Zarándoklat rózsaszínben át a hegyeken

A szombati, oropai befutót céloztuk meg elsőnek, de a hegytetőre autóval csak akkreditációval lehetett felmenni. A 22-es csapdáját azért felállították, az akkreditációt természetesen csak a csúcson adják oda.

Némi szerencsével azonban minden lezárás megnyílt előttünk, a szervezők többsége is rózsaszín-vakságban szenved, így egy tavalyi kártyára is rábólintanak, és mehetünk fel a szerpentinen.

Két órával a célba érkezés előtt már alig lehet elférni, nyüzsög az egész hegy. Ezrek szenvedik végig kerékpárral ugyanazt az emelkedőt, amit a mezőny is. Igazi zarándoklat ez, de valószínűleg csak egy pápai látogatásnál bírt ennyi ember megmozdulni az oropai bazilika felé. Már jó húsz kilométerrel a hegy lába előtt számolatlan rózsaszín trikós tűnik fel, a bringamánia minden méteren érzékelhető. A kaptatón utolérjük a néha még Alberto Contadort is kioktató Oleg Tinkovot. Az orosz milliárdos a Saxo-Tinkoff tulajdonosa, és becsületére legyen mondva, szinte minden szakaszon teker valamennyit a mezőny előtt, ő is végigmegy a döglesztő hegyeken. Nem is hiszünk mosolya őszinteségében, mikor odaszólunk neki.

Meglepetésre a célterületen az igazi vurstlihangulat elmaradt, természetesen minden elképzelhetőt lehet rózsaszínben kapni, de hiába a tömeg, itt nem sörsátrak és kajáldák váltják egymást, csak a kerékpár és a feszült várakozás számít. Néhány monitor is van a hegytetőn, így nem csak az utolsó kanyarban derül ki, mi is történhetett a szakasz közben.

Ha olasz próbálkozik elszakadni a többiektől, egyből felbolydul a tömeg, és az utolsó métereken van is miért izgulniuk: Dario Cataldo és Enrico Battaglin hajrázik az első helyért. Kisebb meglepetésre az utóbbi nyer, de az olaszoknak végül is mindegy.

A versenyzők egymás után esnek be a célba, de ott még nincs vége. Még mindig emelkedik az út, elég durván. Tekerni kéne még egy kicsit, de az élbolyban szinte mindenkinek beáll a lába, és mielőtt eldőlnének, rohannak hozzájuk a segítők, hogy hátratolják őket.

Egy százméteres kordonon belül, itt állhatunk mi is, egyből elkezdődik a bringások kezelése is. Olyan érzésem van, úgy bánnak a kerékpárosokkal, mint a versenylovakkal a futam után, vagy kisgyerekekkel, akik egyedül még felöltözni sem tudnak. Néhányan tényleg annyira kivannak, hogy mozdulni sem tudnak. A már két hete elhasznált test nagyon érzékeny, pillanatok alatt rájuk adnak annyi meleg ruhát, amennyit csak tudnak.

Cadel Evans alig ér be, máris ott a nyakában az elmaradhatatlan, tévés nyilatkozataiban is látható törölköző, van, aki három méterre a céltól már iszik is, minden perc számíthat a regenerációban. Az olimpiai bajnok Samuel Sanchez is elfehéredett arccal álldogál a kordon mellett, minden fájdalom rá van írva, nem fogadnék rá nagy összegben, hogy másnap újra a nyeregbe szállna.

És mégis

Vasárnap Valdengóból van a rajt, két órával előtte már csak toporogni lehet. Háromgenerációs családok nyomakodnak vidám lendülettel, pedig még nyomuk sincs a versenyzőknek. A szponzorok rózsaszín szalagokkal feldíszített házak között etetik-itatják a népeket. A fő attrakció persze az, amikor a bringások felmennek a színpadra és aláírják a rajtlistát. Ahogy begurulnak, óriási tapsot kapnak, néhányan le is pacsiznak a közönséggel. A kerékpáros tetoválásdivat is gyorsan lejön: a jobb lábszáron, a zokni fölé illik valamit varratni. Persze többen átejtenek, egyszerűen csak a bukásokból származó sebek rajzoltak ki fura mintákat.

