Örülök, hogy nem tudták elüldözni Sousát

Amikor Mitrovics belőtte a negyedik, továbbjutást, főtáblát érő tizenegyest a török Trabzon ellen, kitörő lett az öröme, nem is akarta visszatartani. A csőd széléről a Videoton öt év alatt az Európa Liga legjobb negyvennyolc csapata közé került. Mi volt ebben az örömben?

Sok minden. Amikor a Videotont megvásároltam és megnyert perek sokaságával rendbe tettem, akkor is azt mondtam, hogy vállalatként kell működtetni. Ebből semmit sem engedtem. Két éve még szégyenkeztem a honlapunk miatt, le is néztek bennünket emiatt Európában, pedig csak a szlovén Maribor volt az ellenfelünk ugyanebben a sorozatban. A várost és Magyarországot, a magyar focit is degradáljuk, ha rossz az arculatunk, kedvezőtlen a rólunk kialakult kép. A magyar futballról sok tapasztalatom nem volt, vállalatot viszont vezettem, ezért gondoltam, hogy nagyon nem különbözhet a kettő. Tévedtem.

Hihetetlenül lehúzó a közeg, mégis megmutattuk. Nem tudom, mivel fognak legközelebb megtámadni, mit találnak ki rólunk, de nagy meglepetés már nem érhet sem engem, sem a munkatársaimat. Rendre a hatalom csapatának bélyegeznek bennünket, miközben fogalmuk sincs arról, hogy Fehérváron szépen lassan felépült egy klubmodell, amire az egész magyar labdarúgás büszke lehet. De persze ezzel a megbélyegzéssel fel is mentik magukat azok, akik nem tudnak teljesítményt felmutatni.

Ezt a nemzetközileg is mérhető eredményt Paulo Sousával érték el, aki az újságíró lefejelésével, olykor megosztó viselkedésével ellenszenvet vívott ki, ön mégis bízott benne.

Tudja, hányan felhívtak, hogy azonnal rúgjam ki, és nem hagyják abba az újságcikkeket, amíg el nem megy az országból? Az első hullám akkor jött, amikor megtörtént az ominózus eset. A sztori azonban ott kezdődött, hogy meg akarták alázni őt ezen a barátságos, klubhoz nem köthető meccsen. Rugdosták előtte, folyamatosan faultolták. A reakciója mindenképpen elítélendő, ezt el is mondtam neki, de gyilkosok ellen nem indul olyan hadjárat, amit ő kapott. Hibázott. Kerülnie kellett volna a helyzetet. Képzelhetik, mekkora kárt okozott nekünk a szponzoraink előtt az, hogy a Nemzeti Sport hónapokon át nem hozta le a nyilatkozatait. Érdekes, ezt nem ítélte el senki. A második eset, amikor nem fogott kezet Egervári Sándor kapitánnyal. Bár itt is voltak előzmények, ez sem volt helyes lépés. Ennek ellenére eszembe sem jutott felmenteni, mert hittem neki, és bíztam benne végig. Pedig hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt olyan pillanat, amikor el akart menni. Nagyon örülök, hogy erre nem került sor.

Az eredmények őt igazolták: akik a távozását sürgették, most felállva tapsoltak neki Fehérváron, amikor egy tízszer nagyobb költségvetésű klubot kivert a csapat a kupából. Paulo nem könnyű ember. A sikeres emberek általában nem azok: akarnokok, kemények, tántoríthatatlanok. Vannak szándékaik. Ő is ilyen, de emellett jó kedélyű, kiváló humorú, az nyilván nem lehet véletlen, hogy valamennyi játékosa tűzbe menne érte. Fanatikus, ott ég a tűz a szemében az első perctől az utolsóig. Ez a feltétlen, lángoló győzelmi vágy viszi előre minden nap, minden edzésen. Természetes, hogy ez az attitűd átragad a stábjára, és átsugárzik a fiatalokra. Komolyan mondom, ha ifista lennék, nem is lenne más vágyam, minthogy a közelében legyek. Ez a feltétlen győzelmi vágy segítette azt is elő, hogy végül itt maradt, nem hagyta befejezetlenül azt itt, amit elkezdett.

