Katrina és Ida is megtépázta őket, de immár 55 éve élnek a Szentek

Az öröm városa

Az 1718-ban francia gyarmatosítók által alapított New Orleans (avagy La Nouvelle-Orléans) kultúrájának köszönhetően az Egyesült Államok egyik leghangulatosabb városa, Louisiana állam legnépesebb helysége, jelentős kikötője révén a Mexikói-öböl amerikai partszakaszának gazdasági és kereskedelmi központja.

A Dél Hollywoodjaként is emlegetett New Orleans világhírű jellegzetes zenéjéről, kreol konyhájáról, egyedi dialektusairól, valamint az évenként megrendezett nagyszabású ünnepségeiről, különösen a Mardi Gras-ról. A város szívét a történelmi francia negyed adja, amelyben a spanyol kreol építészet is megelevenedik, a nyüzsgő éjszakai életéről ugyancsak közismert Bourbon Streettel a középpontjában. A kultúrákon átívelő, többnyelvű örökségének köszönhetően okkal tartják az Egyesült Államok legegyedibb helyének a korábban a rabszolga-kereskedelem fő központjának számító területet.

Alacsony fekvése, rossz természetes vízelvezetése és a magas csapadékmennyiség miatt sebezhető volt az áradásokkal szemben, de más természeti erőkkel is meg kellett birkóznia New Orleansnak – ezekről majd később lesz még szó.

Egy dolog viszont állandó: bármilyen problémával is kellett megbirkózni, a város mindig fel tudott állni, az emberek pedig ünneplik az életet.

Az önfeledt öröm ünnepe New Orleansban

55 éve élnek a Szentek

Egy helyi üzletember, David Dixon már az 1960-as évek elején is szeretett volna NFL-csapatot alapítani New Orleansban, és miután az Oakland Raidersnek épp gyengén futott a szekere, az akkori tulajdonos el is adta volna a klubot 236 ezer dollárért Dixonnak, hogy aztán a Fosztogatók New Orleansban szerepeljenek, de Oakland polgármestere közbelépett, és végül sikerült a városban tartani (ekkor még) a Raiderst.

Álmát nem adta fel, több sikeres bemutatómeccs (1963-ban több mint 75 ezren voltak kint a stadionban) meggyőzte az akkor még létező konkurens ligát, az AFL-t (végül 1970-ben olvadt össze az NFL-lel), hogy az All-Star-meccsüket New Orleansban játsszák le, de ezt végül egy bojkott Houstonba vitte – mivel a fekete bőrű játékosoktól a környéken több szálloda és vállalkozás is megtagadta volna a szolgáltatást… Ez sem szegte Dixon kedvét, és nem sokkal később már azzal házalt, hogy hozzanak létre egy új ligát, amelynek a meccseit tavasszal rendeznék meg a szokásos őszi időpont helyett. Végül a USFL megalakításának ötletét felhasználva elérte, hogy az NFL terjeszkedjen New Orleansban, ahol a Saints hivatalosan 1966. november elsején, mindenszentek napján alakult meg – Philip M. Hannan érsekkel egyeztetve született meg a csapatnév.

Úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne, mivel a csapatnak minden létező segítségre szüksége lehet

– idézte fel később Dixon egy interjúban a Szentek név születését, amit az alapítás dátumához, a helyi jazzklasszikushoz (When The Saints Go Marching In), valamint túlnyomórészt katolikusok által lakott környékhez is szoktak kötni.

A vállalkozás sikerességében Dixon mellett még több helyi aktivista, így a New Orleans-i Item sportszerkesztője, Crozet Duplantier, valamint az ottani politikai lobbi is sokat tett hozzá. December 15-én az olajkereskedő John W. Mecom Jr. lett a többségi tulajdonos és így klubelnök a 8,5 millió dolláros ajánlatával, hamarosan pedig az első vezetőedző személyére is fény derült, Tom Fears lett a szerencsés.

