Meg akartam úszni élve

Nem tagadom, én Gilles Villeneuve-nek drukkoltam 1979-ben, amikor a Ferrari a bajnokság felé menetelt, ám végül Jody Scheckteré lett a dicsőség, miután megnyerte az Olasz Nagydíjat. Tizennégy éves voltam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ugyanez a Jody Scheckter egyszer fogadni fog. De 39 évvel később mégis megtörtént angliai farmján.  

Londonból – Wokingon át – lehet eljutni Overtonba. Az emailben kapott útmutatás alapján az állomáson taxiba pattanunk, és úgy megyünk a Laverstoke Park farmra, amit Scheckter üzemeltet, ahogy később ő jellemzi: harmadik karrierjeképp.

Érkezésünkkor Overtonban taxi nincs, csak hirtelen feltámadó cudar szél és némi eső, igazi angliai ősz. Egy helybéli fiatal hölgy segítségével minden megoldódik, negyedóra múlva taxi is jön, úgyhogy némi késéssel ugyan, de begördülünk a Laverstoke Park főépülete elé.

Jody Scheckter olyan fiatalos és fitt, hogy 68 évéből tizenötöt, de akár húszat is simán letagadhatna, egyedül régi, a fotókról ismert nagy, bongyor haja nincs már meg. Első emeleti irodája minden extravaganciát nélkülöz – noha számomra természetesen extravagancia a köbön, hogy egy kis asztalkán ott van a sisakja, az általa hajtott versenygépek (McLaren, Tyrrell, Wolf, Ferrari) modelljei, még a kutyaütő T5-ösé is.

A falon meg körben, piros keretben az összes Ferrari-világbajnok, Ascaritól Laudáig – "csak mert kaptam őket" – mondja egy mosollyal.

Az hamar kiderül egyébként, hogy a leírásokból zárkózottnak és kissé mogorvának tűnő Scheckternek remek fanyar humora van. Miután átadtam neki Villeneuve-ről készített interjúkötetemet (ő is szerepel benne, ez a vizit apropója), ravasznak szánt kérdéssel indítok.

Nézegettem a neten, de Jody Scheckterről nem jelent meg életrajzi könyv, csak egy, még szinte a pálya elején, 1976-ban. Nem akarja végre megírni?

Nem is tudom. Ha igen, akkor nem csak a Forma-1-es évekről fog szólni. Elvégre az csak egy része volt a pályámnak. Utána jött a második, üzleti karrierem az USA-ban és aztán a harmadik itt, a Laverstoke Parkkal. Ez mind én  vagyok, úgyhogy egy ilyen könyvben mindennek benne kell majd lennie. De hogy mikor? Te jó ég, el sem tudom képzelni, mikor lesz rá időm!

Holott biztos lenne mit mesélnie, például, hogy miként szerződött le 1977-ben a Wolfhoz, egy újonc csapathoz, amivel aztán majdnem bajnok lett!

Igen, az egy jó év volt, az első szezon a Wolffal. Ha nincs például a belgiumi kiesés… Simán vezettem, és egyszer csak bang-bang-bang, elkezdett rángatni a motor, a benzinadagolás akadozott. Nagyon sok mindent próbáltunk a motorral, ide fúrtak, oda fúrtak, de valahogy sosem lett tökéletes. Ugyanez a gond jött elő Hockenheimben is, ahol emiatt csak 2. lettem Lauda mögött.

Mindig elképedek, hogy a F1 pilóták sokszor harminc, negyven év távlatából is úgy emlékeznek versenyekre, akár egy-egy körre, egy kanyarra, mintha tegnap lett volna. Hogy van ez?

Á, nem igaz! Egyszer, még Amerikában behívtak a CBS tévécsatornához, hogy legyek stúdióvendég a Kanadai Nagydíj alatt. Mért pont én, kérdeztem? Hát mert korábban nyert Kanadában! Én meg visszakérdeztem, ne már, én ott nyertem? Egyáltalán nem emlékeztem rá. Különben tényleg vannak, akiknek jó a memóriájuk. Egyszer együtt vacsoráztam John Surteesszel, és óvatlanul megkértem, hogy meséljen a régi időkről. Ez olyan nyolc óra tájt lehetett. Tizenegykor még mindig csak a motoros évei közepénél tartott, úgyhogy mondtam is neki, hogy a Forma-1-et tegyük el legközelebbre!

A Wolf istálló után ment át a Ferrarihoz. Mondhatnánk, hogy végre – ugye jól tudom, hogy már korábban is hívták Maranellóba?

