A gyűlölet hete Amerikában

Az egyetemi amerikaifutball első osztályában összesen 149 már véget ért, illetve többnyire jelenleg is tartó ún. rivalry game van (amik két csapat között mennek), ezek közül 70-nek van saját trófeája, amit mindig a győztes visz haza magával.

Ez viszont ne tévesszen sem senkit, nem mindig az a legkomolyabb párharc, aminek külön neve is van. Erre talán legszebb példa az Ohio State, aminek az Illinois-jal van közös kupája Illibuck néven (már 89 éve), mégis a Michigan elleni mérkőzés az, ami mindennél fontosabb.

Idén például annyira, hogy a héten minden 'M' betűt leragasztottak a Buckeyes columbusi campusán, sőt, egy rövid időre az a (hamis) pletyka is elterjedt, hogy az Ohio Stadium felirat két utolsó betűjét is leszedik a jövő hétig, merthogy az a University of Michigan rövidítése is egyben.

Erre nem került sor, az viszont már évek óta bevett hagyomány, hogy az Ohio State környékéről nem említik a Michigant néven, vagy csak azok, vagy a That Team Up North néven foglalkoznak velük, néha pedig az M betűket is kihagyják a hivatalos közleményekből.

A párharc 1897 óta megy, a kezdetektől meglehetősen indulatos volt, a pokol viszont 1969-ben szabadult el, amikor a UM az Ohio State-es Woody Hayes padavanját, Bo Schembechlert nevezte ki vezetőedzőnek. Ezt a 10 éves háború követte, de ez igazából sosem ért véget. 1918 óta évente találkoznak, 1935 óta ez a két csapat szezonzárója (három kivétellel), a legutóbbi 14-ből pedig 11 az Ohio State-é volt, úgyhogy lenne miért törlesztenie az idén is gyengélkedő Wolverinesnek.

Hayesről egyébként azt tartják, hogy 1968-ban, amikor a TD után 48-14-re vezettek és kétpontost hívott be, arra kérdésre, hogy miért megy két pontra, csak annyit felelt: Mert háromért nem lehet menni. Ennyire utálta a Michigant, és az Ohio State-en tanuló Urban Meyer legalább ennyire komolyan veszi a meccset. Idén például azt mondta, hogy ha valaki bunyózni mer, mint tavaly, azt még az államból is kivágja.

Ennél is régebbi már az a Minnesota-Wisconsin párharc, aminek általában nem sok jelentősége szokott lenni ilyenkor már. Idén viszont a Big10 nyugati csoportjáért is megy a Paul Bunyan's Axe-ért folyó küzdelem. 1890-ben találkoztak először, 1907 óta minden évben találkoztak, szóval itt is őrület várható. A balta egyébként, amellett, hogy be van festve, tökéletesen használható, bár a mérete miatt talán még JJ Watt sem tudna vele sokáig dolgozni.

De ne feledkezzünk meg az Oregon-Oregon State-ről sem, ami nemes egyszerűséggel csak a "The Civil War", vagyis A Polgárháború néven fut. Ősrégi az ellentét, az Oregon a városi, az Oregon State a vidéki oldal képviselője, tényleg úgy gyűlölik egymást, hogy megolvad a fél állam ilyenkor már 1894 óta. 1902-től csak három év maradt ki egymás ellen, de a Beavers mostanra eléggé lemaradt a Ducks mögött az örök mérlegben.

Seth Prince a The Oregonianben eszeveszett sztorikat szedett össze hat éve, köztük azt, ami 1954-ben esett meg. Kb. 50-60 oregoni diák kioltotta az Oregon State homecoming tábortüzét, de elkaptak közülük 15-20-at, akiket fogolyként őriztek, leborotválták a hajukat és a Beavers színeire, narancs-feketére festették őket, no meg befogták őket egy kis házimunkára. Amikor elengedték őket, egy táblát cipelve mehettek csak haza, amin az állt: "Egy hülye Kacsa vagyok." És hogy ezt mi követte? Az Oregon 33-14-re agyonverte az Oregon State-et abban az évben. 1959 óta van külön trófeájuk, a Platypus Trophy – ami ugye egy hód és egy kacsa gyönyörű szerelemgyereke, úgyhogy tökéletes választás igazából, úgyhogy nagy szerencse, hogy 40 év után végül egyszer előkerült a csúfság ahelyett, hogy végleg elveszett volna.

A Notre Dame-USC leginkább azért érdekes és különleges, mert tök messze van egymástól az országban a két egyetem, mégis hatalmas rivalizálás alakult ki köztük – és általában elég jók is szoktak lenni. Ennek csúcsa az 1920-30-as évek fordulója volt, amikor ennek a párharcnak a győztese lett végül a bajnok 1928-32 között. A legendás Joe Monatana például először a Trojans ellen kezdett egyetemi meccsen, elég komoly tehát az 1926-ban kezdődött párharc történelme. Ja, és a győztes ezt kapja (Jeweled Shillelagh a neve).

Will Muschamp az FSU elleni meccsel int búcsút a Floridának, ahol abban bíznak, hogy meg tudják verni a Playoff Top4-be nem annyira való Seminolest. A legutóbbi 25 meccs tökéletesen egyenlő, mert 12-12-1 a mérleg, igaz, a legutóbbi 19-ből 16 a Gatorsé volt. 1990-2000 között mindkét csapat top10-es rangsorral érkezett ehhez a meccshez. Sokáig a Florida volt a nagytestvér és az FSU a lesajnált kistesó, de lehet, hogy ez most egy pár évig fordítva marad... Bár 10 éve is így nézett ki, amikor a már kirúgott Ron Zook csapata 20-13-ra elverte a Top10-es FSU-t a 6-4-gyel álló Gatorsszel. Ha ismerős a felállás, az nem a véletlen műve.

Sokkal szórakoztatóbb lett az Alabama-Auburn, amióta a Tigers is rendesen összekapta magát, bár sok panaszra előtte sem nagyon volt ok. Pedig a Bama a Tennessee-vel, az Auburn pedig a Georgiával játszotta a legtöbb meccset, mégis a The Iron Bowl az, amit az egyik legdurvább párharcnak tartanak Amerika-szerte, az NCAA-ből kb. tényleg csak az Ohio State-Michigan említhető vele egy lapon.

1893-ban kezdték a mókát, 1907-ig 12-szer találkoztak, majd csak 1948-ban folytatták, azóta viszont őrület, ami megy: a legutóbbi 5 Iron Bowl győztese bent volt a BCS döntőben, úgyhogy csak ekkora meccsé nőtte ki magát. Idén az Auburn győzelme esetén nem biztos, hogy így lenne, de hát ez kit érdekel a Kick Six után egy évvel? A legszebb pedig az egészben az, hogy Alabamán belül tulajdonképpen egy komplett szociográfiai tanulmányt fel lehetne építeni erre a párharcra, amit az ESPN meg is tett a Roll Tide/War Eagle címre keresztelt 30 for 30 részben, ahol a semleges birminghami helyszíntől kezdve a politikai tölteten át az állam úthálózatáig mindent érintenek, és bármilyen furcsa, de ezeknek mind óriási szerepe van abban, hogy ez a két egyetem úgy utálja egymást, mint kevesek a Földön.