Messze a fáklyásmenet, 20 évnyi várakozás – Manninggel sem jött össze a rájátszás, lett viszont saját otthon

Az együttes kezdetben a több mint 80 ezer fő befogadására alkalmas Tulane Stadionban játszotta a hazai mérkőzéseit, az NFL Keleti konferenciájának Fővárosi divíziójába nyert besorolást a Dallas Cowboys, a Philadelphia Eagles és a Washington Redskins társaságában, ám az előszezonbeli remeklés (5–1) ellenére csupán három győzelem jött össze az 1967-es idényben (3–11), – igaz, újonnan alakult csapatnál ez is rekordot jelentett. Egy évvel később már a Százados névre keresztelt csoportban viaskodott a Cleveland Browns, St. Louis Cardinals és Pittsburgh Steelers társaságában (4–11), rá egy évre ismét a Fővárosi csoport jött (5–9), majd a ligák összeolvadása után, 1970 és 2002 között az NFC Nyugati divíziójában szerepelt inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Első nekifutásra mindjárt 2–11–1-es mérleg jött össze, aminek köszönhetően viszont igencsak előkelő helyen, másodikként választhattak a Szentek a játékosbörzén, ezzel a lehetőséggel pedig a Mississippi Egyetem szépreményű irányítóját, Archie Manninget húzták ki. A név nem véletlenül lehet ismerős a ligát az elmúlt két évtizedben már követők számára, hiszen az egyaránt kétszeres Super Bowl-győztes Peyton és Eli Manning édesapjáról van szó.

Finoman szólva sem került ideális környezetbe, az itt eltöltött tíz idénye alatt 337 alkalommal döngölték a földbe az ellenfelek védői, de akadt volna bőven olyan irányító, aki nála sokkal többször végezte volna a (mű)füvön a támadófal miatt. A pozitív mérleg vele sem jött össze, kilencszer negatív, egyszer egálos mutatóval zárt az együttes, Manninget ugyanakkor elismerte a szakma, 1978-ban és 1979-ben is behívták a Pro Bowlra, karrierjét lezárva pedig a csapat hírességeinek csarnokába is beiktatták őt.

Az 1975-ös év újabb fontos mérföldkövet jelentett a csapat életében, hiszen Dixon erőfeszítéseinek hála a Szentek végre saját otthonra leltek a Superdome-ban, amely kezdetben Louisiana Superdome névre hallgatott, majd 2011-től a Mercedes-Benz előtagot vette fel, 2021-től kezdve pedig már a Caesars Superdome néven találkozhatunk vele.

A gárda 1980-ban érte el a mélypontot, az 1–15-ös mérleg egészen 2008-ig a 16 meccses alapszakasz legrosszabb teljesítményét jelentette (akkor a Lions, 2017-ben pedig a Browns zárt 0–16-tal), az 1/1-es joggal a legjobb egyetemi játékosnak járó Heisman-díjat megkaparintó futót, George Rogerst választották ki, aki ugyan háromszor is eljutott a Pro Bowlra, kétszer pedig az Év álomcsapatába is bekerült, mögötte viszont rögvest Lawrence Taylorra csapott le az 1/2-es Giants, ő pedig minden idők egyik legjobb védőjeként (és az irányítók egyik legnagyobb rémeként) vonult be a köztudatba.

Tulajváltás, legendás linebackerek, korai playoffbúcsúk

A gárda javulni kezdett, de John Mecom 1984-ben eladásra bocsátotta a klubot. Egy időben úgy tűnt, hogy New Orleansból Jacksonville-be költözhet a franchise, végül egy helyi üzletember, az autókereskedés világában mozgó Tom Benson vásárolta meg, így maradt minden a helyén, Jim Mora vezetőedző kinevezése (1986) pedig új korszakot hozott a Szentek életébe.

Húsz év után, 1987-ben végre összejött az első pozitív idény (12–3), és egyben az első playoffszereplés. Aligha meglepő módon Morát megválasztották az Év edzőjének, de ez is kevésnek bizonyult, az alapszakaszt sorozatban aratott kilenc sikerrel záró gárda a rájátszás első körében (wild card) rögvest búcsúzott, 44–10-re kikapott a csupán 8–7-es Minnesotától. Jegyezzük meg a Vikingeket, később még előjönnek cikkünkben!