Mi volt a közvetlen kiváltó ok, amiért megfordult Sousa fejében, hogy inkább elmegy?

Más futballkultúrából érkező ember, aki talán jobban elvárta volna, hogy kiálljunk mellette. Folyamatosan nyugtattuk, és megértette, a tettek fontosabbak a szavaknál, úgy állunk ki leginkább mellette, ha hagyjuk dolgozni. És ő dolgozni akart. Nem szeretem a pátoszt, de megkockáztatom: alkotni akart.

Mivel nem tud magyarul, hogy érezte a sorozatos bírálatot, hogy jutottak el hozzá?

Azért könnyen eljutottak hozzá. A teljes magyar mezőnyt ismeri. Nem hiszem, hogy van olyan játékos, akiről ne hallott volna. A segítői elmentek megnézni mindent és mindenkit, ő pedig komolyan gondolta, hogy érvényesülni és nem csak éldegélni szeretne itt. Benne megvolt a kitörési vágy. Az pedig, hogy támadja a kapitány, mert szerinte Eleknek játszania kellene a Vidiben, hogy azért bírálják a magyar foci egyes megmondóemberei, mert a bajnokcsapatot úgymond szétrombolja, mert éppen nem játszik Lipták vagy bárki más, ez azért eljut hozzá. Voltak, akik komplett ámokfutást rendeztek ellene. Zombori Sándor egyenesen azt mondta: nem közénk való. De a verkli inkább ez volt: minek idehozni ezeket a középszerű játékosokat külföldről, elveszik a helyet, satöbbi, satöbbi. Még a Trabzon elleni visszavágó napján is megszólalt Bognár György, mondván: Sousa hiába hangoztatja, hogy ő most reformot csinál itt a magyar labdarúgásban. Hogy nem igaz, blöff, semmi újítása nincsen. Meg hogy a Mezey-féle csapatnak volt egy stílusa, szerkezete, és ha nem is játszott annyira látványosan, de az mégis csak egy bajnokcsapat volt, míg ez a csapat most le van butítva.

Korábban Sousa szakmai barbárságáról értekezett, amit értékelni sem lehet. A magyar futball szereplői nagy és érthetetlen hibát követnek el, hogy nem használják fel és ki a tudását, kapcsolatrendszerét. Olyan iskolából jött, amelyik Mourinhót is adta a világnak. Csak az utolsó tárgyalási fordulónál találkoztam vele, Kovács Feri bácsi végül is őt ajánlotta, aki a klub tiszteletbeli elnöke, a Vidit az UEFA-kupa döntőjébe vitte, számomra hiteles magyar szakember. Nekem csak az volt a tervem, hogy portugállal váltsunk stratégiát, mert abban az évben három portugál csapat volt az EL-elődöntőben. Rendkívül sokat elmond a hazai szakmáról, az újságírókról, hogy nem akarnak tanulni tőle. Nem azért, mert a telefonjában esetleg ott van José Mourinho száma. 16 hónap alatt mégiscsak felépített egy jól működő klubmodellt, és a bajnokcsapatból csak néhányan maradtak meg, vagyis akkor sem esett kétségbe, ha új játékosokat kellett hoznia.

Sousa igazolásai sokkal jobban ültek, mint Mezey Mutumbával, Djordjiccsal való próbálkozása, mert egyikük sem játszott tíz meccset az egész évben. Akiket a portugál hozott, azonnal bevethetőek voltak.

