Amikor zuhan veled a gép, semmit sem tudsz tenni

2016. november 28-án éjszaka a brazil Chapecoense futballcsapatot szállító repülőgép lezuhant a kolumbiai Medellín közelében, később kiderült, hogy a gépből kifogyott az üzemanyag. A csapat a Copa Sudamericana döntőjébe utazott, ez lett volna a klub történetének legfontosabb mérkőzése. A fedélzeten hetvenheten voltak, mindössze hatan élték túl a katasztrófát, köztük három futballista: Neto, Jakson Follmann és Alan Ruschel. Ennyien maradtak a csapatból.

Ők hárman most arról meséltek a Players Tribune-nek, hogy mire emlékeznek, és hogyan élték meg a katasztrófa után történteket. 

A zuhanás

Neto: Megálmodtam, hogy ez fog történni. Néhány nappal korábban, mielőtt elindultunk a Copa Sudamericana döntőjébe. Szörnyű rémálmom volt, és amikor felébredtem, elmondtam a feleségemnek, hogy álmomban lezuhant a gépünk. Ott voltam a gépen, szakadt az eső, és aztán a repülőgép leállt, lezuhant az égből. De valahogy fel tudtam kelni a zuhanás után a roncsok között, kisétáltam, és egy hegyen álltam éjszaka. Minden sötét volt, csak ennyire emlékeztem. 

A döntő napján nem tudtam kiverni a fejemből a rémálmot, annyira valóságos volt az egész, nem hagyott nyugodni. Úgyhogy küldtem egy üzenetet a feleségemnek a gépről, és megkértem, imádkozzon, hogy ne történhessen meg a rémálmom. Nem igazán hittem amúgy, hogy ez megtörténhet, de azért megkértem. 

És aztán láttam, ahogy megtörténik. A gép elsötétült, minden teljesen leállt, én pedig nagyon is magamnál voltam. Aztán lezuhant az égből. Emberként felfoghatatlan volt, ami történt. 

Jakson Follmann: A gépen mindenki elvolt, kártyáztunk, szólt a zene. 

Alan Ruschel: Kártyatrükkökkel szórakoztattam a többieket, mindig is szerettem ezt csinálni. Mindannyian röhögtünk, szólt a szambazene, csak egy csapatnyi ember voltunk, mindannyian nagyon boldogok, hogy történelmet írhatunk, függetlenül attól, hogy nyerünk-e a döntőben. Egy kis brazil város csapatát elvittük a döntőig, szóval örültünk neki. 

Jakson Follmann: Nagyon sima repülés volt, egészen addig, amíg a fények ki nem aludtak az utastérben. Hirtelen mindenki leült a helyére. Az emberek szerették volna tudni, mi történik, de az utaskísérők nem mondtak semmit. Aztán pár perccel a zuhanás előtt körbementek, és azt mondták, hogy kössük be magunkat, mert le fogunk szállni. Nyugodt volt a hangulat, senki nem mondott be semmit. Aztán elkezdünk zuhanni.

A világon nagyon kevés ember ment ezen át. Egyik pillanatban még útban vagy, hogy megvalósítsd az álmodat a barátaiddal, és mindenki boldog, a következő pillanatban viszont már leáll a gép, és elkezdtek zuhanni. 

Csak annyira volt időm, hogy imádkozni kezdjek. A gép belsejében tehetetlen vagy. Nem futhatsz el, nem sírhatsz, nem kérhetsz segítséget, nem kérdezheted meg, miért történik ez, csak imádkozhatsz, és Istenre bízod magad. 

Alan Ruschel: Időről időre próbálom felidézni a történteket, de egyszerűen nem megy. Gondolom, az agyam blokkolja az emlékeket. 

Neto: Emlékszem az utolsó szavaimra a gépen. Imádkoztam, csak imádkoztam hangosan. Ahogy láttam, hogy a gép tényleg elkezd zuhanni, azt mondtam: „Jézus! Olvastam a Bibliában, hogy mennyi csodát tettél, kérlek, könyörülj meg rajtunk, vigyázz ránk, segíts rajtunk, segíts a pilótának, segíts nekünk, légy könyörületes, kérlek, segíts nekünk!"

