A be-LSD-zve baseballozó játékos legendája

1970. június 12-én volt ötven éve, hogy Pittsburgh Pirates baseballcsapat dobójátékosa, Dock Ellis lizergsav-dietilamidtől, ismertebb nevén LSD-től teljesen beállva ment fel a pályára. Ilyen állapotban csinálta meg azt, ami rendes körülmények között is csak a lehető legritkábban, 2500 mérkőzésenként nagyjából 2-szer történik meg: egy ellenfél sem jutott el az első bázisig az Ellistől érkező dobást megütve. Ez volt az egyetlen olyan meccs Ellis 12 szezonra és 345 meccsre nyúló pályafutása alatt, amikor úgynevezett no-hittert ért el, és szinte az egyetlen no-hitter, amit valaki LSD hatása alatt csinált meg.

Mindez persze a főszereplő Ellis állítása, visszamenőleg lehetetlen ellenőrizni a szavait. Az elmúlt ötven évben viszont annyira beleivódott a baseball- és az amerikai sportkultúrába az LSD-s meccs ténye, hogy tulajdonképpen majdnem mindenki elfogadottként kezeli, hogy Ellis bedrogozva csinált majdnem tökéletes mérkőzést, még ha véletlenül is jött az össze.

Hogy játszhat valaki véletlenül be-LSD-zve?

Ellis magyarázata szerint szerencsétlen események sorozata vezetett odáig, hogy LSD hatása alatt lépett pályára. A pittsburghi csapat épp egy hosszú, majdnem másfél hetes idegenbeli túrára érkezett az Egyesült Államok nyugati partjára, hogy a San Francisco Giantsszel, a San Diego Padresszal és a Los Angeles Dodgersszel mérkőzzenek meg. 

Ellis, aki nyugati kiruccanás előtt utoljára június 1-én volt kezdő a csapatában, elszámolta magát, és a Giants elleni két meccs után, de még a Padres elleni négy meccs előtt elugrott egy Los Angeles-i ismerőséhez bulizni. A bulin bátran nyúlt az LSD-hez, illetve egyéb drogokhoz és alkoholhoz is, így elvesztette az időérzékét, és amikor június 12-én délelőtt felébredt, azt hitte, hogy csak másnap van jelenése a baseballpályán, így egy újabb adag LSD-vel oldotta a hangulatot. 

Csakhogy valaki gyorsan felhívta a figyelmét, hogy elég nagy kalamajkában van, hiszen azon felül, hogy be-LSD-zett, valójában egy másik városban, Los Angeles helyett San Diegóban kéne lennie, mert délután ő kezd a Padres ellen. Ellis összekapta magát, a reptérre rohant, ahol egy óra múlva már egy repülőn is ült, útban San Diego felé. Végül 90 perccel a kezdés előtt meg is érkezett a San Diego Stadiumba, mélyen hallgatva arról, hogy pár órával korábban LSD-zett. 

Azt hittem, Richard Nixon az egyik bíró

Ellis később meglehetősen furcsa részletekről számolt be az ötven évvel ezelőtti mérkőzésről. Azt állítja, hogy a no-hitter közben nem nagyon látott rendesen dolgokat, inkább csak annyit, hogy a vele szemben álló ütőjátékos jobbra vagy balra állt fel (tehát tudta, hogy jobb vagy balkezes ütővel van-e dolga). A hazai bázis mögött guggoló catcher (elkapó) által közvetített jelekből is csak azért érzékelt valamit, mert a catcher ujjain fehér kötés volt, így feltűnőbb volt a kézmozgása.

A negyedik inningben kezdett az a furcsa érzésem lenni, hogy Richard Nixon a hazai bázis mögött álló bíró, egyszer pedig azt hittem, hogy Jimi Hendrixnek dobálom a labdát

– mondta 1984-ben, amikor először beszélt nagy nyilvánosság előtt arról, hogy LSD hatása alatt játszott azon a mérkőzésen. „Arra is emlékszem, hogy egyszer elugrottam egy labda elől, mert azt hittem, hogy az ütőjátékos teljes erejéből felém küldte vissza a dobásomat, de nem is volt erős ütés, nem is ért el hozzám a labda.”

Már maga a tény is, hogy 14 évig várt, hogy előálljon az LSD-s sztorival, gyanút kelt. Ahogy az is, hogy az MLB sosem adta ki az 1970-es mérkőzés teljes felvételét, csak apró részleteket. Erre a 2014-ben a Dock Ellisről és a híres meccsről készült dokumentumfilm, a No No is rávilágít.

Ha kiadnák a teljes videót, jól látszana, hogy Ellis az LSD hatására mennyire szét volt esve – összevissza dobált, volt, hogy maga előtt a földet találta el, megdobta az egyik ütőjátékost is, kisebb csoda, hogy lehozta a meccset a Padresnak engedett pont nélkül.

Inkább átok az LSD-s meccs legendája

Akinek ismerős Dock Ellis neve, annak leginkább az LSD-s mérkőzés legendája miatt, ami beárnyékolja az amúgy érdekes karrierjét. Pedig Ellis egyszerre volt kíméletlen és meglehetősen kirívó játékos.

1974-ben, egy Cincinnati Reds elleni mérkőzésen a fejébe vette, hogy megfélemlíti az abban az évtizedben domináns Reds-ütőjátékosokat, akik a Bid Red Machine (Nagy Vörös Gép) nevet kapták, és 1975–76-ban két bajnoki címet is nyertek. Ellis azt találta ki, hogy minden vele szemben felálló dobójátékost eltalál majd, hogy kicsit helyretegye őket. Végül ötig jutott – hármat eltalált, Tony Perez és Johnny Bench feje fölött pedig centikkel húzott el a dobása –, aztán lecserélték, mielőtt botrány vagy verekedés kerekedett volna a dologból.

