áll, két ponttal előzi meg a kieső helyen álló Wuppertalt. Keretében a németek mellett kenyai, kongói demokratikus köztársaságbeli, bosznia-hercegovinai és lett játékosok vannak.
• A kubai labdarúgásért rajongó Hans-Robert Viol 2019 áprilisában halt meg.
• Reinhold Fanz a kubai válogatott után már csak egy helyen dolgozott, a Wuppertalnál 2013-ban csupán néhány meccs jutott neki.
• A legértékesebb kubai futballista a 3,2 millió euróra becsült Onel Hernández, aki tavaly ősszel a Norwich színeiben megszerezte a kubai futball első Premier League-gólját. A 27 éves Hernández sokkal inkább a német futball terméke, ott nevelkedett és lett belőle érett játékos, mi több, még a német U18-as válogatottban is szerepelt. A kubai válogatottban soha nem játszott, és nagy valószínűséggel nem is fog.

(Borítókép: Kubai fiatalok játszanak egy elhanyagolt focipályán 2014 nyarán. Fotó: Roberto Machado Noa / LightRocket / Getty Images Hungary)