Talán még sohasem volt a Magyar Labdarúgó Szövetségnek olyan, általános közellenségnek számító elnöke, mint Kisteleki István. Nincs szeglete az országnak, ahol ne adnák tudtára az ellenszenvet a szurkolók.
Kisteleki a Szlovénia elleni barátságos meccs java részében kedélyesen beszélgetett Elbert Gábor szakállamtitkárral, nem tûnt rosszkedvûnek, de az is lehet, hogy már a követezõ kapitányról beszélgettek.
Elbert a BLASZ-ban játszik, így nem volt számára ismeretlen a gyenge iram, a rengeteg technikai hiba, az elképzelés nélküli labdavagdosás, bár lehet, hogy a hatodik osztályban nagyobb a lelkesedés és az alázat.
Talán még az edzõi papírokkal rendelkezõ Kisteleki is a szemét dörzsölte, amikor a ballábas Huszti Szabolcs a jobb oldalra került, és egy lendületesnek ígérkezo akció épp azon akadt meg, hogy nem tudta beadni a labdát. Várhidi erre úgy reagált, hogy az akcióink többsége a bal oldalon futott, ezért azt akarta elérni, hogy a jobb oldalba is élet kerüljön. Úgy érezte, megmozdult a játékunk, bár ezzel a megoldással inkább csak ártott.
Elsõre úgy látszott, Kisteleki nem bírja a siralmas szenvedést, elege lett, mert a negyvenedik percben felállt a helyérõl és eltûnt. Pár perc múlva derült csak ki, a pálya közepére ment, hogy köszöntse a Zalaegerszeg egykori legendás játékosait. Ugyan a helyi sztárok - Soós, Kereki, Péter, Szentes - gyûrûjében volt, mégsem kerülhette el, hogy kifütyüljék, anyázzák a nézõtérrõl.
Abban az öt percben viszont, amíg úton volt, megkímélte magát attól, hogy lássa a totális reménytelenséget.