Még az imádkozásnak is kivételes ereje volt ebben a pillanatban, pedig tudtam, hogy lehetetlen, amit kérek. De ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Még emlékszem, hogy ezek elhangoztak, aztán utána már semmire.

Jakson Follmann: Nem sokkal a zuhanás előtt az emberek elöl kérdezősködni kezdtek, hogy mi történik. Kiabáltak:

„Valaki mondjon már valamit, adjanak valami információt!" Emlékszem, hogy ezek elhangzottak, aztán semmire. 

Neto: Hirtelen minden elsötétült.

A zuhanás után 

Jakson Follmann: Az erdőben tértem magamhoz, kinyitottam a szemeim, de minden vaksötét volt. Esett. És nagyon, nagyon hideg volt.

Nem láttam semmit, csak hangokat hallotam. Az emberek hörögtek, segítséget kértek. Én is elkezdtem segítségért kiabálni. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fogalmam sem volt, hogy épp most zuhantam le. Csak arra emlékszem, hogy nem akarok meghalni. 

A legnehezebb az volt, hogy hallottam, ahogy a barátaim segítségért kiabálnak, és semmit sem tudok tenni. Nem tudtam felkelni, és annyira sötét volt, hogy semmit nem láttam. Hála istennek, hogy nem láttam semmit. Magamhoz tértem, aztán elájultam, magamhoz tértem, aztán elájultam, fogalmam sincs, mennyi ideig voltam magamnál. Aztán egy idő után feltűnt egy lámpa fénye az erdőben. Kiabáltak, hogy ők a rendőrség. Mire a rendőrök odaértek, azok, akik addig segítségért kiabáltak mellettem, már nem kiabáltak többé. Vagy pedig nagyon elhalkultak. Végtelenül szomorú pillanat volt. 

Amikor odaértek hozzám, egy Nelson őrmester nevű ember hajolt fölém. Felemeltem a kezem, ő pedig megfogta. Azt mondta, nyugodjak meg, megmenekültem. Aztán megkérdezte a nevem, és hogy mennyi idős vagyok. Azt mondtam neki, én vagyok a kapus. 

Később az őrmester bevallotta, hogy még soha életében nem látott ilyen szörnyűséget. Megpróbált felemelni, de nem tudott, mert nagy fájdalmaim voltak. Szörnyen fájt. A balesetben elvesztettem a jobb lábamat, a bal lábam pedig lógott, már csak az inak tartották. Valahogy felemeltek, és egy sáros hegyoldalon kellett felvinniük. Nagyon veszélyes terep volt, mert a gép részei hevertek mindenfelé, és ezek nagyon élesek voltak. A mentőexpedíció tagjai hősök voltak. Emlékszem, hogy vizet kértem, kaptam egy kicsit, aztán elájultam.

Neto: Amikor felébredtem a kórházban, semmire nem emlékeztem a balesetből. A feleségem mesélte, amikor magamhoz tértem a kómából, az volt az első, hogy kétszer is elmondtam: Isten végig velem volt. De semmi másra nem emlékeztem. Az orvosok még a balesetről sem mertek beszélni nekem, azt akarták, hogy először épüljek fel. Próbáltam felismerni a helyet, ahol voltam, tudtam, hogy kórházban vagyok, de nem ismertem fel a helyszínt. A kórházi dolgozókat néztem, de nem ismertem őket, pedig spanyolul beszéltek, szóval nagyon összezavart az egész. Amikor megláttam a Chapecoense egyik orvosát, akkor fogtam fel, hogy nekünk a döntőben kéne játszanunk.

– Doki, mi történt a meccsen, megsérültem?

– Igen, Neto, a meccsen sérültél meg. 

– Mi lett az eredmény?

– Nem tudom, nagyon csúnyán megsérültél, rögtön bejöttem hozzád.

Hittem neki. Arra gondoltam, hogy a meccs még mindig megy, és nagyon dühös voltam: hogyan maradhattam le a meccsről, a testvéreimmel kellene lennem. 

Ez nem álom volt 

Alan Ruschel: Apám mesélte, hogy amikor magamhoz tértem a kórházban, azt kérdeztem: tényleg megtörtént? Ő pedig, hallgatva az orvosra, csak annyit mondott, hogy a gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, de én, Neto és Follmann jól vagyunk. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy csak mi sérültünk meg. Eszembe jutott, hogy a meccs holnap lesz, szóval még mindig a döntő miatt aggódtam. 