A 3–4-es védelmi formációt futtató együttes legnagyobb erőssége ebben az időszakban a második védősora, a négy linebacker volt, a Dome Patrol becenevű egység tagjai hét teljes idényt játszottak együtt, összesen 18 Pro Bowl-szereplést mutathattak fel, 1992-ben pedig olyan bravúrt hajtottak végre, amire sem előtte, sem azóta nem volt példa: mind a négy játékos (Rickey Jackson, Vaughan Johnson, Sam Mills és az 1991-ben az Év védőjének megválasztott Pat Swilling) bekerült a sportág All-Star-mérkőzésének keretébe.

Az 1988-as és az 1989-es idényben is pozitív mérleggel, de playoff nélkül zárt az együttes, 1990-ben viszont a 8–8 is elegendőnek bizonyult – pedig erre 2–5-nél aligha fogadtak volna sokan, de az ekkor 12 csapatosra bővített mezőnybe befértek a Szentek. Igaz, rögvest búcsúztak a wild card körben ismét (ezúttal a Bears bizonyult jobbnak), ahogyan a következő két idényben újfent (a Falcons, majd az Eagles ellenében).

Beszürkülés, visszaesés, a chicagói ikon sem hozott áttörést – csak minden idők egyik legrosszabb cseréjét

Három középszerű év után 1996-ban a 2–6-os kezdés már nem fért bele Morának – más kérdés, hogy az idény közben kinevezett Rick Venturi még rosszabbul teljesített (1–7).

Az 1997-es idényre a Chicago Bearsszel hétszer is playoffba jutó, az 1985-ös idényben bajnok Mike Ditkát nevezték ki az együttes élére, de vele sem sikerült megindulni felfelé, két 6–10-es idényt követően mindent feláldoztak a Heisman-győztes futó Ricky Williams megszerzésére,

A címvédő ellen lett meg az első playoffsiker, de itt véget is értek a jó idők

Az 1998-as egyetemi idényben 2327 yardot és 29 TD-t futó Williams csupán három évet töltött New Orleansban (38 meccsen 3129 futott és 1092 elkapott yardot és összesen 18 TD-t szerzett), mielőtt két első kört is érintő cserében a Miamihoz boltolták el – itt első évében rögvest 1853 yarddal és 16 TD-vel hálálta meg a bizalmat, majd volt egy kis drogteszten megbukás, kihagyott idénnyel, majd újabb eltiltás és sérülés is, de összességében azért eljutott 10 ezer futott yardig a karrierje során.

2000-ben a Steelers korábbi védelmi koordinátora, Jim Haslett lett az új tréner, akivel rögvest visszajutott a playoffba a gárda, sőt megszerezte első győzelmét – méghozzá a címvédő Rams ellen!

Ezzel viszont egy darabig le is tudtuk a pozitívumokat, a Minnesota Vikings (khm) újra felülmúlta a hat Pro Bowlert (a támadófalember Willie Roaf, az elkapó Joe Horn, a védőfalember La'Roi Glover, az irányítósiettető Joe Johnson, valamint az egyaránt linebacker Keith Mitchell és Mark Fields) is adó Szenteket, a következő öt idényben pedig egyaránt lemaradtak a rájátszásról.

Katrina és a költözés

A 2005-ös idény kapcsán mondjuk ez volt a legkisebb baj… Augusztus végéhez közeledve ugyanis lecsapott a régióra a Katrina hurrikán, amely több mint 1800 ember életét követelte, és amely 125 milliárd(!) dolláros kárt okozott.

A város nagy része víz alá került, a környéken több százezren maradtak áram nélkül, rengeteg embernek a Superdome nyújtott menedéket ebben az időszakban, a csapat pedig az első két előszezonbeli mérkőzését követően albérletbe kényszerült. Az első hazai meccsüket a hivatalosan vendég Giants otthonában játszották le, majd San Antonióban és a helyi LSU Egyetem stadionjában szerepeltek.