Az olaszok a királyok, de még inkább a múlt hősei, mint a jelen tehetségei. Ivan Basso óriási tapsot kap, de valahogy Michele Scarponi tűnik a legnagyobb sztárnak. Talán azért, mert egy hamiskás mosoly mindig ott ül az arcán. Scarponi ennek ellenére nem túl kedves, senkihez nem megy oda, hiába ordítják a nevét. Az igaz, hogy már ez sem az ő Girója, ő mindig top 10-es reményekkel indul, és most csak valahol a középmezőnyben van.

Végre a rózsaszín trikós Rigoberto Uran is felkerül a pódiumra, és jó eséllyel megutáltatja magát minden kisgyerekkel, amikor elszabadít vagy száz rózsaszín lufit. Uran láthatólag élvezi a felhajtást, úgy viselkedik, mint egy rocksztár. Nem nyomasztja a rózsaszín trikó, mintha mindig is azt viselte volna.

Hogy érdemes rá, azt a montecampionei emelkedőn is bizonyította, Evansszel szemben ismét növelni tudta előnyét, tombolhatott az a pár kolumbiai, aki ide is eljött. Kolumbiáról mindenkinek a kokain ugrik be elsőre, de az országimázsnak ma már a kerékpár is a része. Időről időre mindig feltűnik egy-két jobb kolumbiai versenyző, de a nagy boom és a kerékpáros őrület Nairo Quintana tavalyi Tour-második helyével új lendületet kapott.

A montecampionei célban mellettem egy kolumbiai tévéstáb ácsorog, percenként felszisszennek a monitorokat nézve, de nem tudom eldönteni, most kinek is szurkolnak leginkább. A szökésben lévő Duarténak, a rózsaszín trikós Uránnak vagy az akciót indító Quintanának. Később egy kolumbiai zászlót szorongató házaspárral beszélgetek. Egy éve, Quintana sikere óta kattantak rá a kerékpárra, most csak az ő kedvéért jöttek el Olaszországba, és nyolc szakaszon vannak ők is a mezőny nyomában. Azt mondták, hogy Quintana szerintük jobb, mint Urán, de neki több esze van a kerékpárhoz. De a lényeg, hogy minden kolumbiai „caravajos”, ami körülbelül annyit tesz, hogy a hegyekben rohadt jók. Arról meg nem tehetnek, hogy alacsonyak, és hiába állnak a dobogón, a díjátadó lányoknak még így is rogyasztaniuk kell, hogy az adekvát puszit ki tudják osztani.

A vasárnapi szakasz is a tíz éve elhunyt sztár, Marco Pantani emlékének volt dedikálva. Óriási kultusza van, rengeteg felirat róla szól, az egyik kanyarban hatalmas graffitin festették fel a támfalra. Lépten-nyomon kendős, szakállas hasonmásokba ütközünk. Hiába nyertek olaszok utána is Girót, mégis őt tartják a legnagyobbnak. A hegyen lévő büfés is úgy beszél róla, mintha még élne.

Vasárnap a megemlékezés nem is lehetett volna szebb, a nagy reménység Fabio Aru nyerte meg az 1500 méteres szintemelkedésű hegyet. Mikor beérkezett, vagy húszan rávetették magukat, tévések, újságírók, rendőrök szinte összepréselték a zokogásban kitörő bringást.

Meglepő, de hiába volt hosszabb a vasárnapi szakasz és kegyetlenebb az emelkedő, a versenyzők kevésbé tűntek megviseltnek. Kedélyes gruppettók érkeznek vagy fél órával Aru mögött. A célban asztanások ölelkeznek, megint túléltek egy napot, már vagy kétezer kilométer van a hátuk mögött, és tudják, lesz még dolguk. Például az, hogy lekeveredjenek valahogy a hegyről. A csapatbuszokat nem engedték fel a csúcsra, legalább 20 kilométert kell lejtőzni és tekerni, hogy végre pihenni tudjanak. Akit fent a segítők összeraktak, már gurul is lefelé.

A nézők is megindulnak, aki bringával jött fel, pillanatok alatt leér, de ezrek gyalogolnak, megszokásból stopra tartják a kezüket, de túl sok esélyük nincs, hogy felvegye őket valaki.

30 kilométert sétálnak csak azért, hogy néhány percig láthassák a világ legjobb kerékpárosait. Még csak fanatikusnak sem lehet nevezni őket, itt ez a természetes. Öregek süttetik a hasukat a napon, és míg megjön a mezőny, le lehet gurítani pár pohár bort és a grillvacsora is elkészül.