Ezért nem lesz soha magyar futball

Egy augusztusi napon a prágai 131-es busz Juliska nevű megállójában ismerkedtem meg Miguellel, a spanyol focibuzival. A Dukla Praha–Mlada Boleslav-meccset hagytuk ott, hogy időben átérjünk a generali Arenába, ahol a Sparta fogadta a Pribramot. Le is maradtunk a vendégek egyenlítő góljáról, Nespor, 89. perc.

Már a megállóban és a viszonylag rövid buszúton kiderült: Miguel mindent tud a magyar focimúltról, a Közép-európai Kupákat nyert Vasas összeállításától kezdve Grosics Tatabányára igazolásának hátteréig. Mániájává vált a közép-európai focitörténelem, szabadságait nem a tengeren, hanem a térségben tölti, és úgy időzíti, hogy a lehető legtöbb stadiont lássa, mégpedig működés, azaz meccs közben. Hogy mást ne mondjak: én még életemben nem voltam a tatabányai stadionban, ő már igen.

Szoros emberfogás

A spanyol megerősített egy régi tételt: fociról olvasni, pláne a magyarról, legalább olyan jó, ha nem jobb, mint meccseket nézni, pláne magyart. És a tételt tovább erősíti egy most megjelent könyv, Takács Tibor történész Szoros emberfogása, avagy Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban.

Az alcím alapján, gondolhatnánk, a focista ügynökökről szól a könyv, ami, valljuk be, már nem túl izgalmas téma azok után, hogy több könyvben, újságban is megjelent: a volt válogatottak közül Novák Dezső, Fatér Károly, Kereki Zoltán az állambiztonságnak jelentett csapattársairól. És micsoda igazságtalanság, hogy míg a III/III-asok nevei, közülük se mindenkié, fennmaradnak, addig a jelentéseket párnázott ajtók mögött olvasóké is fennmaradnak, és közülük sokan a rendszerváltás után éppen olyan magas pozícióban maradtak, ha nem kerültek még magasabbra, mint a diktatúrában.

Állambiztonsággal a válogatottba

Takács nem ítélkezik fölöttük, meghagyja ezt az olvasónak. Novák Dezső nagy kedvvel jelentett mindenről, ami az öltözőben, különösen az akkor már aranylabdás Albert Flóriánnal történt, sőt, az állambiztonság segítségét kérte ahhoz, hogy – kapaszkodjanak meg – bekerüljön a válogatott keretbe. És az állambiztonsággal edzőként sem szakított, a Dunaújváros trénereként például bemárt egy rivális csapatot, amelyik az ő orra elől halászott el, szerinte jogtalan eszközökkel, egy játékost. Kereki már egy lényegesen konszolidáltabb vagy inkább beleszarósabb korszakban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jelentett, a könyvben megjelent szövegek alapján semmi olyat nem árult el, amit amúgy se tudhattak volna kihallgatói.

Novákon, Fatéren, Kerekin kívül is vannak nevek bőven, igazságtalan is lenne minden poént lelőni, egyet azért nem tudok megállni: a ma is élő Szepesi György rádióriporterről 2006-ban írta meg Paul Lendvai, hogy Galambos néven jelentett az ötvenes években. Az viszont nekem teljesen új, hogy '56 után az Aranycsapat 12. játékosának is nevezett Szepesi azt tanácsolta az állambiztonságnak: ideje leszámolni a Puskás-mítosszal.

Csontot, szappant!

Takács Tibor könyve jóval többről szól, mint ismert futballisták III/III-as jelentéseiről. A teljesség igénye nélkül: szerepel a könyvben egy mai mércével is mérhető, figyelmeztető lövés leadásával zárult utcai rendbontás egy 1964-es FTC–Győr bajnoki meccs után. Kiderül az is, hogy a szocializmus évtizedei alatt is zsidózták az MTK-t, sokszor a legalpáribb módon („Csontot, szappant”). És elolvashatjuk a korabeli állambiztonsági jelentésekből, hogy csakugyan le kellett-e feküdnünk a szovjet válogatottnak.

Pia, bunda, olimpia

A szerző azt tanácsolja nekünk, olvasóknak, hogy a Szoros emberfogást ne úgy olvassuk, mint egy focikönyvet, mivel munkája tárgya nem a futball, hanem az állambiztonság. Vagyis ne hagyjuk, hogy a magyar futballnak azt a korszakát, amikor még rendszeresen kijutott válogatottunk a világbajnokságokra, másnak lássuk a kutatása után. Bevallom, ezt a tanácsot nekem nem sikerült megfogadnom, és a könyv elolvasása után az a meggyőződésem: az ötvenes-hatvanas-hetvenes években gyökerezik az, hogy ma nincs futballunk. Pedig akkoriban rendszeresen játszottunk világbajnokságokon, volt aranylabdásunk, a BEK-ben (a Bajnokok Ligája elődjében) többször is játszottak csapataink elődöntőt, nemzetközi kupadöntőkben szerepeltünk, az NB I. rangadóit volt, hogy nyolcvan-százezer ember nézte a Népstadionban.

Csakhogy az állambiztonsági jelentésekből kirajzolódik egy másik valóság is. A válogatott sztárjainak sorozatos, megtorlatlanul maradt piálásai. Bundázással nyert bajnokságok, szintén a válogatott világbajnokságokat megjárt legjobbjainak részvételével. A bizonyítani akaró fiataloknak a futósor végére parancsolása. A legnagyobb sztárok nevetséges sértődései, csapattársak kiutálása, mindennapos zsarolások, beijedés és nem létező sérülésre hivatkozva a válogatott lemondása a nagy meccsek, például egy moszkvai selejtező előtt.

Pinyő a pultnál

Ezekből az emberekből aztán jobb híján edzők lettek, már akiket nem elégített ki a gebines lét. Rákosi Gyulából, a Fradi legendás csatárából is edző lett. Ő volt a vezetőedzője annak a Fradinak, amelyik 1989. november 1-jén a Fradi-stadion betiltása miatt Szegeden játszott UEFA-kupameccset az Admira Wacker ellen. Történetesen pontosan emlékszem, mit csináltam 1989. október 31-én, a meccs előtti estén. A Tisza Lajos körúti (akkor még Lenin körút) Sörpatikában ültem a barátaimmal, amikor a pulthoz mellém állt egy Pintér Attila nevű Fradi-játékos több csapattársával együtt. Vodkát ittak azon az éjszakán, mert, mint mondták, az nem hangos. Másnap az Admira 1-0-ra verte a gyönge, helyzetig se jutó Fradit 20 ezer ember előtt.

Pintér ma a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Hát, valahogy így szocializálódik együtt Rákosi Gyula, Pintér Attila és Dzsudzsák Balázs, így él tovább a mában a hatvanas évek Magyarországa, és ezért tettem le arról, hogy itt valaha is lesz futball.

(Takács Tibor: Szoros emberfogás. Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban. Jaffa Kiadó, 2014.)