Leszedáltak, szóval hol magamhoz tértem, hol elaludtam. Van egy ilyen emlékfoszlányom, hogy a barátnőm és az apám a szeretteimről mutogatnak videókat a telefonjaikon. Mind szorítottak és imádkoztak értem, olyan volt az egész, mint egy álom. Aztán másnap bejöttek az orvosok, hogy beszéljenek velem. Azt mondták, hogy nem akarnak tovább szedálni, de nyugodtnak kell maradnom. Mondtam, hogy oké. Ekkor mondták el, hogy a gép valójában lezuhant, nem kényszerleszállás volt. Csak hat ember élte túl. Én, Jackson, Neto, egy újságíró és két utaskísérő. 

Ekkor törtem össze. A feleségem szerint egész nap csak bámultam magam elé. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy ez csak egy álom. Egy hazugság. Egy rossz álom. Hamarosan fel fogok ébredni. 

Neto: Az intenzív osztályon tértem magamhoz, és semmi értelme nem volt az egésznek. Végignéztem a testemen, tele voltam vágásokkal. A fülem csak úgy lifegett. Az jutott eszembe, így nem sérülhettem meg a meccsen, valami rossz történhetett. Próbáltam összerakni a dolgokat, egy orvost még meg is kérdeztem, mekkora darab ember csinálta ezt velem, biztos jó nagy darab volt. Egy csomó minden futott át az agyamon. Talán a szurkolók betörtek a pályára, és ránk támadtak. Talán elgázolt egy autó a parkolóban a meccs előtt. De sosem gondoltam volna arra, hogy lezuhantunk. Hogyan is történhetett volna ilyen? 

Néha elaludtam, aztán magamhoz tértem, és az egyik ilyen alkalomnál láttam, ahogy az apám sír. Ekkor fogtam fel, hogy hazudtak nekem. Egy nap az összes orvos bejött a szobámba. Az anyám, az apám, a testvérem is ott volt. Egy pszichológus és egy pap is. Azt mondták, valamit mondanunk kell neked. Az apám megkérdezte: „Emlékszel arra az álmodra?"

Persze hogy emlékszem, mondtam a feleségemnek, hogy egy repülőn voltam, zuhogott az eső, a gép leállt, lezuhantunk, aztán felálltam a roncsok között, kisétáltam, éjszaka volt, egy hegyoldalon a nagyon sötétben.

Valami nagyon furcsa történt, miközben az álmomról meséltem. A pszichológus sírva kiment. Anyám bőgött. Az orvos megszólalt:

Ez nem egy álom volt, Neto. Ez megtörtént. A Chapecoense gépe lezuhant. 

Ez volt életem egyik legkeményebb pillanata. Próbáltam nem elhinni. Arra gondoltam, hogy ez az ember őrült. Ez nem lehet, miről beszél? Aztán azon agyaltam, hogy oké, ha megtörtént és élek, akkor valószínűleg mindenki életben van. Megkérdeztem, hogy vannak a többiek, hol vannak. Az orvos azt válaszolta, hogy csak én, Alan és Follmann éltük túl a balesetet.

Nem akartam elhinni, ez nem lehetséges. Ha én életben vagyok, akkor a barátaim, miért nem? Hogyan élhetek túl egy légi katasztrófát? Az egésznek semmi értelme. Ha lezuhanok egy géppel, akkor meghalok, ez nem valóságos. Az orvos azt mondta, nem kellene életben lennem, de életben vagyok Isten miatt. 

Jakson Follmann: A kómáról annyit tudok mondani, hogy olyan volt, mintha hallanám az embereket, ahogy spanyolul beszélnek. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismerem egyikük hangját sem. Egy olyan ember hangját akartam hallani, akit felismerek, hogy megnyugtasson. Szóval amikor magamhoz tértem az intenzíven, és láttam a szeretteimet a szobában, az nagyon erős momentum volt, ez volt az, ami hiányzott. Négy napig voltam kómában, és nagyon összezavarodtam. Ami a balesetet illeti, az agyam leblokkolta az emlékeket. Nem kapcsoltam be a tévét. A családom nem mondott semmit, én pedig nem akartam tudni semmit. Volt elképzelésem arról, hogy mi történhetett, de arra gondoltam, mások is túlélhették. Mintha csak egy kisebb baleset lett volna, esetleg egy kényszerleszállás, gondoltam, mindenki jól van. 

