Még részegen is lehetett Tourt nyerni

Az ideális Tour de France olyan kemény lenne, hogy a végén csak egyetlen egy kerékpáros érne célba, vallotta a verseny alapítója, Henri Desgrange. A kor és a kerékpározás Bernie Ecclestone-jának ez az elképzelése sosem valósult meg, de az 1903-ban indult francia körverseny 110 év alatt így is az egyik legnépszerűbb sporteseménnyé nőtte ki magát. Június 29-én Korzikáról rajtol el a 100. Tour de France, de addig több részes sorozatban visszatekintünk, mi is történt a kezdetektől napjainkig.

A Tour, ha úgy tetszik, a világ leghosszabb ideig tartó reklámjaként kezdte 1903-ban. Desgrange azért hívta életre, hogy lapját, a L’Auto-t népszerűsítse vele. Azt remélte, hogy az extrémnek számító verseny akkora érdeklődést fog kiváltani, hogy jelentősen megemelkedik majd újságjának eladott példányszáma. Számítása be is jött, de arra talán ő sem számított, hogy a nézők nemcsak passzív részesei lesznek a Tournak, hanem időnként durván bele is nyúlnak a versenybe.

Rene Pottier 1905-ben

Fotó: Branger

Napi 400 kilométer a nyeregben

Mivel a hatnapos pályaversenyek nagyon népszerűek voltak abban a korszakban, Desgrange is ennyi időre írta ki a Franciaország jó részét felölelő, Párizstól Párizsig tartó, 2428 kilométeres kört. Az átlagban napi 400 kilométer teljesítése akkoriban is őrültségnek tűnt, így nem jelentkeztek tömegek a versenyre, igaz a magas nevezési díj és és verseny költsége is visszahúzó erő volt. Végül 61-en álltak oda a július 1-jei rajthoz, de hat nap után csak 21 maradtak. Az első 467 kilométeres szakaszt, több mint 17 órányi tekerést - képzeljük csak el, hogy mennyi idejük maradt pihenni naponta a kerékpárosoknak - Maurice Garin nyerte, a következő két szakaszon Hippolyte Aucoturier került előnybe, de gyomorproblémái miatt aztán újra Garin vezetett.

Ekkor még sehol sem volt a később emblematikussá váló sárga trikó, az összetettben vezetőt egy zöld karszalaggal jelölték meg. Garin már nem engedte át a vezetést, és közel háromórás előnnyel nyert. Az utolsóra meg két nap tizenhét órát vert. A Tour diadalútjára indult, és még ha folyamatosan változtak is szabályok, az emberfeletti küzdelem alapelem maradt, ahogy a botrányok is.

A második körversenyen a nézők, vagy inkább huligánok és csalások vitték a főszerepet. A Touron szakaszt nyerni már ekkor is dicsőség volt, nem beszélve a pénzdíjakról, amiért a legsportszerűtlenebb eszközöket is bevetették. Amikor Antoine Faure szülővárosán, St. Etienne-en tekert volna keresztül a mezőny, a Faure rajongók egyszerűen feltartóztatták a többi kerekest. Jó kis bunyó alakult ki, majd kőzáport is kaptak a nyakukba a kerékpárosok. Desgrange-éknak végül pisztolylövésekkel sikerült szétkergetni a támadókat. De ekkor még nem volt vége a botrányoknak, a magát autóval is húzató Payan szurkolói üvegcserepekkel és szögekkel szórták fel az utat, hogy a defektek megállítsák az ellenfeleket. A 88 bringásból csak 28-an értek a párizsi célba, újra Garin győzött, de egy későbbi vizsgálat megfosztotta őt a címétől. Végül a három órát kapó Henri Cornet-ról gondolták azt, hogy szabályosan ment végig, így 20 évesen ő lett minden idők legfiatalabb Tour-győztese is.