Már az év tavaszán szóba került a franchise esetleg elköltöztetése, ezt pedig csak erősítették a hurrikánt követő események és az igencsak amortizálódott Superdome állapota is. Az év végére viszont eljutottak odáig a felek, hogy Benson igazából nem is akarja eladni senkinek a klubot, és maradt minden a helyén, New Orleansban.

Egy nemzet fogott össze a város helyreállításáért

Payton, Brees, Bush, Superdome – egy csodás feltámadás

Az idényt 3–13-mal fejezte be egyébként a Saints, amely így 2006-ban másodikként választhatott a drafton, a városnak pedig nem akármilyen reménysugarat adtak a holt szezonbeli ténykedések. Azt ugyan akkor még csak remélni lehetett, hogy a Dallas Cowboys korábbi segédedzője, Sean Payton beválik vezetőedzőként (őt január közepén nevezték ki), és hogy a volt San Diego Chargers-irányító Drew Brees válla is bírni fogja a gyűrődést a korábbi sérülését követően. Ma már a páros megkaparintását a franchise legjobb döntéseinek nevezhetjük!

A friss Heisman-győztes futó (ezek valahogyan mindig előjönnek a Saints kapcsán) Reggie Bush 1/2-es kiválasztása óriási lelkesedést hozott, ami igazából talán még nagyobb lökést is adott a gárdának, mint valójában a játéka, hiszen azért az bőven elmaradt a remélt szinttől az évek során.

Az új remények, valamint a Superdome-ba visszatérés viszont óriási energiákat szabadított fel, ez pedig már rögvest az első hazai meccsen látszott, amikor a clevelandi és Green Bayben aratott győzelmével 2–0-val álló együttes a 2004-es idényben konferenciadöntős Atlanta Falconst fogadta. Az együttes a hétfő esti rangadón az ellenfél labdaelrúgási kísérletét (punt) blokkolta, ebből pedig touchdownt szerzett, innentől kezdve pedig egy pillanatra sem adott esélyt a Falconsnak. A rendkívül érzelemdús diadal pedig egy csapásra visszaadta egy város hitét.

A hazatérés

A gárda 5–1-es mérleggel mehetett a pihenőhétre, és bár a következő négy felvonásából hármat is elbukott (6–4), december közepére 9–4-re javította mérlegét, és még a 10–6 is elegendő volt a második kiemeléshez. A Philadelphia Eagles legyőzése az egy évvel korábban még utolsó előtti helyen záró gárda első konferenciadöntőjét eredményezte, de ott a Chicago Bears túl erősnek bizonyult. Payton rögvest az Év edzője lett, Brees megkapta az Év visszatérője díját.

Védelmi blamák után út a csúcsra

A nagy vereséget a címvédő Colts elleni hatalmas zakó (10–41) követte, majd október közepére azon kapta magát az együttes, hogy már 0–4-gyel áll. Hiába jött négy siker, az ötvenszázalékos mérleget egyszer sem tudta átlépni az idény során 388 pontot engedő gárda, a vége pedig 7–9 lett – és 1980 óta az első év, hogy egy Szent sem került a Pro Bowl-keretbe.

Ha a szurkolók azt gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lesz a védelem, és az új idényben masszív előrelépés jön, tévedtek. A Saints a liga legtöbb pontját (463) és támadó yardját (6571) szerezte az idényben, Brees pedig 1984 óta az első játékos (Dan Marino után a második) lett, aki átlépte az 5000 passzolt yardos álomhatárt (5069), amiért megválasztották az Év támadójának. A gárda pedig 8–8-cal csoportutolsó lett!

Egy évvel később viszont már meg tudta tenni a szükséges előrelépést a többek között Malcolm Jenkinsszel megerősített védelem, amely ha nem is remekelt, lelkesen gyűjtötte a labdákat, miközben a támadósor újabb szintet lépett (510) pont, ez pedig sorra hozta a sikereket: december közepére már 13–0-val állt a csapat!

