Remekelt a kokszkirály árnyékában, állja az ostromot a magyar sprinter rekordja

Harminchat esztendővel ezelőtt, a 91 év után első alkalommal nem Budapesten megrendezett országos atlétikai bajnokságon Kovács Attila 24 óra leforgása alatt kétszer is olyan futással rukkolt ki Miskolcon, amire még ma is azt lehet mondani, hogy ez aztán igen. Előbb a 100 méteren 10,09 másodperces csúcsjavítással állt a magyar örökranglista élére, majd az Alkotmány ünnepének másnapján 20,11-gyel a 200-on is minden idők legjobb hazai sprintere lett. Egy héttel a római világbajnokság kezdete előtt a magyar reménység a 100 méterre készülők világranglistáján az előkelő és biztató negyedik helyet foglalta el, 200-as magyar csúcsánál pedig korábban csupán két európai nagyágyú futotta le gyorsabban a félkörös távot: a müncheni olimpián duplázó (100 és 200 m) szovjet Valerij Borzov, valamint a moszkvai nyári játékokon a 200-on aranyérmes olasz Pietro Mennea.

Attila bevehetetlen vára

Kovács 200-as magyar rekordja immár 36 éve bevehetetlen várként magasodik gyors lábú magyar utódai előtt, de a 100-as csúcsát is csak tizenkét évvel a miskolci káprázat után sikerült megjavítani, ám akkor is távolságban nehezen meghatározható egyetlen századmásodperccel. Attila, akit az SzPress Hírszolgálatnak nyilatkozó mestere, Oros Ferenc szekszárdi mivolta ellenére is amolyan konok kunokra hasonlító legényként emleget, az „Örök Városban” jutott fel pályafutása csúcsára, de egykori edzője szerint még magasabbra is érhetett volna. 

Az ígéretes tehetségként Szekszárdról a fővárosba került atléta a római világbajnokságon a százas vágtázók királyszámában országos csúcsától 11 századdal elmaradva is ötödikként ért a célba, amin egy helyet utólag úgy javított, hogy a szédületes 9.83-as világcsúccsal győztes kanadai Ben Johnsont súlyos doppingvétségek miatt a nemzetközi szövetség öt évvel később eltiltotta, az eredményeit, valamint a rekordjait visszamenőleg semmisnek nyilvánította. 

   

„Rómában öt színes bőrű és három fehér embernek született európai vágtázó csatájából előbbiek foglalták le az első három helyet, az akkor kialakult sorrend szerint Ben Johnson, az amerikai Carl Lewis, és a brit Linford Christie. Ez a befutó is megerősített abban a véleményemben, hogy a színes bőrűek előnyben vannak a pályán, más minőségű az izomzatuk, az idegrendszerük is másképpen adja a parancsokat, következésképpen a futásuk is eltérő, viszont az edzéseken talán kevésbé elhivatottak. Példával is szolgálhatok. Volt nekem Katarban egy rendkívül tehetséges, 1964-es születésű versenyzőm, Talal Mansur, aki 1993-ban Torontóban a fedett pályás világbajnokságon bronzérmes lett a 60 méteren, emellett sorozatban nyerte az Ázsia-bajnokságokat és döntögette a kontinensrekordokat. Született tehetség volt, aki sokkal többre is vihette volna, ha annyit fektet be az edzésekbe, mint Kovács Attila, aki eleinte túl soknak tartotta a terhelést, de aztán beállt a sorba, és az egyik vezéregyénisége lett a csapatomnak. Aki lazsált, azt elzavartam, majd türelmesen megvártam, amíg vissza nem kéredzkedik” – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak dr. Oros Ferenc, akit szigorúnak, de következetesnek tartottak a tanítványai, még ha orroltak is rá, ugyanakkor ma is barátsággal közelítenek hozzá.

A titok nyitjának számai a 76 és a 24

Kovács szerencséjére nem tartozott a gyakran lesérülő vágtázók közé, amiben az is közrejátszhatott, hogy a munkáját az edzője dr. Tihanyi Józseffel, a TF-es munkatársával és barátjával jól együttműködve tudományos alapokra helyezte.

„Akkoriban rossz szokás volt az átlagos tudású társaságból kiemelkedő és a világszínvonalat közelítő atlétákra rásütni a kokszolás bélyegét, még ha azt bizonyítani nem is lehetett – folytatta dr. Oros. – A háttérben hatalmi harcok dúltak, a szekértáborok olykor nem válogattak az orv-, máskor a nyílt támadások eszközeiben. Én edzői pályafutásom egyik legjobb döntését hoztam, amikor a nyitott kérdésekre tudományos alapokon nyugvó válaszokat kerestem, és nem kellett messze mennem, mert dr. Tihanyi professzor barátom jómaga is atléta volt, magyar bajnok és korábbi csúcstartó magasugró, egyszóval hozzáértő bennfentes. Folyamatosan képezte magát, kutatómunkájának eredményeire a határokon túl is felfigyeltek. Azok a mérések, amelyeket ő vezetett, rámutattak, hogy Kovács Attila felépítése és izomzata kiváló, a lábszárai ugyan valamivel gyengébbek a kelleténél, a combfeszítő izomzatának összetétele viszont az ideálist közelíti, mert az 76 százalékban gyors és csak 24-ben lassabb rostokból áll. Ezeken a mutatókon változtatni lehet, de azoknak van igazuk, akik úgy vélekednek, hogy sprinternek születni kell.”

Visszatérve a doppingtémára, az elismert tanárember annyit még megemlített, hogy azok voltak kapitálisan nagy tévedésben, akik azt hitték, hogy aki kokszol, annak már csak ki kell sétálnia a pályára, és „valamennyit” edzegetni.

„A magyar atlétika veretes eredményeket felmutató versenyzői hatalmas munkát végeztek el, mert tudomásul vették, hogy a tehetség önmagában kevés, a legkisebb javulásért is meg kell dolgozni. Akkoriban már kezdtek csordogálni a pénzdíjak, és ez extra motivációt jelentett az élmezőny tagjainak a számára, mi, edzők viszont annak idején nagyon gyengén voltunk eleresztve az anyagiakból. Én például jó ideig annyit se kerestem klubedzőként, hogy a kis Polski Fiatomat rendszeresen tele tudjam tankolni. Ezt a versenyzőim is jól tudták, ahogy azt is, hogy beleszerettem a szörfözésbe, de a sporteszközt saját erőből nem tudnám megvásárolni. Kovács Attila, Bakos Gyuri és a gyakran velük együtt dolgozó osztrák atlétatársuk, Roland Jokl dicséretes összefogásának köszönhettem, hogy a szörf egyszer csak előállt. Attól kezdve már csak arra kellett ügyelnem a vízen, hogy megtanuljak biztonságosan közlekedni” – mondta befejezésül a 82 esztendős, Kovácsnál húsz évvel idősebb mesteredző, aki a tanítványával együtt készül kilátogatni a budapesti világbajnokságra.