Kakadura ébredsz, liánok között tekersz

Az Auszráliában rendezett Crocodile Trophy a hegyikerékpárosok legendás többnapos versenye, ahol ugyan krokodil csak mutatóban van, de a kilenc nap így is elég kemény tud lenni. Blazsó Márton a verseny összetettjében az ötödik lett úgy, hogy a leghosszabb szakaszt meg is nyerte. Krokodilok nem voltak, de a kakaduk is elég borzasztóak.

A Crocodile Trophyt már húszéves múltra tekint vissza, azért találták ki, hogy a hegyikerékpárosoknak is legyen Tour de France-hoz hasonló versenyük, ahol nem elég egy-egy nap jól teljesíteni. A kezdeti 13 szakaszból mára kilenc maradt, de így is elég kemény a verseny. „Korábban inkább az országúti versenyekre hasonlított a Crocodile Trophy, de ez mostanra megváltozott, a pálya nehezebb, a mezőny jóval sűrűbb lett. Korábban órás különbségek is voltak a versenyzők között, most egy egy órán belül voltunk hatan az összetettben. Nem véletlen, hogy a nemzetközi szövetség is erős kategóriába sorolta, és az olimpiai kvalifikációhoz is lehet pontokat gyűjteni” – mondta Blazsó.

Az idén a maraton szakágban magyar bajnokságot nyerő bringás már letett arról, hogy valaha is eljut Ausztráliába, de a rajt előtt egy hónappal a szervezők megkeresték a magyar szövetséget, hogy milyen jó lenne, ha Magyarországról is indulna versenyző. Blazsót érdekelte a dolog, és végül szövetségi támogatással és rengeteg szervezéssel sikerült kijutnia. Három nappal a rajt előtt érkezett, nem volt sok ideje volt akklimatizálódni, ez a teljesítményében is jelentkezett az első szakaszokon.

A Trophy a Tourt próbálta másolni, de sokkal emberközelibb maradt, nincs akkora felhajtás, nem nyüzsögtek szerelők, masszőrök és szakácsok a bringások körül. A kilenc szakasz alatt szinte puritán körülmények között éltek, a szakaszok között sátorban, tábori ágyon pihentek, mindenki ugyanazt kapta enni. Az etapokon sem volt klasszikus csapatmunka. „Csak két-három szakaszon volt olyan rész, ahol lehetett volna összedolgozni, szelet fogni, de ez más műfaj. Az érdekszövetségek napról napra alakultak, mindig mással volt érdemes együtt menni.”

A leghosszabb szakaszon senki sem bírta a tempóját

Blazsót kevesen ismerték a mezőnyben, és ugyan volt néhány nagyobb név, ő sem ismerte igazán az ellenfeleket, pár nap után azonban már tudta, ki hogyan reagál az akciókra. A hetedik, 127 kilométeres szakaszon, amelyet meg is nyert, bejött a húzása.

„Féltávnál elmentem két korábbi országútis sráccal, mert tudtam, hogy jól haladnak az aszfaltos és murvás részeken. Még 30 kilométer volt hátra, amikor egy durvább részen leszakadtak tőlem, még vártam is rájuk egy kicsit, de miután nem jöttek, rámentem a győzelemre. Nem is értek már utol, több mint másfél perccel nyertem.”

Blazsó pont egy olyan etapon győzött, ahol előzetes terve alapján nem akart. „Azt tudtam, hogy a  viszonylag sík szakaszokon kéne pihenni, mert ott időben keveset lehet nyerni, de ha kifárasztod magad rajtuk, másnap nagyon sokat veszíthetsz. De ezen a szakaszokon azt éreztem, hogy mindenkinél kevésbé vagyok fáradt, sok energiát felemészthettem volna, de napról napra erősebb lettem.” A következő szakaszon is jó formában maradt, de nem akarta túlnyerni magát, átadta a harmadik helyet a spanyol Milton Ramosnak.

„Egy ilyenre, mint a Trophy, sehogy nem lehetett készülni, nekem sem sikerült 100 százalékos állapotban elindulnom. Mivel annyira hirtelen jött az egész, az volt az elvárásom, hogy egyáltalán eljussak valahogy a rajthoz, és utána végigmenjek. Ez a biztonságra törekvés a technikámban és a taktikámban is megmutatkozott. Strapabíróbb, de nehezebb alkatrészeket választottam, amelyek szakaszonként egy-két perc hátrányt jelenthettek, de sikerült velük elkerülnöm, hogy szerelés miatt veszítsek 15-20 perceket. A veszélyesebb, sziklás részeken meg úgy hajtottam, mintha hímes tojás lenne a bringám."

Talán furcsa lehet, de Blazsó hegyikerékpárosként is legtöbbször Szeged környékén edz, azt mondta, nincs ebben semmi rendkívüli. Azt gondolja, azért lehet sikeres, mert ha hegy közelébe jut, akkor mindig a legdurvább terepre megy, míg akik állandóan ott készülnek, a bevált útvonalakat járják.

Krokodil helyett kakadu

A terep és az állandó 35 fok körüli hőség is fárasztja a versenyzőket, de Blazsó szerint nem ez az igazi nehézsége a Trophynak. „Inkább pszichésen viseli meg az embert, végig koncentrálnod kell, hogy ne menj bele semmi veszélyes helyzetbe.”

A Crocodile Trophy változatos terepen haladt, az első és az utolsó szakaszon tengerparti homokban tekertek a bringások. „A partmenti hegyoldalban olyan volt, mintha beléptél volna egy állatkert trópusi házába, nagy a meleg, óriási a pára, az út mellett áthatolhatatlan növényzet, mindenféle liánok lógtak, az egyik tüskésebb majdnem letépte rólam a mezt. A Tablelands nevű fennsík meg úgy nézett ki, mint egy temető. Kihalt, kopár volt a táj, mindenfelé leégett növénycsonkok, ami között rengeteg termeszvár púposodott.” Blazsót a harmadik szakasz viselte meg legjobban, az útvonal folyamatosan hullámzott, olyan érzése volt, mintha BMX-krossz pályán ment volna, az állandó statikus tartás sokat kivett belőle.

Bár a verseny nevében benne van a krokodil, csak mutatóba hoztak egy bekötött szájú példányt a rajthoz. „Magamban én Kakadu Trophynak hívtam a versenyt, hajnal ötkor mindig nagy koncertet adtak, ahogy gyilkolászták egymást, igazi trópusi zsivajra ébredtem minden reggel. De az a sok inger a versenyzést is élvezetesebbé tette.”