Bár az alapszakasz utolsó három meccsét egyaránt elbukta (kettőt otthon), így is megszerezte az első kiemelést, ezzel együtt a pihenőhetet és a hazai pálya előnyét a Super Bowlig tartó út során. Ott pedig senkinek sem termett végül babér, pedig igencsak combos volt a felhozatal a végső sikerig: az NFC előző idénybeli legjobbja, a „halhatatlan” Kurt Warner vezette Cardinals (34–3), az ugyancsak a Hírességek Csarnokába beválasztott Brett Favre irányította Minnesota Vikings (hosszabbításban 31–28), és a szintén Hall of Fame-be iktatott Peyton Manning játékára alapozó Indianapolis Colts (31–17) volt a legyőzöttek között. Ez volt az első alkalom, hogy egy csapat úgy nyerjen bajnoki címet, hogy három korábbi Super Bowl-győztes irányítót is két vállra fektet az út során (ezt amúgy idén a Buccaneers ismételte meg, ezt speciel Breesék is bánták, meg Aaron Rodgersék és Patrick Mahomesék).

Az első negyed után 10–0-s hátrányban lévő Saints a nagyszünet előtt két mezőnygóllal kozmetikázott, majd a második félidőt egy meglepetésszerű trükkös rúgással indították, amivel magukhoz ragadták a momentumot, és bár a záró játékrészt egypontos Colts-előnnyel (16–17) kezdték meg a felek, Tracy Porter 74 yardos visszahordott touchdownja lerendezte a nyitott kérdéseket.

Mégis ki mondja azt, hogy legyőzik a Szenteket?!

Földrengés állította meg a címvédést, Brees döbbenetes csúcsot állított fel, majd jött a fejvadászbotrány

A címvédő a következő idényben sem kezdett rosszul, december közepére 10–3-as mérleget tudott felmutatni, viszont az utolsó három meccséből kettőt is elveszített, 11–5-tel pedig a Falcons (13–3) mögött csak a wild card helyezés jött össze. Semmi gond, a történelem első negatív mérlegű csapata ellen idegenben csak összejön a továbbjutás – gondolhatták.

Az első negyedben és a második elején is vezettek tíz ponttal a vendégek (7–17), de ezt követően nagyon belelendült a Seahawks, amely 34–20-ra fordított a harmadik játékrész végére. A záró felvonásban aztán 34–30-ra kapaszkodott a Saints, amely egy újabb sikeres védekezés után a meccs megnyeréséért támadhatott volna. Akkor azonban olyan esemény következett, amely után kilengtek a seattle-i szeizmográfok! Marshawn Lynch 2. és 10-nél konkrétan az egész New Orleans-i védelmet magáról lerázva szerzett 67 yardos touchdownt, az ünneplésbe pedig a föld is beleremegett!

Ezzel eldőlt, hogy a New England 2003-as és 2004-es idénye után ezúttal sem lesz címvédés (ez amúgy azóta sem fordult elő!), de a Saints nem tört meg, minden idők egyik legnagyszerűbb szezonját produkálták, 7474 támadó yarddal állítottak fel rekordot, Brees 5476 yardja pedig porrá zúzta Marino 5084-es csúcsát (ezt egyébként két évvel később Peyton Manning egy yarddal megfejelte). Az együttes a címvédő (és később 15–1-gyel záró!) Green Bay Packers otthonában elszenvedett vereséggel nyitotta az idényt, ezt követően viszont már csak két zakó csúszott be, a 13–3 pedig a konferencia harmadik helyére volt jó.

A rájátszásban Megatron, azaz Calvin Johnson hiába csinált bohócot a védőkből (12 elkapás, 211 yard, 2 TD), a Lions csapatként azért kevésnek találtatott (45–28), a 49ersben Vernon Davis (7/180/2) elképesztő napja viszont már elégnek bizonyult, itt a végjátékban gyakorlatilag percenként változott a vezető fél személye, az utolsó szó pedig a házigazda kaliforniaiaké volt (32–36).