Emlékszem, a kórház pszichológusa bejött egy nap a szobámba, és azt mondta, a gép lezuhant, mindenki meghalt, én túléltem, de többé nem futballozhatok. Ahogy kimondta ezeket, elkezdtek beugrani az emlékek. A barátaimra gondoltam, és nagyon, nagyon szomorú voltam. Aztán a családom közölte, hogy elvesztettem a jobb lábamat, és többé nem játszhatok. Amikor ezt mondták, az első reakcióm az volt, hogy inkább a lábam, mint az életem. Később megtudtam, hogy Alan és Neto is életben maradt, és ez extra motivációt adott, hogy harcoljak tovább. 

Neto: Engem találtak meg utoljára, a roncsok alatt hevertem nyolc órán át. Később a mentőalakulat elmondta, mi történt. Kora reggelre az alakulat legtöbb tagja már elhagyta a becsapódás helyszínét. A rendőrség még ott volt, hogy biztosítsa a helyszínt, és összeszedje a cuccainkat. Aztán az egyik rendőr azt mondta, hall valamit. Meg akarta nézni, hogy mit, mert azt hitte, nyögéseket hall. Egy másik rendőr ezt lehetetlennek tartotta, mert már nyolc óra eltelt a becsapódás óta. De a rendőr kitartott, és váltig állította, hogy nem, nem, a másik maradjon csendben, mert ő hallott valamit. És aztán végre meghallottak, és a hang felé rohantak. 

Az egyikük a telefonjával világította a roncsokat, és elkezdték a faágakat meg a gépdarabokat leszedni. Az egyikük meglátta az arcomat, szörnyű állapotban voltam, teljesen össze voltam roncsolódva.

Nyolc órát hevertem a gépdarabok alatt. Kiszabadítottak és beraktak egy autóra. Egy órán át tartott, mire a roncstól elvittek egy közeli kis kórházba. A szemem felakadt, azt mondták, halottnak tűntem. De valahogy még mindig lélegeztem. 

Senki sem hitte, hogy életben fogok maradni. Amikor visszatértem a kómából, akkor az egyik nővér nem hitt a szemének. Megölelt, az egész testem remegett, hozzáért a karomhoz és a vállamhoz, és azt mondogatta: ezt nem hiszi el, ezt nem hiszi el. Ekkor fogtam fel, mennyire lehetetlen, hogy ezt túléltem. Egy csoda volt, hogy megtaláltak, és hogy még élek. 

Erre nincs magyarázat

Alan Ruschel: Milliméterekre voltam attól, hogy kerekesszékbe kerüljek. A gerincvelőmet nyomta az egyik csontom, de nem szakította át. Ha a mentőalakulat megpróbált volna hirtelen felemelni, akkor a csont átszúrhatta volna, és annyi lett volna. Annyi minden történt a mentésem alatt. Az életemet köszönhetem ennek a sok embernek. 

A sebész, aki a baleset után megoperált, az egyik legjobb dél-afrikai szakember volt. A számtalan orvos közül ő éppen Kolumbiában tartózkodott akkor. És persze annak is köszönhetem ezt, hogy helyet cseréltem Jakson miatt. 

Jakson Follmann: Odahívtam Alant, hogy üljön mellém. Már tíz éve jóbarátok vagyunk, sokáig éltünk együtt. Ha valahova mentünk, akkor együtt mentünk. De amikor meccsekre utaztunk, Alan szeretett hátraülni, és keresztbe feküdni három ülésen, aztán aludni. Szóval Kolumbia felé repülve is ugyanez történt.  Én egyedül üldögéltem, és odahívtam magam mellé. A becenevén szólítottam, Egérnek, mert olyan vékony, mint egy egér. 

„Hé, Egér, gyere ide, hallgassunk egy kis zenét" – mondtam. Ő azt mondta, nem, marad, aludni szeretne. Mondtam neki, hogy jöjjön már. Nem tudom, miért ragaszkodtam ehhez, de végül odajött. Harminc perccel később bekövetkezett a tragédia. 