Erről persze nem beszélnek a szakkommentátorok, ami az egyoldalúságot jól jellemzi. Pedig azok az igazolások is nem kevés pénzbe kerültek, hozadékuk gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Korábban is elmondtam már, hogy most Paulo kapcsolatrendszerét kihasználva próbálunk ingyen igazolható játékosokat hozni. És ez így is történt eddig. Csak a kiváló Viniciusért és a most vásárolt brazil csatárért fizettünk. A magyarok mások, őket már látta játszani. És sajnos nálunk nem igazán lehet megvárni, amíg valakinek lejár a szerződése. Ittléte alatt és korábban is megkerestünk kint játszó magyarokat, de nem akartak hozzánk jönni.

Magyar edzővel elérhette volna az EL főtábláját a klub?

Sajnos nem. Ha el lehetett volna, nem Paulóval vágtam volna bele ebbe a három éves ciklusba. Tulajdonképpen hibáztam, amikor nem hagytam, hogy egy teljes stábot hozzon magával. Akkor még hittem abban, hogy Magyarországon is vannak olyan szakemberek, akik tudják őt segíteni, kiszolgálni. Szerencsére időben észrevettem a hibát. Magyarországon sajnos nincs használható pályaedző-, menedzser-, erőnléti edző- illetve kapusedző képzés. De máshonnan is megközelíthetjük ezt a kérdést. Miért van az, hogy míg a hatvanas-hetvenes években Magyarország edzőexportőr volt, addig mára nem, vagy alig tudunk felmutatni külföldön komoly állásban levő magyar szakembert. És ez nem a külföldi klubok protekcionizmusának az eredménye, mert vannak szakmák, ahol igen keresettek a hazai szakemberek. De ez nem a magyar labdarúgás szakmai vezetése.

A piac pontosan mér. Miközben pedig a rendszer összezár: mikor hallott olyanról, hogy az egyik szakkommentátor egy magyar edzőt bírált a nyilvánosság előtt? Holott itt kezdődhetne a változás: ha őszintén szembe tudna nézni a magyar futballtársadalom a gyengeségeivel. Paulót persze könnyű volt ütni. Neki a szemére lehetett vetni, miért csak egy csatár van, miért középszerű játékosokat hoz ide, akik semmivel sem jobbak a hazai focistáknál. Érdekes, mióta megnyertük a tavaszi szezont, arról szól a fáma, hogy a mi játékoskeretünk a legerősebb. Most mégiscsak hirtelen érti a szakmáját? Most hirtelen tesz a magyar labdarúgásért? Török Gábor politológusnak ritka jó meglátása volt, amikor a hazai futball úgynevezett szakértőiről írt az Európa-bajnokság idején. Tisztelet a kivételnek, de többségükben egy átlagos szurkoló tájékozottságával rendelkeznek, nem tudják elmondani, mi, miért történik a pályán. Csak annyit tudunk meg tőlük, hogy azért lett 0-0, mert nem született gól, a labda gömbölyű és a meccs kilencven percig tart. Köszönjük szépen. Vagy ott a bírókérdés. Milyen érdekes, hogy Paulóval az egyik EL-meccsen sem volt baj, mert a nemzetközi környezetben egyszerűen természetes, ahogy viselkedik, kommunikál egy meccsen. Csak itthon nem természetes: ha a saját játékosát letolja, a negyedik játékvezető máris magára veszi, mintha neki mondta volna. Itthon a bírók egy része főszereplő akar lenni, az EL-ben észrevehetetlen tartozék.

Miként kell azt elképzelni, hogy az ellendrukkerei hirtelen a rajongói lettek?

Megnövekedett a klubnál az érdeklődés. Újságírók, edzők, más szakemberek is jönnek. Engem is keresnek, hogy megnéznék a helyszínen a meccset, a klubot is. De ez egyáltalán nem baj: szeretnénk jó példát mutatni, és tényleg mindenki előtt nyitva áll az ajtónk, aki nem ellenségesen érkezik. Megismétlem: csak akkor lehet jobb a magyar foci, ha egyre többen belátják, hogy rengeteg dologban változtatnunk kell.

Még a beszélgetés elején említette a Maribor elleni meccset. Találkoztunk utána. Az volt az érzésem, megtört önben valami akkor.

