Az utolérhetetlen villámikrek

„Itthon nem ismertek fel minket az utcán, még ha a villámikrekről hallottak is, de ha külföldön megjelentünk, azt is tudták, kikből áll a váltó. Kérdezték is, ez valami népi sajátosság, hogy mindenkinek i-re végződik a neve?" – emlékezett vissza a 85 éves Zarándi László, aki a váltó első embere volt, őt Varasdi Géza, Csányi György és Goldoványi Béla követte. A négy futó közül már csak Zarándi él Magyarországon, Varasdi 1956-ban a melbourne-i olimpia után maradt Ausztráliában, a két másik tag már elhunyt.

Zarándi László, aki a váltó első embere volt, őt Varasdi Géza, Csányi György és Goldoványi Béla követte

Fotó: Huszti István

A villámikrek nevet nem is ez a négyes, hanem az 1948-as olimpián futó csapat kapta, akkor Goldoványi és Csányi mellett még Tima Ferenc és Bartha László volt váltótag. Londonban negyedik helyet értek el – egy darabig abban a hiszemben voltak, hogy harmadikok, mert az elsőként befutó Egyesült Államokat kizárták, de később módosították a döntést – és a gyors futók megkapták a ragadványnevüket.

Ezt a váltót azonban a két új taggal felálló négyes még túl is tudta szárnyalni.

Zarándi 1950-ben került be úgy, hogy pár évvel korábban még futballistának készült a Testnevelési Főiskolán. A TF két nagyhírű és befolyásos tanára, Koltai Jenő és Bácsalmási Péter terelte az atlétika felé. „Olyan gyors voltam a csatársorban, hogy leigazoltak atlétának, aztán rávettek, hogy induljak el az egyetemista és főiskolai országos bajnokságon is. Ott aztán három válogatottat megverve nyertem százon, innentől gyanús volt, hogy csakugyan atléta lesz belőlem” – mondta Zarándi.

A villámikrek 1950-ben minden futásukat megnyerték, nagy dicsőségnek számított, hogy Kijevben a Szovjetuniót is legyőzték – ekkoriban a nemzetközi eseményeket legtöbbször két ország közötti válogatott csapatversenyek jelentették – , majd 1951-ben a főiskolás világbajnokságon is győzni tudtak. „Hárman jogosan szerepeltünk a csapatban, Csányi Gyurit viszont gyorsan be kellett iratni gazdasági főiskolára, de érdekes, hogy végül gazdasági vonalon maradt az Újpestnél.”

1952-ben, a helsinki olimpia évében viszont nem volt igazán jó eredményük. A hosszútávfutók és a vezetők közül többen ki is kezdték őket, és úgy tűnt, nem is kerülnek az utazó csapatba. „Gyerekek, ezek megverték az oroszokat, állt ki mellettünk Kovács Kléri (Kovács József szakvezető, az magyar atlétikai első Európa-bajnoka), így valahogy bekerültünk az indulhatnak még kategóriába. Mi úgy voltunk, hogy kis szerencsével a döntőbe kerülhetünk” – így Zarándi.

A döntő össze is jött, és a várakozásokat felülmúlva az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a harmadik helyen érkezett be a magyar csapat. „Mikor célba értünk, azt sem tudtuk, hol vagyunk, aztán csak lézengtünk az olimpiai stadion folyosóján. Páran odajöttek hozzánk, hogy harmadikok vagyunk, de nem hittünk nekik, szép magyarosan elküldtük őket a fenébe, aztán amikor a szakvezetőink is ezzel jöttek, akkor fogtuk fel.”

Zarándi László

Fotó: Huszti István

Miért ilyen jók, mikor nem is olyan gyorsak?

Ennek a csapatnak küzdőszelleme, egymáshoz kapcsolódó igazi sporttársi viszonya és a nemzeti színek győzelemre vitelének mindenek feletti akarása biztosította sikereit. Nemzetközi szakkörökben is nagyon sokat vitatott téma volt a magyar váltó szereplése, olyan vonatkozásban, hogy viszonylag gyenge egyéni eredményekkel elsőrendű váltóeredményeket értek el. Ezek titka nemcsak a jó váltótechnikában rejlett, hanem a már előbb említett jelentős tényezőkön is alapult.

– írta Sir József atlétikai szakfelügyelő Goldoványi 1 pár szögescipő, 3 olimpia című könyvének előszavában.

Zarándi szerint két dolognak köszönhették az olimpiai bronzot, ő nagyon jól elkapta a rajtot, élete legjobbjai között tartja számon a helsinki indulást. Sok munkát fektetett ebbe, kijárt a többi sprintversenyre is, hogy megfigyelje, mennyit vár ki a start előtt az indítóbíró. Ez a tapasztalat és rendkívüli reflexkészsége volt a siker egyik része, a másik pedig az, amiért a villámikrek félelmetes csapat tudott lenni: a rendkívül pontos váltások.

Az ideális váltófutás olyan, hogy a bot végig egyenletes sebességgel halad azután, hogy az első ember felgyorsul vele. Ezt azonban lehetetlen megtenni, mindenkinél megtörik a sebessége. A magyar váltónál azonban ez a törés általában minimális volt.