Alan Ruschel:

Visszagondolva, mi minden történt, nincs rá magyarázatom. Lehetetlen. Egy csoda.

Kolumbiában kisétáltam a kórházból. Visszamentem Chapécóba, és az egész családom várt rám, nagyon megindító volt. 

Jakson Follmann: Otthon nem akartam, hogy az apám cipelgessen a fürdőszobába, meg a kanapéra, hogy le tudjak ülni. Emlékszem, amikor São Paulóba érkeztem a családommal, alig tudtam felállni, pokoli fájdalmaim voltak. Azt mondtam a dokinak: „Nem akarok tiszteletlen lenni, de ha létezik bármi más megoldás, hogy újra járjak, még ha ez pokoli fájdalommal is jár, mondja meg. Gyerünk. Megteszem. A saját lábaimon akarok visszatérni Chapécóba.”  Amikor újra járni tudtam a szüleim szeme láttára, az volt életem legmeghatóbb élménye. 

Neto: Leginkább az indított meg, amikor láttam a gyerekeimet. Ikreim vannak, egy fiú, egy lány, tízévesek. A baleset után a feleségem Brazíliában hagyta őket a nővérénél. Szóval egészen addig nem láthattam őket, amíg vissza nem szállítottak Brazíliába. Amikor bejöttek a kórházba, az arcukra kiült a megdöbbenés. Le voltam fogyva, és tele voltam sebekkel, úgy néztek rám, mintha egy szellemet látnának. Megkérdeztem: „Nem akarjátok megölelni aput?"

Ez volt az első alkalom, hogy kérdés nélkül megöleltek. Sokáig sírtak, öt vagy tíz percig. Nem tudtak megszólalni. Csak öleltek és sírtak a megkönnyebbüléstől. Az apjuk szörnyű állapotban volt, de él, visszatért. Eszembe jutottak a barátaim, akik már nem éltek, és az ő gyerekeikre gondoltam. Életem egyik legmegterhelőbb érzése volt. 

Alan Ruschel: Számomra az volt a legnehezebb, amikor elkezdtem felfogni, mi történt. Amikor kezdtem jobban lenni, és már nem voltam leszedálva. Amikor felfogtam, hogy az emberek, akiket szerettem, többé nincsenek. Nagyon közel álltam Danilóhoz, a kapusunkhoz, a feleségéhez, és a fiukhoz. Amikor felfogtam, hogy Danilo nincs többé, az szörnyen fájdalmas volt. Leírhatatlan. Nagyon különleges ember volt számomra, nincs nap, hogy ne gondolnék rá. 

Jakson Follmann: Egy dolgot nem akarunk, és ezt el fogjuk ismételni sokszor: hogy az emberek elfelejtsék a barátainkat, akiket elvesztettünk. Az embereket, akik meghaltak, mert ők hősök. Ennyi embert elveszíteni, azokat, akik valakinek a gyerekei, apjai, testvérei voltak, nehéz ezt feldolgozni. Miért történt mindez? Elkerülhető lett volna. 

Neto: A cég, amely üzemeltette a gépet, rendszeresen spórolt az üzemanyagon. A tényeket látva előbb-utóbb ennek meg kellett történnie. Annyi más futballcsapattal is megcsinálták ezt. Akartak spórolni egy kicsit, aminek az lett a vége, hogy emberek vesztek oda. Mindenki folyton a pilótáról beszél, hogy hibázott. Hibázott, ez tény. De ebben mások is benne voltak. Ki engedélyezte, hogy felszálljon egy gép kevés üzemanyaggal? Kikerülték a szabályokat. Hibát hibára halmoztak. Szeretném, ha becsületes és hozzáértő emberek vizsgálnák ki, mi történt valójában.

Mert aki ebben benne volt, annak fizetnie kell. A pilóta meghalt, de ez nem szolgáltat igazságot. 

Sajnos ez az emberi kapzsiság miatt történt. Ahogy a Bibliában is írják: a pénz iránt szeretet a rossz dolgok kezdete. 