Egyszerűen súlytalanok voltunk. Akkor szembesültem azzal, milyen messze vagyunk még egy szlovén csapattól is. 1-1 és 0-2 volt az eredmény, de lelkileg felért a 0-6-tal. De az inkább csak dacot szült, erősebb lettem attól, hogy lefociztak, mert tudtam, nem hagyhatom ezt annyiban.

Még egy kínos epizód: Lothar Matthäus. Két éve úgy volt, hogy ő lesz az edző, aztán maradt Mezey.

Tanultunk belőle, onnantól nem hagyom, hogy bármilyen pletykáról beszéljünk, ahhoz tartjuk magunkat: ha már aláírtuk a szerződést, akkor beszélhetünk, addig azonban semmiről. Gondoljon bele, mit gondoltak a szponzoraink. Pénteken megjelenik: jön. Szombaton: talán. Vasárnap: jön. Hétfőn meg a jóisten se tudja, hol tárgyalt. Mit gondolnak így rólunk? Minimum nevetséges volt az eset. Jó lecke volt, a kiszámíthatóság és a hitelesség eddig olyan jelszavak voltak a magyar futballban, amiket nem vettek komolyan. Én ezt nagyon is komolyan veszem, különben nem tarthatnánk itt.

Tizennégy külföldi van a keretben, tud velük azonosulni?

Ezt a kérdést nem igazán értem. A Vidinél jól vagy rosszul teljesítő játékos van. Nem számít, ki, milyen náció tagja. Egy biztos, nem fogunk az EL-bevételből osztalékot fizetni. Sőt, ha egyszer eljutunk a BL-ig, abból sem, mert azt mindenképp a csapat további megerősítésére és utánpótlásra fogjuk költeni. Hogy jó magyar játékosokat neveljünk, mert már most is a Vidi szerintem legjobb ugródeszka a külföld felé, innen könnyen lehet dobbantani. Aki innen elmenekül, nem hiszem, hogy külföldön meg tud kapaszkodni. Ami pedig a külföldi - nem külföldi kérdést illeti: miért vagyunk büszkék arra, ha focistáink jó külföldi kluboknál játszanak (ott külföldiként), majd itt kifogásoljuk, hogy nálunk idegenek játszanak? Én a verseny híve vagyok. És ez igaz a játékosra, az edzőre és az egész csapatra. Az elérhető legjobbat kell alkalmazni, mert az emeli a szintet, hozza fel a többieket. A jóktól nem szégyen tanulni, és ezt látom, nálunk is elfogadják. És itt nem csak a technikai tudásról beszélek, de a morálról, profizmusról is. Hol lenne a magyar bortermelés, ha néhány száz éve nem telepítenek be Magyarországra Duna menti svábokat?

Sok mindenben élen jár a Videoton, azon nem gondolkodott még el, hogy nyilvánosságra hozzák a fizetéseket?

Magánakcióként nem sok értelme lenne.

Úttörőként ezt is megtehetnék, mire várnak?

Nézze, főszabályként egy vállalatnál nem nyilvánosak a fizetések. De ha az MLSZ erre kötelezi a klubokat, mi nem fogunk tiltakozni. Az MLSZ szerencsére jó úton halad, hogy legyen vége a sufnikönyvelők korszakának, a licenccel való ügyeskedésnek. Az EKHO-s bérezés sokat segít, de még azért vannak furcsa számok. Egyáltalán nem lenne rossz, ha minden az asztal fölé kerülhetne. Egyébként van olyan ország, ahol bizonyos piaci szereplőknek, nem a futballban, nyilvánosságra kellett hozniuk a vezetői fizetéseket. A hatása egy felfelé menő bérverseny lett, amit a piac nem tolerált és a szakma színvonala süllyedni kezdett. De végig kell gondolni.

Melyik volt a legirreálisabb adat, mennyi a klubja költségvetése?

