Miriuta nyomban haza is utazott, és konstatálhatta, hogy igazán komoly veszély nem fenyegeti féltett anyját. Miriuta az edzőtáborban mindvégig jó kedélyű volt, vagány, még azt sem titkolta az egyik kollégának, ha gólt lő Bukarestben, megcsókolja a magyar címert. Láthatólag nem igazán hatotta meg a körötte kialakult hangulat, tudatosan készült, és büszkén mondogatta: mágyár vágyok, mágyárnak érzem mágám.
A kapitány hangulata
A hét eleji híradások rendre arról szóltak, hogy a táborban mindenki egészséges, tele erővel és még azt sem tartják elképzelhetetlennek a mieink, hogy elhozzák mindhárom pontot. Ezek után aztán robban a bomba, Miriuta megsérült, el sem utazik.
Furcsa. Bár ha azt vesszük, hogy az Amerikából hazatérő kapitány már kezdetben sem volt teljes mellszélességgel Miriuta szerepeltetése mellett. Érezhetően ódzkodott a szerepeltetéstől, azt mondta, hogy az ottani hangulattól teszi függővé a játékát.
Pszichésen is sérültek vagyunk
Csak hát mit érezhet a kapitány a bukaresti hangulatból, amikor a stadionba csupán néhány órával a kezdés előtt mennek be. Pokol lesz, annyi szent, de ebben a pokolban sem lenne lehetetlen jó eredmény elérése, csak hát félelemmel együtt - nem megy. Sajnos pszichésen is sérültek vagyunk (általában nem a játékosok_). Bár a kapitány igen komoly hangsúlyt fektetett erre a felkészítésre.
Pedig neki igazán kellene tudni: egy harminc feletti játékosnak már mindig van valami baja, rendszerint fáj valamije, de egy fontos meccsre a holtak is feltámadnak. Csak nem Magyarországon. Mert lehet, hogy nem is hagyják őket feltámadni.
Más kérdés, hogy milyen következtetést von le a román sajtó ebből a hírből. Gyanítjuk, őket nem fogja érdekelni a sérülés magyarázata. Csak a félelmet érzékelik. És elsősorban nem a játékosokét.