Jakson Follmann: Olyan, mintha ez az egész nem is lenne igaz. Mintha a barátaink csak egy utazásra mentek volna, és majd visszatérnek. Netóval és Alannal sokat beszélünk erről. Minden rendbe fog jönni, fel fogunk épülni, és együtt fogunk velük játszani újra. 

Alan Ruschel: Emlékszem, pár hónapja Netóval videójátékokkal játszottunk. A csapattársainkról beszéltünk, és azt mondtam: „Emlékszel, Sérgio hogyan játszott ezzel meg azzal a játékkal?" Neto kibökte, hogy olyan, mintha még mindig itt lennének velünk. Erre mindketten elszomorodtunk, mert ilyenkor fogja fel az ember, hogy tényleg nincsenek már velünk, és ez nagyon fájdalmas. 

Neto: Ha meg is halok, tudom, hogy jobb helyre fogok kerülni. 

Jakson: Már nyolc hónap eltelt a baleset óta, de nem tudok magyarázatot találni a történtekre. A balesetre, arra, hogy túléltük. Megtanultam, hogy nem érdemes keresni a válaszokat. Öt hónap rehabilitáció után Alan vissza fog térni a Chapéhez. Holnap Messi ellen fog játszani. Neto már visszatért és nagyon jól ment neki az edzés, mielőtt megsérült a térde. 

És én? Hát, elvesztettem a lábam, igen, de tudok járni. Tudok vezetni. Boldog életet élek. Szerintem ha az embernek jó a hozzáállása, és még tudja, hogyan kell nevetni, akkor minden rendben lesz. Nem vesztettem el az élet iránti vágyam. Főleg azok után, ami történt.

Mindennap mosolyogva ébredtem, mert gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy kapus legyek. És sikerült megvalósítani ezt az álmot. A pillanatnak élek, a mának. A holnap Istené. 

Alan Ruschel: Számomra az a legfontosabb, hogy az életet ünnepeljük. Ha a baleset valamire megtanított, akkor az az, hogy nem tudhatom, mi történhet a következő tíz percben. Nem tudom, mi történhet, miután elhagyom ezt a szobát. Azt üzenem mindenkinek, hogy hajszoljátok az álmaitokat. Ha valamit szeretnétek tenni, tegyétek meg. Éljetek teljes életet! Nem tudjátok, mit hoz a holnap. 

Neto: Mielőtt felszálltunk a Kolumbiába induló gépre, arról álmodoztam, hogy visszatérünk Chapecóba a döntő után, és az emberek majd az utcán éneklik a We are the championst. Mindenki annyira boldog volt, hogy döntőt játszhatunk, és annyi szeretet volt bennünk. Elképzeltem magam egy nagy tűzoltóautó tetején, ahogy végigparádézzuk a várost.

Amikor visszatértem a baleset után, Kolumbiából repülővel kellett jönnöm Brazíliába. Nagyon féltem. Amikor leszálltunk, sírtam. Eluralkodtak rajtam az érzelmek. 

Aztán megérkeztünk a repülőtérre, ami tele volt emberekkel, akik minket támogattak. Elmentünk a kórházba, ahol ugyanez volt. Mindenhol szeretet várt. Szürreális volt. Ha az ember átmegy azon, amin mi, az megváltoztatja, örökre nyomot hagy rajta. De ha őszinte akarok lenni, ugyanaz maradtam. Még mindig látom a jót a világban. A katasztrófa megtanított, hogy értékeljem az élet apró örömeit. Amikor a kórházban voltam, pelenkáztak. Hónapokon át nem tudtam lezuhanyozni. A nővéreknek kellett megtisztogatniuk nedves törölközőkkel. Amikor először zuhanyoztam magamtól, és éreztem a vizet a bőrömön, majdnem elsírtam magam. Mintha a tenger vizét éreztem volna, semmihez se volt fogható. Amikor először rúgtam labdába a baleset után, újra gyereknek éreztem magam. 

Meg kellett volna halnom aznap, kimondtam az utolsó szavaimat. Kaptam fentről egy második esélyt, és mindent meg fogok tenni, hogy ezt megháláljam, és tisztelegjek ezzel a barátaim előtt, akik elmentek. 

A cikk angol nyelven a Players Tribune-ben jelent meg. 

Az első képen: Hallottak a baleset helyszínén (Raul Arboleda/AFP)