Az utolsó magyar világsztár, akit bámultak

Egy Puskásékhoz hasonló generáció eljövetelét szakadatlanul és reménytelenül váró magyar futballtársadalom gyakorta helytelenül ítélte meg a hazai futballisták értékét.

Albert Flórián volt az utolsó, akit a világ is magasan elismert. A zseni szót nemcsak magyarok használták rá, mások is. Az értékítélete bárhol a világban megegyezett – később: Törőcsiknél, Nyilasinál, Détárinál már nem biztos -, ezt támasztja alá az 1967-ben megkapott Aranylabda. Nem volt véletlen, hogy Brazíliába hívták, hogy tanuljanak tőle.

Lehetetlen átültetni, mit jelentene ma, ha Albert a pályán lenne. Ha egy ilyen játékos tűnne fel 17 vagy 18 évesen, mint ő, akkor most a Real Madrid, Chelsea, Barcelona szeretné leigazolni, a Neymar körüli hiszti várt volna rá a nyugatnémeteknek lőtt emblematikus gólja után, amikor a védők csak keresték a labdát.

Ha akkor külföldre mehetett volna, a Real Madrid alighanem azon gondolkodik a hatvanas évek elején, hogyan lehet megszerezni a már korosodó Puskás és di Stefano mellé.

Albert játéka egyszerű volt, megkapta a labdát, felgyorsított, és olyan eleganciával jutott át a védőkön, hogy élmény volt nézni. A külföldi szaklapok is az eleganciát emelik ki nekrológjaikban, leborulnak technikai képzettsége előtt. Joggal.

Ha kellett, félpályán át szólózott páratlan koordinációval, olyan cselei voltak, hogy nem lehetett felkészülni rá. Gyorsaság és pontosság, a futball két alapeleme benne összpontosult. A kreativitás, amit valószínűleg akkor még nem használtak, rá tényleg igaz volt. A Debrecennek hatot, az Ózdnak ötöt lőtt a hazai bajnokságban.

Kár, hogy az indokoltnál lényegesen kevesebb mozgókép maradt róla, a jelenségről. Az ide másolt négy gólt őrzi csupán a net is, nem túl jó minőségben.

Mert a hetvenes években inkább a csípőre tett kéz, egy szabálytalanság utáni fájdalmasan széttárt kar maradt meg,

Mert ez is volt a szándék. A 69-es marseille-i vereség után a futball már nem lehetett az, ami korábban volt.

A példaképfunkciója ezért is nem lehetett teljes, pedig egy iszonyú sérülés után – hatalmas akaraterővel - visszatért. A keresztszalag-szakadás pillanatnyilag is rémálom, nem még akkor, az akkori orvosi viszonyok közt. Mivel 28 évesen szakadt a szalagja, nem lehetett esélye, hogy százszoros válogatott legyen, amit simán elérhetett volna.

Sokszor ismételte, kicsit keserű a szájíze, hogy nem jött ki még több a pályafutásából, nincs világbajnoki érme például, csak egy VVK-döntő jutott neki.

Sem az 1962-es, sem az 1966-os világbajnokságon nem sikerült a négy közé jutás, amikor a Fradi a legjobb lehetett volna a BEK-ben, a prágai tavasz miatt kizárták a csapatot, így nem indulhatott a 68-as kiírásban. A 62-es gólkirályság így aligha vigasztalhatta.

Varga Zoltán – akiről nem győzte elégszer cáfolni, hogy nem miatta ment el - Húsvét előtt, Albert Flórián Mindenszentek előtt halt meg. Infarktus végzett mindkét bálvánnyal.