Egy üveg bor is elfogyott

A 1905-ös Tour már elmozdulás volt a mai versenyforma felé, 11 szakaszosra és 3000 kilométer felettire nőtt a kör, két időfutam is bekerült a programba, és először egy komoly hegyet is meg kellett mászniuk a kerekeseknek. Az 1247 méteres Ballon d’ Alsace mai szemmel nézve nem számít igazán magasnak, de az akkori útviszonyokat és a váltó nélküli kerékpárokat figyelembe véve nem volt egyszerű menet.

Az is újdonság volt, hogy az összetett győztes ezúttal nem az ideje alapján, hanem az egyes szakaszokért járó pontszámok alapján hirdették ki. 1906-ban még brutálisabbá vált a Tour, 13 szakaszos és 4545 kilométeres lett. A 13 szakaszt 26 nap alatt teljesítették, elvileg így mindig volt egy teljes pihenő nap kettő között, de azért szó sem volt lazaságról, volt olyan etap, amelyiknek nem sokkal éjfél után volt a rajtja, hogy még ugyanaznap célba érjen a mezőny. Ezen a Touron fordult elő először, hogy a verseny egyik szakasza nem ugyanonnan folytatódott, ahol a másik véget ért, és először lett nemzetközi a szinte végig Franciaország határvonalát követő Tour, mert egy kis időre a német határt is átlépte. Itt is a pontszámításos módszert követték, ezért döntött úgy az ötödik szakaszon már közel egy órával vezető Pottier, hogy nem strapálja magát, bevárja a többieket.

Hogy ne teljen tétlenül az idő, egy bárnál állt meg, rendelt egy üveg bort, amit meg is ivott. A legenda szerint már részegen szállt vissza a kerékpárjára, mikor csatlakozott a többiekhez, de ez sem akadályozta meg abban, hogy mindenkit lehajrázzon a végén. Pottier az összetettet is megnyerte a végén, az utolsó szakaszon már segítsége volt. A szervezők megengedték, hogy a korábban kieső kerékpárosok egy etap erejéig irammenőként dolgozhassanak a legjobbakért. Ez a lépés a későbbi csapatversenynek ágyazott meg.

1912

Fotó: Branger

Petit Breton, az első duplázó

1907-ben - meglepetésre - Lucien Petit Breton nyert, sikerét részben annak köszönhette, hogy Desgrange megbüntette a favorit Emile Georget-ot, az egyik szakasz utolsó helyére sorolta, mert kétszer is kerékpárt cserélt. George ezt a hátrányt már képtelen volt ledolgozni. A verseny különlegessége volt, hogy turista kategóriában is lehetett indulni, nem mindenkit érdekelt a győzelem, volt, aki csak passzióból tekert végig, a szakaszok közt nagyokat ebédelve, majd a legjobb hotelekben megszállva. A turistaelvnek ma is van nyoma, de évente csak egy-egy hegyi szakaszon indulhat el több ezer amatőr bringás a versenyt egy nappal megelőzve.

1908-ban ismét Petit Breton nyert, ezzel ő lett hivatalosan az Tourok történetében az első duplázó. Nagyon jól taktikázott, mivel jó sprinter volt, ő is a szakaszok végére hegyezte a formáját, hogy minél kevesebb pontja legyen. Desgrange ezen a versenyen még egy újítással élt, csak formakerékpárokkal lehetett menni, úgy vélte, így elkerülhető, hogy a technika döntse el a versenyt. Számításába azért némi hiba csúszott, mert a vázakat saját alkatrésszel is felszerelték a kerékpárosok.

Szél és ló is leszedte a kerékpárról

1909-ben először lett külföldi győztese a Tournak. A luxemburgi Francois Faber ellenállhatatlan volt, a 14 szakaszból hatot nyert, az egyiket úgy, hogy géphiba miatt, kerékpárja mellett futva ért célba, de alighanem még ez volt a legkisebb baja. Az egyik szakaszon az erős szél egyszerűen lefújta a kerékpárjáról, egy másikon pedig ló rúgta le. Faber fölénye olyan nyomasztó volt, öt szakaszt nyert egymás után, hogy a szervezők arra kérték, fogja vissza magát, mert teljesen érdektelenné válik a Tour, és elfordunak tőle a versenyzők. Faber teljesítette a kérést, átengedte a szakaszgyőzelmeket, mert egy pillanatig sem volt veszélyben a győzelme.

