Minden idők egyik legjobb csapata

Egymással soha nem megküzdő focicsapatokat rangsorolni lehetetlen, értelmetlen, és persze éppen ezért rendkívül szórakoztató vállalkozás. Még ha lenne valamilyen világos mérce, ami alapján össze lehetne ezeket hasonlítani, akkor talán igazságot lehetne tenni, ilyesmi hiányában viszont csak a meddő vita és a spekuláció marad.

Ami egészen biztos, hogy a történelem legjobb csapatait nem feltétlenül trófeáik tették azzá. Erről nálunk, magyaroknál senki nem tud többet. Nemcsak mi, hanem az egész világ tisztában van azzal, hogy az ötvenes évek Aranycsapatának annak ellenére helye van minden idők három-négy legjobb válogatottja közt, hogy a világbajnoki cím végül nem jött össze. Mint ahogy nem jött össze a másik vitathatatlan klasszikusnak, a hetvenes évek holland válogatottjának, amelynek totális futballja csak két ezüstéremre volt elég.

A másik alapvető probléma a klubcsapatok és válogatottak teljesítményének egybevetése. Bár nehéz ezt számszerűsíteni, azért valószínű, hogy a hetvenes évek előtt a legjobb klubcsapatok csak összeszokottságban tudták felvenni a versenyt a legjobb válogatottakkal. A globális focipiac eljövetelével azonban ez a tendencia megfordult, és ma már nem a válogatottak, hanem a leggazdagabb klubok gyűjtik össze a világ legjobb játékosait.

Ami viszont biztos, és erről kevésbé szokás beszélni, hogy egy klubcsapatnak egy válogatottnál mindig jóval többet kellett dolgoznia azon, hogy igazán nagynak nevezzék. Az 1958-62-70-ben vébégyőztes brazil válogatottnak összesen 18 meccset kellett játszania ahhoz, hogy máig minden idők legjobbjának tartsák. 18 jó meccsel egy klubcsapat valamelyik erős európai bajnokságban ma még abban sem lehet biztos, hogy a dobogóra felfér.

Egy tökéletes modell

Sokmindenben lehet egy csapat a legjobb a világon a védekezéstől a futóteljesítményig. Ez a mostani Barcelona két dologban biztosan a valaha volt legnagyobb. Az egyik természetesen a labdatartás. Nincsenek erről évtizedekre visszamenő adatok, de mindenesetre egészen páratlan teljesítmény, hogy amióta Pep Guardiola ült a csapat kispadjára, a Barcelona minden egyes meccsén több mint 50 százalékban birtokolta a labdát, és a legritkább esetben kerül 65 százalék alá.

Bár néha öncélúnak tűnhet, a Barcelona ragaszkodása a labdához soha nem az. Gól ugyan nem születik minden támadásból, és az oldalirányú passzok valóban meddővé tudnak válni, viszont a labdabirtoklásnál jobb védekező fegyvert még nem találtak ki. Amíg a Barcelonánál van a labda, kizárt, hogy az ellenfél gólt rúgjon. A képlet egyszerű, viszont elképesztően hatékony – Guardiola csapata alig kap gólt. Az idei spanyol bajnokságban 38 meccsen mindössze 21-et, míg a híresen hatékonyan védekező Mourinho Real Madridja is 33-at.

A Barcelona még egy dologban a valaha volt legjobb: ilyen tudatosan felépített, és két évtizeden át konokul megőrzött klubmodell még soha nem létezett. Amióta Johan Cruyff 1988-ban leült a barcelonai kispadra, a klubnál minimális kilengésekkel mindent ugyanúgy, ugyanazért csinálnak. Egyfajta focira nevelik a kölyökcsapat játékosait, akiknek nem kell újabb és újabb edzők módszereihez alkalmazkodniuk, csak ugyanazt csinálni a lehető legmagasabb szinten, egészen a felnőtt csapatig.

Messi, Xavi és Iniesta nemcsak azért ilyen jók, mert istenadta tehetségek, hanem mert gyerekkoruk óta ugyanazt a focit gyakorolják. Guardiola azért tudott zöldfülű edzőként mindjárt a legelső szezonjában mindent megnyerni, mert nem kellett azzal vacakolnia, mint minden edzőnek, amikor új kispadra ül le. Csak finomhangolnia kellett a csapat játékának egyes elemeit, hiszen az alapokat mind ő, mind játékosai pont ugyanúgy gondolták. Ez a töretlen építkezés az, ami ezt a Barcelonát szinte verhetetlenné teszi – Mourinhónak tavaly az Interrel és idén egyszer a Real Madriddal vért izzadva sikerült, másnak fontos meccsen nem.

