Simeone, az állatból lett edzőfenomén

Százhatszoros argentin válogatott, játékosként sztár Olaszországban és Spanyolországban, az Atlético Madrid legutóbbi bajnokcsapatának tagja, három klub idolja, aki 43 évesen élete legnagyobb sikerét érte el edzőként, két évvel azután, hogy átvette a csapat irányítását. Arról nem is beszélve, hogy 10 év után neki köszönhetően nem kétesélyes a spanyol bajnokság.

Játékosként sokan arra emlékeznek Simeonéról, hogy róla állították ki az angol szupersztár David Beckhamet az 1998-as világbajnokság nyolcaddöntőjében. A Saint Etienne-ben rendezett mérkőzésen az argentin válogatott középpályása földre vitte a klasszist, aki bosszúból visszarúgott. A bíró két méterre állt az esettől, egyből kiállította Beckhamet, nem kicsit azért, mert Simeone piszkosul rájátszott az esésére. Az angolok kiestek, Beckham Anglia közellensége lett, míg Simeone otthon még nagyobb hős.

Attól az 1998-as argentin válogatottól nagyon nagy eredményt reméltek, egy rakás világklasszisuk volt, akikkel a selejtezőkön és az európai barátságos turnétúrán végigverték a világot. A védelemben Ayala, Zanetti, Sensini, olyan középpályásaik voltak mint Veron, Simeone, Almeyda, Ortega, elől pedig Batistuta, Claudio Lopez. Végül a negyeddöntőben estek ki, a hollandok állították meg őket Bergkamp 90. perces szupergóljával.

De Simeone futballkarrierje jóval többről szólt, mint Beckham kiállítása. Miután az argentin Veleztől Európába szerződött, a Serie A-ban kiesett a Pisával, utána jött Spanyolország és a Sevilla, majd az Atlético Madrid, ahol idővel óriási közönségkedvenc lett. Meghatározó embere volt a bajnokságot és Spanyol Kupát nyert csapatnak, ami a klub legutóbbi bajnoki címe. Nem most volt, 1996-ban.

Nemcsak a posztjához megfelelően agresszív, fizikálisan kivételes – ez még ma is látszik –, gyors, ügyes, technikás futballista volt, hanem kifejezetten látványos, mi több, fontos gólokat szerzett a középpálya motorjaként. Még futballistaként nyilatkozta azt, hogy úgy megy ki a pályára, mintha kést szorítana a fogai közé.

Sok élete meccse volt, mivel az Atleti után négy évvel a Lazióval is duplázott, a kettő között meg az Interrel nyerte meg az UEFA-kupát. Csak hogy milyen jelentőségű győzelmek voltak ezek: a Lazio 2000 óta nem lett bajnok, az Inter is csak 2010-ben nyert BL-t.

Legemlékezetesebb alkotása talán az 1998 tavaszi Inter–Milan 3-0, amikor a San Siróban kettőt vágott a városi ellenfélnek.

Ennyi jó után azért legyen itt róla más is, és ne szépítsük, Simeone kifejezetten durva, sokszor alattomos, mindig furfangos, egyben nagyon eszes játékos volt. Keménységéről leginkább talán Julen Guerrero, a húsz évvel ezelőtti legnagyobb spanyol tehetség tudna mesélni. Guerrero fantasztikusan pengés futballista volt, a baszk Zidane elnevezés illene rá a legjobban. Az Athletic Bilbaóban játszott, féltek tőle az ellenfelek, annyira jó volt már 20 évesen, de amikor az Atleticóval találkoztak, Simeone tett arról, hogy inkább ő féljen. Ez történt:

Simeone a stoplijával lyukat ütött Guerrero combján, majd mutatta, ellenfeléről ment ki a labda. Guerrerót lecserélték, összevarrták a lábát, és persze nem csak ezért, de sosem lett belőle az, akinek lennie kellett volna.