1910-ben Faber is duplázásra készült, de a programba először bekerülő Pireneusok 2000 méter feletti csúcsai és a sorozatos defektek keresztülhúzták számításait. Az autók számára szinte járhatatlan hegyeket Octave Lapize uralta, de ő sem volt túl boldog a körülményektől, amikor alkalma volt rá, szemtől szembe legyilkosozta Desgrange-ékat. A hegyeken megközelítte pontszámban Fabert, majd a 13. szakaszon át is vette tőle a vezetést. Technikai újításként először jelent meg a sebességváltó, amit ekkor még csak néhány kerékpáros használt. Ironikus, de nem közülük került ki az, aki leszállás nélkül jutott fel a Tourmalet-csúcsra. Gustave Garrigou száz frankos különdíjat kapott tettéért.

Garrigou egy évvel később már jóval nagyobb pénzdíjat tehetett el, mert sikerült elhoznia az összetettet is, a már az Alpokat is magába foglaló Tour kedvezett neki, Faber gyengesége most is megmutatkozott a hegyeken. A debütáló Paul Duboc viszont nagyon jól ment, de az egyik szakaszon gyomorgörcsök közt feküdve, másfél órát szenvedett. Többen tudni vélték, hogy Garrigou mérgezte meg, mert túl veszélyesnek ellenfélnek találta.

1912-ben kisebb technikai forradalom tört ki az 5289 kilométeres Touron, megjelent a szabadonfutós kerék, amit sokan nem tartottak összeegyeztethetőnek a verseny szellemiségével, mert túl nagy könnyítést ad. Desgrange megvédte az újítást, de a váltórendszerrel induló Stéphanois Panel-lel már nem volt ilyen elnéző, a szerkezetet betiltotta, és 1937-ig nem is engedélyezte. A Tournak először lett belga győztese, amikor Odile Defraye esélyessé vált, teljesen felbolydult a mezőny, a belga versenyzőjük patriotizmusuktól hajtva, mind őt támogatták, nem igen érdekelték őket, hogy eredetileg, melyik csapatért is kellett volna dolgozniuk.

Christophe, ezt fújhatod

Az 1913-as verseny egyik epizódja szinte mindenki számára közismert. A szigorú szabályok szerint egy versenyző senkitől sem fogadhatott el külső segítséget. Eugene Christophe ezt igyekezett is betartani, mikor eltört a villája, órákig gyalogolt, míg a kovácsműhelyt talált. Ott maga pofozta helyre a gépét, de mivel a fújtatót a kovács fia kezelte, Desgrange a tetemes hátrány ellenére még kiosztott neki egy háromperces büntetést. Christophe azonban nemcsak ezzel, hanem minden idők leghosszabb szökésével is bevonult a halhatatlanságba, az előző versenyen 315 kilométert hajtott egyedül. A versenyt, ahol már újra az számított, ki teljesíti legrövidebb idő alatt, a belga Philippe Thys nyerte, aki Petit Bretonnal és Buysse-szel vívott nagy csatát.

1914-ben Thys duplázni tudott, de Desgrange szigorú szabálykönyve egy újabb blőd sztorit is hozott. Az egyik versenyző elhajított egy félig megevett szendvicset, amire egy nem sokkal később érkező lecsapott és befalta. Ő jól járt, de a szendvicstől megszabaduló félórás büntetést kapott, mert akaratlanul segített, de Maurice Brocco sem járt sokkal jobban, őt trágár beszédért zárták ki, amikor egy ütközés után lehordta az ellenfelét.

A Tour történetét folytatjuk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!