MTK, a kék-fehér csoda

Változott bármi a Hungária körúton az utóbbi tizenakárhány évben, amióta Várszegi Gábor, a klub korábbi tulajdonosa felújította egy Bajnokok Ligája-selejtezőre a stadiont? Első ránézésre semmi sem lett jobb, minden ugyanúgy és ugyanott van, csak épp az állagmegóvás maradt el. Amikor fél órával az MTK-Veszprém NB II.-es meccs kezdése előtt belépünk, még egyetlen ember sincs a lelátókon, páran focizgatnak a gyepen, egyáltalán nem érezzük azt a pezsdítő, trécselve várakozós meccshangulatot. A jegyár egy baráti ezres, a diák hétszáz, de érdemes apróval készülni, mert a pénztárosnál nem feltélenül lesz visszajáró.

Van, aki zsidó, van, aki nem

Emberünk valamivel több mint másfél évtizede, 9 éves kora óta MTK-drukker. Azóta a csapatot követve megjárta Jerevánt és Isztambult is. Törökországba például mintegy ötvenen vonatoztak le a Fenerbahce elleni BL-selejtezőre. A köztudottan lelkes török drukkerek ötvenezren voltak ellenük, de az utolsó öt percben - amikor már lenyugodtak a kétgólos vezetés miatt - hagyták kicsit drukkolni a maroknyi MTK-tábort is.

A vasárnap délután háromkor kezdődő meccsre ötszáz nézőt tippelünk (ennyi össze is verődik a kezdésre), ami egyébként nem rossz a klubnál, főleg nem a másodosztályban, pláne nem ilyen hirtelen jött mocskos hidegben.

  Az MTK táborát nagyjából két részre lehetne osztani - legalábbis azok körében, akik kint voltak a meccsen. Vannak a harminc alatti-közeli középosztálybeliek és az ötven feletti vagy egyenesen nyugdíjas réteg. Köztük nincs semmi. Nem vagyunk szakértők, de az elsőre világos, hogy a közhiedelemmel ellentétben nemcsak zsidók járnak ki a Hungária körútra, sőt. Kísérőnknek - aki egyik lelkes vezetője a Brothers ultracsoportnak - sincsen semmi kötődése a hazai zsidósághoz, nem ezért lesz valaki egy csapat szerelmese. Van, aki zsidó, van, aki nem, nagyjából ez a legegyszerűbb válasz, amit kapunk a zsidókérdésre. Az azért elsőre viszont tényleg kicsit erős, hogy nagy-magyarországos kitűzővel a kabátján is tiszta szívvel fogadják be maguk közé az embert a klubnál, pedig úgy tűnik, így van.

A srácok azt mondják, itt nem az a fontos, melyik oldalon állsz, hanem hogy szereted-e a klubot, hogy megérint-e az, amikor maroknyi társaságban beleordítod a stadion csendjébe: em-té-ká, em-té-ká. Volt, aki ment már ankétra motorral, nagy-magyarországos övcsattal, és amikor kicsit csúnyán néztek rá, hogy jön ez össze a Dávid-csillaggal, akkor annyi volt a válasza, előbb szerette az MTK-t, mint ahogy tudta volna, mi az, hogy zsidó, meg Nagy-Magyarország.

Nem lehet itt kényelmesen sört inni

Az első félidő nagy részét azzal töltöm, hogy kifejlesszem magamban a sörözés közbeni szotyizás képességét. Ehhez viszont nagyon kéne egy korlát, ahová legalább támaszkodni lehet. Korlát nincs, úgyhogy ilyen szempontból a Fáy utca és a Bozsik is jobb vagy legalábbis egyszerűbb, ha a tipikus szurkolói-fogyasztói kosárban gondolkodunk. Van viszont olyan ablakpárkány a lelátó mögött, ami teljesen beton, egyáltalán nem lejt, az odatett söröspohár nem dől le. Azonban ha ezt a megoldást választom, akkor az előttem állóktól nem látni rendesen, mi folyik a pályán, úgyhogy ez sem jó. Az ember csak úgy tud sörrel szotyizni, hogy amíg megtöri a magot, a másik kezével ölelgeti a sört, de kétfelé meg nem lehet figyelni, ráömlik a kabátujjra az ital. Ha lerakjuk a földre a poharat, akkor félő, hogy beleszotyizunk, esetleg valaki felrúgja. Sehogy sem jó. Aztán végre születik egy egészen vállalható megoldás: a nagy kiszerelésű Fehértói Szotyit egy az egyben beleönteni a zsebbe (ajánlott a jó öblös télikabát-zseb), oda lehet majd benyúlkálni érte és akkor nem kell állandóan fogni a zacskót. Tényleg ez tűnik a legjobb megoldásnak, bár ennek is van egy olyan hátránya, hogy - mivel a kabátzseb messzebb van, mint ahogy az ember amúgy tartaná a zacskót - így tovább tart egy darab megtörése.