Egy új kor bajnokai

A Barcelona verhetetlensége egyébként jó hír mindenkinek, aki a modern focit elárasztó pénzen szokott keseregni. A Sacchi Milanja óta eltelt két évtized legjobb és legeredményesebb európai csapatai a Manchester United és a Barcelona voltak, két olyan klub, ahol persze van pénz milliárdos igazolásokra, ám mégis inkább a tudatos építkezés a jellemző a nyakló nélküli költekezés helyett. Nem a Chelsea, nem az Inter, de még nem is a Real Madrid, hanem a Manchester, ahol a folytonosságot Ferguson személyesen is megtestesíti, és a Barcelona, ahol – mivel a modell világos – az edzőcsere sem akasztja meg az eredményeket.

Hogy a Barcelonának ez a teljesítménye mire elég a futballcsapatok örökrangsorában, nyilván eldönthetetlen. Néhány fogódzkodó azonban van. A ma ismert foci 1986-ban kezdődött, amikor az angol klubcsapatok elkezdték letölteni a Heysel-tragédia után kapott eltiltásukat, Silvio Berlusconi megszerezte a Milant, és lejátszották az örök romantikusok utolsó dédelgetett világbajnokságát. Az azóta kialakult új rendben egészen biztosan ez a Barcelona a legjobb.

Sacchi és az ő alapjaira épült Capello-Milan három BL-t nyert, akárcsak az ezredforduló Real Madridja, ám ahogy már a legelején leszögeztük, nem trófeák alapján döntünk. Az említett két csapat játéka pedig egészen egyszerűen összehasonlíthatatlan azzal, amit ez a Barcelona tud. Három olyan zseni, mint Xavi, Iniesta és Messi, nagyon-nagyon ritkán találkozott valaha is egy csapatban. Ennek eredménye pedig az az évi 35-40 nagyon jó meccs, amit sem az a Milan, sem a Real Madrid nem tudott teljesíteni. Mindenkinek más tetszik a zöld gyepen, de ha valaki tényleg azt a Milant nézi szívesebben az idei Barcelona helyett, amely az 1993/94-es, 34 meccses olasz szezont 36 rúgott góllal nyerte meg, azzal nyilván lehetetlen itt közös nevezőre jutni.

A legnagyobb elődök

Az 1986 előtti korszakkal már más a helyzet, és több olyan csapat is akad, amelynek nem kell szégyenkeznie a mostani Barcelona előtt, sem eredményesség, sem látványos játékstílus tekintetében. Egy szempontból pedig mindenképpen alulmarad néhányukkal szemben Guardiola Barcelonája: eget rengető taktikai újítást nem köszönhetünk neki. Az Aranycsapat vagy Cruyff Ajaxa azért is tudott mindenkit tönkre verni, mert olyat húzott taktikailag, amire a világ évekig nem találta az ellenszert.

Ezzel szemben a mostani Barcelona nagy újítások helyett inkább csak a nagy elődök – például Sacchi és a már edző Cruyff – vívmányaira épít. Guardiola taktikailag semmiféle spanyolviaszt nem talált fel, legfeljebb az egyes játékosainak ad új szerepet, mint a jobbszélről visszahúzott, középcsatárrá faragott Messi esetében. Ebből a szempontból ez a Barcelona inkább az 1970-es brazil válogatottra vagy Puskás és Di Stefano Real Madridjára hasonlít. Nagy megfejtések helyett a világ legjobbjai kisétálnak a pályára, addig játszadoznak, amíg az ellenfél kilógó nyelvvel már nem tudja tovább üldözni a labdát, aztán valamelyik zseni a kapuba pöccint.

Minden idők legeredményesebb klubcsapata egyébként éppen az említett klasszikus Real Madrid volt, és mindenképpen szimbolikus, hogy ez a Barcelona idén már azokat az ötvenéves, megdönthetetlennek hitt rekordokat is elkezdte megdöntögetni, például 14 idegenbeli győzelmével vagy Messi 53 szezonbeli góljával. A Barcelona az idei szezonjával egy szintre emelkedett az ebben a cikkben felsorolt öt-hat klubcsapattal és válogatottal. Hogy leelőzze őket, ahhoz még egy komoly lépés kell, leginkább valami olyat elérni, ami még tényleg soha, senkinek nem sikerült – például megvédeni egy BL-címet.