Egy évvel korábban, 1973-ban a baseball-liga vezetője, Bowie Kuhn személyesen tiltotta meg neki, hogy akár edzésen, akár mérkőzésen vagy bármilyen más hivatalos eseményen hajcsavarókat merjen viselni. De olyan is előfordult a játékossal, hogy a kötelezően kitöltendő statisztikai ívet inkább felgyújtotta az öltözőben, amivel beindította a tűzoltórendszert, mert nem volt kedve adminisztrálgatni.

A botrányokon felül sikerekben is része volt. Kulcsszerepet vállalt a Pirates 1971-es bajnoki címében és a New York Yankees 1976-os főcsoportgyőzelmében. 1971-ben a szezon közben történelmet is írt, az Oakland A’s dobójátékosával, Vida Blue-val ők alkották az első fekete párost kezdő dobójátékosként az MLB All-Star-gálameccsén. Persze ebben nem csak a teljesítményének volt szerepe, a gálameccs előtt ugyanis azt hangoztatta a médiában, hogy biztos nincs annyi bátorsága az MLB-nek, hogy két fekete dobójátékos kezdjen az All-Star-meccsen egymás ellen.

Az 1971-es idényben egy másik történelmi pillanatnak is részese volt: ő volt a kezdő dobójátékos, amikor a Pittsburgh Pirates a liga történetében első csapatként fehér játékos nélkül, csak fekete és latinó kezdőjátékossal állt fel.

Ellis a pályán kívül is harcias természet volt. Védte a fekete baseballjátékosok jogait, és nem egyszer támadt erős nyilatkozatokkal a liga vezetőségére a bajnokságban tapasztalható, intézményesült rasszizmus miatt. Az egyik élharcosa volt annak a mozgalomnak, amely szerette volna elérni, hogy a játékosok a szerződésük lejárta után szabadon igazolhassanak egy másik csapathoz, amennyiben szeretnének. Az 1977-es szezonban a New York Yankees nagy hatalmú tulajdonosával, George Steinbrennerrel is szembe ment, miután az a teljesítményét nem tükröző, alacsony emelést adott csak neki. Az ellentét vége az lett, hogy Ellist az Oakland Athleticshez cserélték, mert a Yankees hallani sem akart a jövőjükről szabadon döntő játékosokról. Ebben a harcában a sportág legnagyobb úttörője, az MLB első fekete játékosa, Jackie Robinson is támogatta, bár Robinson szerint Ellis túl indulatos volt, és túl sokat mondott, amivel sokakat maga ellen fordított. 

Abban, hogy az évek múlásával Ellis egyre harciasabbá és elviselhetetlenebbé vált, szerepet játszott az is, hogy a csapattárs és barát Roberto Clemente 1972-es, repülőgép-balesetben történt tragikus halála után egyre gyakrabban és egyre több tiltott szerhez nyúlt. Ezek hatására egyre vadabban viselkedett még a hozzá legközelebb álló emberekkel is. Ez a játékostársak elidegenítésén felül 1980-ban csúcsosodott ki, amikor (a mint később kiderült, utolsó profi) szerződése felbontása után a második feleségén töltötte ki a mérgét: fegyverekkel fenyegette, és pisztolyt nyomott a szájába. Austine azonnal el is hagyta, még abban az évben elváltak.

Pályafutása során Ellis egyébként nemcsak az LSD-t nem vetette meg, hanem az amfetaminszármazékokat sem. Főként a Dexamyl nevű gyorsító volt népszerű az egész MLB-ben, több játékos szerint a baseballozók 90 százaléka rendszeresen szedte azt az 1970-es években. Ellis volt, hogy 15-17 darabot is bevett egy meccs előtt, és állítása szerint nem volt olyan mérkőzés pályafutása alatt, ami előtt ne használt volna tudatmódosító szereket. Visszavonulása után viszont leszokott, és drogfüggőknek kezdett segítséget nyújtani, előbb a többi baseballjátékosnak, majd főként a börtönbe került raboknak segített a leszokásban. De az ő segítségével szokott le a Texas Rangers tulajdonosa, Brad Corbett is 1997-ben. 

Ellis 2008-ban, 63 évesen, a függősége miatt kialakult májzsugorban halt meg.

Na de mi az igazság?

Ellis állítása utólag már ellenőrizhetetlen, de abból kiindulva, hogy negyedik felesége, Hjordis szerint a játékos később már legszívesebben azt szerette volna, ha az egész LSD-s dolog ki sem derült volna, akár még igaz is lehet. Hjordis szerint nagy fájdalmat okozott Ellisnek, hogy emiatt lett ismert, hiszen a drogproblémáinak egyik csúcspontját jelentette az LSD-s mérkőzés. Szerette volna, ha csak úgy eltűnik az egész történet a köztudatból, de tudta, hogy ez nem lesz így. 

Ennek ellenére nyíltan beszélt az 1970-es eseményekről, bár szégyellte a mérkőzést. Röviddel halála előtt egy rádióinterjúban részletesen mesélte el a mérkőzés előtti és alatti pillanatokat, ez a beszélgetés ihlette meg az illusztrátor James Blagdent, aki egy animációs videóban dolgozta fel az Ellis által elmondottakat. A már Ellis halála után elkészült videóban így a főszereplő egyben narrátor is lett.

Nem perdöntő, de az álhírek leleplezésére, illetve a hátterük felderítésére szakosodott weboldal, a Snopes igazként könyveli el az LSD-s meccs legendáját.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Források: Sports Illustrated | ESPN | No No: A Dockumentary