Azok csak amolyan baráti beszélgetések voltak. Amikor tényleg komolyra fordult a dolog, elvittek Enzo Ferrarihoz. Mintha egy filmbe léptem volna be. A sötét, homályos iroda a fehér bútorokkal, szóval nagyon különös volt az egész. Az Öreg nem vacakolt, rögtön azt kérdezte: mennyi pénzt akarsz? Én csak szerényen mosolyogtam, és azt feleltem, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy a pénz legyen az első.

Meg is lett rögvest a bajnoki cím ’79-ben, méghozzá azon a bizonyos monzai versenyen, ahol a csapattársa, Villeneuve szépen bekísérte a célba, holott tán meg is előzhette volna.

Sosem előzött volna meg! Soha! Az a verseny már az edzéseken eldőlt. Gilles egymás után rakatta fel a leglágyabb gumikat, hogy parádézzon a tifosi (a Ferrari-drukkerek) előtt. Én meg normál gumin tökéletesen beállítottam a kocsit, ezért az időmérőn gyorsabb voltam Gilles-nél. Így aztán a rajt után is előtte maradtam, és igazából a verseny sem volt gond. Megnyomtam az elejét, utána meg szépen mentem körbe-körbe. Az utolsó két-három körben megint odaléptem. Szóval, Gilles-nek ott nem volt esélye.

Címvédőként jött 1980-as évad a rémes 312T5-össel, aminek modellje mégis itt áll a polcán. Nem gondolt arra, hogy abbahagyja a keserves kínlódást, hogy, mondjuk a 18. helyről rajtolva jó esetben 10-ként célba érjen?

Nem. Meg kell hogy mondjam, meg sem fordult a fejemben.

Pedig akkoriban mások, Hunt és aztán Lauda szezon közben unták meg a F1- et, és rögtön faképnél is hagyták.

Mások, úgy látszik, mások voltak. De hogyan is tehettem volna? Szerződésem volt 1980-ra, elköteleztem magam a csapat mellett. És ezt komolyan vettem. Az nem úgy van, hogy amíg sikeresek vagyunk, addig szeretlek benneteket, aztán amikor jönnek a gondok, akkor ciao, én lépek. Nem, ez ugyanúgy benne van a megegyezésben. Más kérdés, hogy akkor már a szezon elején eldöntöttem, hogy visszavonulok. Megvolt, amit akartam, világbajnok lettem. Megmondom őszintén, sosem érdekelt, hogy aztán kétszeres vagy háromszoros bajnok legyek. 1979-ben azért még akadtak álmatlan éjszakáim, amikor felriadtam és azon agyaltam, hogy mit lehetne változtatni a kocsin, mi lesz a következő futamon. 1980-ban ezen már nem izgultam. Meg aztán, és ezt sem szégyellem, meg akartam úszni élve. Akkoriban még sajnos sok pilóta halt meg verseny közben. Úgyhogy örültem, hogy vége van. A folyamatos utazást is eléggé untam, legszívesebben csak versenyeztem volna, aztán amikor véget ért a futam vagy előbb kiestem, akkor jó lett volna egy varázsütésre otthon ülni a szobámban.

Visszavonult tehát 30 évesen. Sosem fordult meg a fejében, hogy saját csapata legyen vagy más pozícióban dolgozzon tovább a F1-ben?

Micsoda? Hogy Bernie-nek én keressem a pénzt? Nem, soha. Kizárt!

Akármennyire tiltakozik, F1-es világbajnokként mégis csak legenda, és ez hatványozottan igaz egy Ferrari-bajnokra. Sokszor hívják ide-oda, rendezvényekre?

Persze, szoktak hívni. De most miért menjek oda vigyorogni, meg hogy megtapsoljanak? Esetleg a szép lányok kedvéért érdemes lenn. Ám igazából az egész nem vonz. Számomra a saját versenyzői pályafutásom már a múlt, sőt, a régmúlt. Jó nekem otthon, leülök a fotelbe egy whiskey-vel, ennyi elég. Sok dolgom van itthon a farmmal, most ez az életem. 

A mai Forma-1? Nézi azért?

Nyilván, általában megnézem a futamokat. Hogy mit gondolok róla? Azt, hogy

(Jody Scheckterrel külsős kollégánk, Méhes Károly beszélgetett.)

(Borítókép:  Jody Scheckter és Gilles Villeneuve Ferrari 312T4 a Monaco Nagydíjon 1979. május 27-én. Fotó: Bernard Cahier / Getty Images Hungary)