Három labdát adott el, három gólt kaptak

Amíg egyikünk a szotyival meg a sörrel bűvészkedett, az MTK három remek gólt vágott. A veszprémiek leghíresebb játékosa Molnár “Monyó” Zoli, aki történetesen ott volt abban az MTK-ban, amelyet csak az ipari áram hiánya tudott kiejteni a Bajnokok Ligája selejtezőkörében. Van olyan hazai drukker, akinek új az infó, hogy Monyó 37 évesen még aktív és épp a Veszprémben játszik, aztán valaki mellettünk azt is megjegyzi, hogy a három MTK-s gól előtt mindháromszor épp ő, a kis szőke adta el a labdát. Garami mester - aki állítólag meccs közben nem ritkán elbóbiskol a kispadon - csapata simán intézi el a középmezőnyben tanyázó vendégeket. A fiatalok labdaügyesek, ismerik az MTK hagyományos rövidpasszos-kombinatív stílusát, látszik rajtuk az akadémiás múlt, nem csak úgy idekerültek valahonnan. Érzik egymást. Minden egyes gólnál lendül a kék-fehér zászló, a Brothers tagjai lelkesek, végre van ellentábor is. A nagyjából húszfős veszprémi különítmény 2-0-s vezetés környékén érkezik meg, és bár a BKV-pálya a szomszéd utcában található, közöttük is akad néhány felnyírt hajú punk. Emberünk azt mondja, a szezonban eddig egyszer sem jöttek vendégdrukkerek, így viszont sokkal jobb szurkolni, mert van kinek. A vége sima 5-1, Csiki a hosszabbításban rúgja az ötödiket, ezzel mesterhármast szerez. Az MTK győzelmével továbbra is vezeti az NB II. Nyugati csoportját, nyolc meccsből hetet nyertek, és ha így folytatják, év végén könnyen meglehet a minimumprogram: a visszajutás.

Közösséget építeni

Mivel tényleg rohadt hideg van, bemegyünk melegedni a tribün épületében található büfébe. A lépcsőn felérve, miközben benyitunk a folyosóra, azon viccelődünk, hogy itt és a környező mellékjáratokon gyakorlatilag az összes néző elférne. Igazából nem is vicc mindez, tényleg így van. A hangulat családias, mindenki beszélget bárkivel, a büféshölgyek kedvesek, és amikor a falakra kitett régi tablókat nézegetjük, többen is odaszólnak: Az bizony egy jó csapat volt, bajnok. Egy közel elsőszériás plazmatévén a Peru-Paraguay meccs összefoglalója megy, ott aztán tényleg sokan voltak, de valahogy nem tud meghatni a dolog.

A hazai tábor mellett néztük végig a meccset, így adja magát, ha szívesen látnak, akkor velük is ünnepeljük meg a sikert. Mi még beugranánk előtte a sajttájra - mondjuk, ők meg azt, merre keressük majd őket. A kijelölt sajtószoba zárva, és amikor már nem az első átöltözött-lezuhanyzott vendégjátékost látjuk betérni a büfébe, szépen csendben feladjuk. Rövid sétával átbandukolunk A Törzshelyre, hogy megbeszélhessük a látottakat. A Sport utcai BKV-telep csendes, már ott is vége a szintén három órakor kezdődött Előre - kisFradi meccsnek. Benyitunk a ponyvával téliesített kerthelységbe, ahol mindenfele italok és egymás társaságában pihenik ki a kétórás ácsorgás fáradalmait a Brothers jeles képviselői. A hangulat oldott, ami csak fokozódik a körök teltével. Végeláthatatlan mennyiségű történetet hallgatunk meg vidéki túrákról, régi meccsekről, állítólag bundázó, és biztos nem bundázó játékosokról, régi és új kedvencekről. Közösséget szeretnének építeni. Valamit visszahozni abból a hangulatból, ami hagyományosan jellemezte a Hungária körúti Hidegkuti-stadiont, azt a sajátos atmoszférát, ahol mindenki megfért egymás mellett, ahol nem számított, ki vagy mi vagy civilben, csak az ott és a pillanatnyi, amikor emtékás.

A címet egy MTK-s szurkolói nótából idéztük.