„Az egyéni képességeinkkel tisztában voltunk, de tudtuk, azon a területen, hogy legkisebb sebességveszteséggel menjen tovább a bot, jók lehetünk. Ha váltóedzés volt, semmi más nem érdekelt minket. 30-40 váltást is megcsináltunk edzésenként, nem is futottunk hosszabb távokat a száz méternél. Indulóemberként nekem volt a legkönnyebb dolgom, az átvevőknek azonban nagyon kellett érezni, mikor kell megindulni a húszméteres váltózónán belül úgy, hogy teljes sebességgel kapja a botot. Nagyon szorgalmasan gyakoroltunk, olyan jól ment, hogy akár a botot egymás kezébe dobva is tudtunk váltani. Versenyen sosem ejtettük el botot, vagy váltottunk túl” – mondta Zarándi.

Fotó: Huszti István

A váltótagok már szinte egymás gondolatát is ismerték, az edzéseken és versenyeken kívül is összejártak.

Szoros összekötőkapocs a váltó tagjai között a kártyázás. Sikanőzt, kanasztát, römit játszunk. Soha nem pénzben, de mindig nagy odaadással, izgalommal. Sok délelőtt, délután telik így el gondtalan, vidám játék, élcelődés, nevetés közben. Megint természetes és megszokott: a váltó négy tagját az “ikreket”, együtt lehet látni mindenhol

– írta már említett könyvében Goldoványi.

A lábfejekkel gondosan kimért távolságokkal és a jól időzített indulásokkal senki sem foglalkozott annyit, mint a magyarok, és ez sikerre is vitte őket. Zarándi már edzőként egy kubai edzőtáborozáson a helyieket is megtanította váltani, ami olyan jól sikerült neki, hogy országos csúcsot futottak. A magyar edzőt hálájuk jeléül később két liter rummal is jutalmazták.

A villámikrek 1953-ban is csak Zarándi sérülése miatt kaptak ki válogatott versenyen, de ha mindenki egészséges volt a csapatban, Európában nem találtak legyőzőre.

• Az olimpia után, Tamperében egyszer még az USA váltóját is le tudták győzni.

Hónapokat készültek az 1954-es berni Európa-bajnokságra a tatai edzőtáborban, de a szintén a svájci városban rendezett futball-vb elveszített döntője (Puskásék 3:2-re kaptak ki a németektől) a villámikreket is nyomasztotta. „Ha ti is fejre álltok, akkor megszűnik mindenféle sporttámogatás” -mondták a vezetőink. „A támogatás pedig jól jött, TF-sként meg tudtam belőle élni, és utazni is nagyon szerettünk. Másképpen erre nem lett volna lehetőségünk” – emlékezett vissza Zarándi.

Hasra esés és egy kis trükk

Bernben több mint egy hétig voltak kint atlétáink, de a váltó kezdőembere, ahogy mondta, sikeresen összehozott egy zarándis történetet.

„Összeismerkedtem egy svejci lánnyal, akivel rengeteget dumáltunk. A bemelegítés közben is rám szólt: Szia, Laci!  Én erre hasra estem, mert mikor felnéztem, beleakadt a szöges cipőm a salakba. Megsérültem és állati zabos lettem. Az orvos lejódozta a sebeimet. Ekkor kitaláltuk, hogy azt mondjuk az ellenfeleinknek, nem tudjuk, hogy Zarándi meggyógyul-e. A döntő előtt sem csináltam semmi melegítést, de úgy fel voltam már spannolva, hogy nem is kellett. Most is nagyon jól sikerült a rajt, a döntőben végig vezettünk, és 40,6 másodperccel győztünk. (Nagy-Britanniát két, a Szovjetuniót három tizeddel verték.) Mikor kimentünk Bernbe, csak az ötödik legjobb időnk volt. Ennek ellenére Sir József fogadást kötött ránk Hegyi Gyulával, az akkori MOB-elnökkel, hogy győzni fogunk. A tét két vagy három láda sör volt, amiből persze végül mi is kaptunk kóstolót.”

Fotó: Huszti István

A sikerek ezután is jöttek, 1955-ben Angliában versenyezhettek a villámikrek, Zarándinak azonban itt is akadt megmosolyogtató momentuma, nemcsak váltóban, 100 yardon is indult. Nagyon jól sikerült a rajtja, vezetett is, de számára is érthetetlen módon a 60 yardnál felfestett vonalnál dobta be magát a képzeletbeli célba. Aztán csak nézte, ahogy a többiek tovább futnak. „Nem szégyellem, elvonultam és bőgtem egy nagyot.”

Ez a kudarc a váltóra felpörgette, és 4x110 yardon 41,2-vel győzni is tudtak a villámikrek. Egy darabig abban a tudatban voltak, hogy világcsúcsot értek el, csak az esti banketten kapták a hírt, hogy az amerikaiak egy nappal korábban 41,1-et futottak ugyanezen a távon.

Az 1956-os olimpiára Zarándi sérülése miatt már nem az Eb-címvédő négyes utazott, és Varasdi disszidálásával már nem is volt rá esély, hogy újra összeálljanak a villámikrek.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!