Ennél is nagyobb probléma viszont, hogy a következő kiírás előtt, 2012 tavaszán kirobbant az úgynevezett fejvadászbotrány:

A botrány következtében Sean Payton vezetőedzőt az egész évre eltiltották, a korábbi védelmi koordinátor Gregg Williamst határozatlan időre függesztették fel, de 2013 februárjában újra lehetőséget kapott már a ligától. A vezérigazgató Mickey Loomist az idény feléről tiltották el, a segédedzőt az első hat meccsről, így Aaron Kromer kezdte az idényt (négy vereséggel, majd két győzelemmel), Joe Vitt-tel pedig végül 7–9-cel zárt a gárda. A klub kapott egy 500 ezer dolláros bírságot, továbbá a 2012-es és 2013-as 2. körüket is elvették. Az együttes a pályán sem tündökölt, a 7042 engedett yarddal új negatív rekordot állított fel.

Visszatérés, majd playoffmentes idények

A 2013-as idényben visszatért Payton, a gárda pedig újra bejutott a playoffba, a 11–5-ös mérleg a 6. kiemelésre volt elég, de megtört a wild card kör átka, ahogyan az idegenbeli meccseké is, 26–24-re nyertek a Szentek Philadelphiában, a későbbi bajnok Seattle viszont újra túl nagy falatnak bizonyult.

A következő három évadnál így is lényegesen sikeresebb volt ez, hiszen 424, 476 és 454 pontot engedve egyaránt 7–9-es mérleggel zárt az együttes, amely sorra maradt le a rájátszásszereplésekről.

Remekbe szabott 2017-es draft, bajnoki esélyek és a Viking-átok

Az újabb felvirágozásban óriási szerepe volt a 2017-es draftnak, amelyen olyan remek játékosokat sikerült megszerezniük, mint az Év újoncának megválasztott, és háromszoros pro bowler Marshon Lattimore, a háromszor is az év első vagy második álomcsapatába beválasztott támadófalember Ryan Ramczyk, a söprögető Marcus Williams, az eddig mind a négy évében Pro Bowl-választott futó Alvin Kamara, vagy éppen az előző idényben 13,5 sacket termelő Trey Hendrickson, aki ennek köszönhetően a mostani kiírás előtt 4 évre 60 millió dollárért írt alá a Cincinnati Bengalshoz.

A kezdés nem volt fényes, a Vikings és a Patriots is simán megverte a Szenteket (0–2), amikor viszont már attól lehetett tartani, hogy jön az újabb negatív mérlegű szezon, jött a fordulat, és zsinórban nyolc meccset nyert meg a gárda (8–2). A 11–5-ös mérleg az egymás elleni mutatónak köszönhetően csoportelsőséget eredményezett a Panthersszel szemben, a wild card körben így ebben a párosításban New Orleansban csaptak össze ismét a felek, a Szentek 31–26-os sikerével.

Jöhetett újra a Vikings elleni meccs, a szünetben már 17–0-ra vezetett a Minnesota, de három perccel a meccs vége előtt már a New Orleansnál volt az előny (20–21). A házigazda Kai Forbath rúgásával fordított másfél perccel a vége előtt (23–21), de gyorsan jöttek a Szentek, Wil Lutz rúgásával 25 másodperccel a vége előtt megint vezettek (23–24). A hazai szurkolókat ekkor már Payton is próbálta heccelni a jellegzetes Viking-ünnepléssel, pechére… Az amúgy remek újoncidényt futó Marcus Williams ugyanis aláfutott a labdának, és ahelyett, hogy a pályán belül szerelte volna Stefon Diggst, ezzel lezárta volna a meccset, az elkapó senkitől sem zavartatva szerzett végül 61 yardos touchdownt az óra lepörgése mellett, így minden idők egyik legdrámaibb hajrájában kaptak ki a Szentek (29–24).

Utolsó pillanatos dráma Minnesotában

Tom Benson tulajdonos számára ez volt az utolsó meccs, amelyet láthatott, 2018. március 15-én, 90 éves korában elhunyt.