Simeonét játékosként egy emberhez hasonlíthatjuk, az ír Roy Keane-hez, csak ő nem borult el soha, mindent tudatosan végzett, sokszor szándékosan áthágva a sportszerűség határait. Egy argentin állat volt, de olyan, akit minden edző akart, és elsőként állított volna a csapatába: mérhetetlen elszántsága, odaadása, állandó csúcsteljesítménye sokszor húzta ki csapatait a gödörből. Simeone sosem lazsált, mindig melózott és egyfolytában gondolkozott –

ugyanez jellemző most rá edzőként is.

Ezeket a jegyeket vitte tovább a kispadra, és ezzel kapcsolatban mondta tavaly szeptemberben a Real Madrid-edző Carlo Ancelotti, hogy az Atléticónak pont olyan stílusa van, mint Simeonénak játékosként: karakteres játék, tökéletes helyezkedés és koncentráció az utolsó percekig. 

Ancelotti aztán néhány hónappal később már megjegyezte az egyik madridi derbi után, hogy az atléticósok az erőszakosság határán játszanak, az argentin erre csak annyit mondott, ez nem erőszakos, hanem szenvedélyes futball. Tegyük hozzá, Ancelottiban megszépülnek az emlékek Simeonéval kapcsolatban, mert az Atletico most negyedolyan durván nem futballozik, mint ahogy az edzője tette anno.

Simeone olaszországi karrierje után visszatért az Atléticóba, majd sok argentinhoz hasonlóan ő is hazájában fejezte be, a Racingban, 2006-ban. Szerencsére nem sokáig maradt nyugton – egy percre nem tud a padon ülni se –, a következő szezonban már ő edzette a csapatot. Hazai edzői időszakának megvoltak a maga hullámvölgyei és felemelő időszakai, a Racingnál csak egy évet töltött, utána viszont az Estudientesszal bajnoki címet nyert, a klubnak 23 év után ez volt az első. A River Plate-nél és a San Lorenzónál sem sikerült megragadnia, előbbivel azért bezsebelt egy újabb argentin bajnoki címet, majd előre lépett, a Serie A-ba, hogy megmentse a kieséstől a Cataniát.

Az Atlético Madrid edzőjének 2011 decemberében nevezték ki, azóta pedig három kupát is nyert egykori klubjával, meglett az Európa Liga a Bilbao legyőzésével, a Spanyol Kupa a Real Madrid ellen egy éve, előtte meg még az európai Szuperkupát is elvitték, miután a Chelsea-t verték 4-1-re. 

Azért még most is előfordul, hogy túlpörög a pálya szélén, a Real Madrid ellen tavaly megnyert kupadöntőben Cristiano Ronaldo kiállítása után kisebb dulakodás volt a két kispad között, Simeone elsőként ugrott a balhézók közé, nekiment Pepének, lökdöste a madridiakat.

De azért manapság inkább ilyenkor már nyugtat, nem gerjeszti a balhét. Kapusedzője, Germán Burgos nemrég a bírónak akart nekirontani, Simeonéék alig tudták visszafogni, hogy ne üsse le a játékvezetőt. 

Edzői karrierjének eddigi legnagyobb győzelme volt szerda este az 1-0 a Barcelonával,  2-1-es összesítéssel bejutottak a Bajnokok Ligája-elődöntőbe.

Amikor 2011-ben megkapta az Atlético Madrid kispadját, azt ígérte a klub elnökének, a riválisok gyűlölni fogják, hogy velük kell játszani, szenvedés vár mindenkire. Pontosan ezt a szenvedést lehetett látni a Barcelona-játékosokon. 

A kemény játék valóban az Atlético egyik fegyvere, túlzás lenne viszont brutálisnak nevezni, szabálytalanságokból ugyan van bőven, de a bírók által kiosztott lapokban semmi kiugrót nem lehet észrevenni – na persze ez is Simeone érdeme. Játékoskarrierjéből jól emlékszik, mit és mennyit engednek a bírók. Minden játékosa lefaultolja a magáét, általában egy ember kétszer egymás után sosem szabálytalankodik kirívóan. Legtöbbször megússzák vagy csak sárgát kapnak. Nem is véletlen, hogy az Atlético most eltiltások nélkül mehet az elődöntőbe.