3,5 milliárd egy meccs utáni úgynevezett elemzésben. Szombathelyen voltunk, amikor ezzel az adattal sokkolt a csapat akkori vezetőedzője. Az ilyen butaságok miatt kellene már tisztán látni. És akkor még nem beszéltünk a Honvéd-tulajdonos Hemingwayről, aki Torghelle keresetéről nyilatkozott. Egy másik klub tulajdonosaként, egyben az NB I.-es bizottság elnökeként tette ezt. Furcsa, mint ahogy az is, hogy senki sem kritizálta ezért. De ismétlem: egyedül kevés vagyok.

Sousa elmondta önnek, hogy a védekezés lesz az idei három EL-párharc legfőbb feladata?

Nem. Szakmáról nem szoktunk beszélni, ahhoz én nem igazán értek, bár tanulom. Nem hiszem, hogy védekezni akarta mindenáron megtanítani a csapatát, bár a Chelsea-nél is láttuk, egy masszív és jó védelemmel meddig el lehet jutni. A rövid távú eredménykényszernél nyilván hatásos. De ő nem védekezni akart elsősorban, hanem továbbjutni. Erre készítette a csapatát. Őszintén mondom, nagyon féltettem a csapatot Trabzonban. Félelmetes volt a hangulat. Két gólnál többel még sohasem kaptunk ki vele, tartottam, hogy ez a sorozat megszakad. És épp a legfontosabb pillanatban, a nagy lehetőség kapujában. Erre odajött hozzám, ne aggódjak, jól felkészítette a játékosokat. A visszavágón láthattuk, hogy nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is, mert elég jól bírták a tizenegyesrúgások okozta stresszt, nem remegett a lábuk. Gentben is hatalmas nyomás alatt voltunk, a külföldiek is ritkán találkoztak olyannal – utaltak is rá később -, de azt is túlélték. Amiatt is bírálták Sousát, hogy célfutballt játszik a csapata. Mégis, milyen futball van még a célfutballon kívül? Jobb lett volna 2-2-vel kiesni a Slovannal szemben az első fordulóban mág júliusban? Így legalább decemberig térképen van a magyar futball. Az viszont jóleső érzés, hogy a játékosok arról számoltak be, önbizalmat adott nekik, amikor a törökök nem tudtak mit kezdeni velük, csak vergődtek. Ezt látták a török szemekben. Az is különleges érzés, hogy megkérdezem Caneirát, mi lesz a meccsen, és csak annyit felel, reméli, beteszi őt a mester kezdőnek. Pedig egy portugál válogatottról van szó, aki küzd a helyéért.

Mi a következő cél?

Egy soha sincs. Célok vannak. Jövőre talán már a második körben kiemeltek leszünk, akármelyik sorozatban is veszünk részt. Szeretnénk odáig eljutni, hogy a második körben nekünk már ne kelljen játszani. Ez iszonyú messze van, ha a nyugdíjas koromig tart, akkor is kitartok, bár azért nem gondoltam volna, mekkora nyomás, stressz van egy-egy kieséses meccs körül. Segítség nélkül azonban nem fogok odáig eljutni. De egyszer csak rádöbben a magyar futball - az MLSZ már szerencsére látja ezt -, hogy olyan döntések kellenek, amelyekkel a nemzetközi szereplőket segítik, mert ők hozzák a pontokat az UEFA-rangsorban. A magyar futball megítélése elsősorban a kupacsapatoktól lehet jobb. Nekünk még mindig van hendikepünk. Pénzzel ugyanis meg lehet venni a pénzt, a játékosokat, azonban a tapasztalatot, a rutint, az időt nem. Az ilyen feszültségű meccsekhez csak külföldön, és ilyen csapatokkal szemben lehet hozzászokni. A Genk BL-ben volt tavaly, a Basel tovább is jutott a BL csoportköréből. Edzettek, kipróbáltak. De ahhoz képest, hogy igazán a harmadik évben vártuk a sikert, elég jól haladunk.