A Szentek pedig ha lehet, még drámaibb módon maradtak alul az idény utolsó mérkőzésén… A 13–2-es kezdés után az utolsó meccs elengedése is belefért az első kiemeléshez. A konferencia-elődöntőben a címvédő Eagles ellen a 0–14-es első negyed sem okozott galibát (20–14), az NFC fináléjában pedig kiegyenlített meccsen meneteltek a győzelem irányába a Szentek, 20–20-nál elég lett volna még egy első kísérletet szerezniük az ellenfél célterületének közelében, a közeli mezőnygól a Super Bowl-szereplést jelentette volna. A nyilvánvaló szabálytalanság ellenére nem repült a zászló a Rams védekezésére, a Los Angeles-i csapatnak így volt még 101 másodperce válaszolni, a hosszabbításban pedig Brees labdaeladása után Greg Zuerlein 57 yardos mezőnygóljával nyert a Rams.

A 2019-es kiírásban már a második fordulóban megnyílt az esély a revansra, hiszen a Rams otthonában lépett pályára a Saints, de Brees megsérült, a Los Angeles-i gárda pedig 27–9-re nyert. Payton a meccs után ötéves hosszabbítást kapott, amit gyorsan igyekezett is meghálálni, hiszen Teddy Bridgewater irányításával sorozatban öt meccset nyertek meg, mielőtt a kapitány visszatért. A 49ers elleni thriller (46–48) ellenére 13–3-as mérleggel zárt a csapat, viszont hármas holtversenyben a San Francisco és a Green Bay is előzte, így jöhetett a wild card kör a 6. kiemelt Vikingek (…) ellen, ahol a Saints egyenlített ugyan az utolsó negyedben tízpontos hátrányból, a ráadásban a Minnesota örülhetett.

Érdekesség, hogy ez volt már az ötödik PO-meccs a Vikingsszel szemben, és a negyedik vereség – igaz, amikor összejött a siker, akkor bajnok is lett a Saints.

Még egy utolsó nekifutás, majd a vég

Három szívszaggató búcsú után Brees minden bizonnyal utolsó szezonjának ígéretével szállt a ringbe még egyszer a fizetési sapkát finoman szólva is alaposan kihasználó együttes, amely rögvest a Tom Brady érkezésével megerősített Tampa Bay legyőzésével kezdett, hogy aztán a Raiders és a Packers ellen is alulmaradjon. Ezután viszont lendületbe jöttek a Szentek, Brady pályafutásának legnagyobb vereségét hozták össze november elején (38–3-ra nyertek Tampa Bayben), és bár ezen a meccsen Brees megsérült, a következő meccsen még tudott kezdeni, ahol aztán több bordája is eltört, és összeesett a tüdeje.

Együttese nélküle is hozta a győzelmeket, december elején már 10–2-vel állt. Az Eagles ellen már nem fért bele, hogy Taysom Hill volt az irányító, a Chiefs ellen visszatért Brees, de vele sem nyert a csapata, így hirtelen 10–4-re romlott a mérleg. A Vikings ellen Alvin Kamara 6 TD-t futott karácsonykor, ezzel eldöntötte a csoportelsőség kérdését a New Orleans, majd Carolinában is nyert, így 12–4-gyel várta a rájátszást.

Hiába lett meg a 2. kiemelés, ebben az idényben ez már nem ért pihenőhetet, de a 7. kiemelt Bears legyőzése nem okozott gondot, így jöhetett az idénybeli harmadik párharc a Buccaneers ellen. Az alapszakasszal ellentétben ezen a meccsen viszont már a Tampa Bay volt erősebb, Brees pedig három interceptionnel zárta a meccset, és mint nem sokkal később kiderült, a karrierjét is.

A legendás irányító rekordok sorát felállítva akasztotta idén szögre a sisakját, és hogy milyen a természet: New Orleans-i karrierjét a Katrina hurrikán indította, a lezárás után pedig jött az Ida hurrikán, amely miatt az első meccset újra házon kívül játszotta az együttes – az azóta 7–1-es Packers 38–3-as kiütésével zárult az összecsapás…

S hogy teljesen hollywoodi legyen a sztori, a születésnapot az együttes épp a bajnok Buccaneers elleni drámai sikerével (a meccs közben megsérült Jameis Winston nélkül kiharcolva) ünnepelhette az 5–2-re javuló New Orleans!

(Borítókép: A Katrina hurrikán áldozataira emlékeztek a Superdome előtt – Sean Gardner/Getty Images)