Csapata a legkevesebb gólt kapta a spanyol bajnokságban, harminckét meccsen huszonkettőt, a Barcelona elleni BL-negyeddöntő visszavágóján is remekül lezárták a területeket, Messit megették, a hajrára Neymart is eltüntették. Neki nincsenek világklasszisai, művészei, csak nagyon jól képzett szakmunkásai, így a cél mindig az ellenfél támadásait megfojtani. Ez az egyik legfontosabb része az Atlético játékának, elől pedig Diego Costán ugyanazt az elszántságot lehet látni, mint Simeonén: Diego Costa egy csatárba oltott Simeone. 

Negyvenhárom évesen, nyolc évvel azután, hogy befejezte a futballt, jól tudja, mire van szüksége egy játékosnak a pályán kívül, egyszer fel is emlegette nekik első atléticós idényét. „Majdnem kiestünk, a következő idényben viszont már dupláztunk, miénk lett a kupa és a bajnokság. Az emberek egy évvel korábban még engem átkoztak" – mondta. Többen megszólták már azért, ahogy a pálya mentén viselkedik, pedig nincs ebben semmi meglepő, ha valaki ismerte játékosként. Más tréner is megcsinálja ugyanezt, bár azért a többiek kevesebbet hergelik a közönséget. Ez Simeone sajátja, ám kivetnivalót találni benne nem lehet.

Simeone sokat foglalkozik a játékosai lelkével, közelről ismeri őket, menedzseri felfogásának ez is alapvető része. 

Még március végén, mielőtt az Atlethic Bilbao ellen pályára léptek, hogy megőrizzék vezető helyüket a bajnokság élén, a paralimpiai sízőt, Irene Villát hívta be az öltözőbe. Villa egy terrortámadásban vesztette el lábait, azóta a parasport legendás alakja hazájában. Olyan lelkesítő beszédet tartott a csapatnak, hogy a védő Filipe Luis azt nyilatkozta utána, rég nem hallott már ennyire megindító motivációs monológot. 

Simone korábban egy spanyol lapnak elmesélte azt is, hogy az idegenbeli meccsek előtti estén a szállodában rendszeresen elbeszélget a futballistáival. „Olyanok, mint a kisgyerekek, lefekvés előtt figyelnek a legjobban az emberre". Az apáskodó edző szerepét egyébként időnként otthon is tudja gyakorolni, három fia van, Giovanni és Guiliano is futballista, előbbi az idén mutatkozott be a River Plate-ben, már két gólja is van a szezonban. Az edző számára egyébként ez a munkája egyik legnehezebb része, a családtól távol dolgozni, ezt még az argentin El Graficónak mesélte két éve. 

Diego Simone két év alatt a spanyol bajnokságban és nemzetközi kupában is topcsapatot csinált az Atlético Madridból, úgy, hogy közben el kellett adniuk az azóta világszerte keresett csatárokat: Agüerót, Forlánt, Falcaót. De vele ezt is elviselték, erősebbé váltak. Sokan már a következő argentin szövetségi kapitányként emlegetik, és ő sem zárta ki, hogy egyszer így lesz, viszont úgy látja, van még ideje erre, mert legalább hatvanöt éves koráig szeretne edzősködni. Bűn is lenne ilyen trénernek évi 10 meccsen dirigálnia, Simeonét minden bizonnyal szívesen látná a Lazio, még inkább az Inter, de maximum valamikor sokkal később, mert lelke az Atletié. Persze idővel minden bizonnyal a topcsapatok is szeretnék majd, mint az újgazdag ManCity, PSG vagy Chelsea, de őt aligha lehet megfizetni, három csapata van Európában, amiért a szívét adná: Atleti, Inter, Lazio.

Az argentin szövetségnek viszont nincs túl sok opciója, úgyhogy négy év múlva akár már a világbajnokságon is láthatjuk a pálya szélén ordibálni – kár lenne elpazarolni, jobb őt hallani-látni hetente!