Emília
18 °C
26 °C

A Leekens-ötlet gazdája most csendben lapít

Image uploaded from iOS (6)
2018.06.20. 12:15
Jobb lett volna, ha ki sem nevezik a kedves 68 éves belga bácsit, Georges Leekenst a magyar válogatott irányítójának, de ha már megtörtént, ne menjünk el rövid és dicstelen korszakának elemzése mellett. Mert hát valaki, ugye, ki is nevezte. Mit számít már nekünk egy újabb elveszített fél év, amikor évtizedek mennek a kukába.

A megújulás évtizede

– így jelölte meg a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, Csányi Sándor a 2010-es hivatalba lépése utáni időszakot. Akkor még az Eb-győztes holland Erwin Koeman volt a kapitány, akit nem kötött le annyira az NB I., mint utódait. Támadták is emiatt.

Vági Márton, MLSZ-főtitkár, Bognár György menedzser, Georges Leekens és Berzi Sándor - amikor még nagyon örültek a szerződésnek
Vági Márton, MLSZ-főtitkár, Bognár György menedzser, Georges Leekens és Berzi Sándor - amikor még nagyon örültek a szerződésnek
Fotó: East Foot Management

Marco Rossi a hatodik kapitány, akivel szerződést köt a nagy tekintélyű bankvezér, a futballban viszont Sanyi bácsivá váló Csányi. Az olasszal az ötödik nemzet képviselője lesz nyolc éven belül kapitány. Ne tagadjuk le, ez már egy csodás rekord.

Ahogy a fentiek mutatják, a futballra aztán nem lehet elmondani, hogy ne lenne befogadó ország a miénk, hogy ne szeretnénk a sokszínűséget, nagyobb baj azonban, hogy mindez a koncepció nélküli kapkodásra emlékeztet inkább, mintsem racionálisan végiggondolt, a hosszú távú sikerességet is szem előtt tartó, rövid távon is hasznos döntésekre.

Csak egy évet ugorjunk vissza az időben. A 2016 júniusában még közönségkedvenc német Bernd Storck tavaly ilyenkor kikapott Andorrában, mindenki tudta, neki ezzel vége, nem lehet megmenteni.

Bernd már azt sem tudta akkor, le szabad-e mondania. Majd Felcsútról üzennek neki, mit tehet. És mikor teheti

– mondta egy magyar sportvezető akkor.

Az MLSZ ahelyett, hogy a Honvéddal bajnok Rossi felé fordult volna, netán megkereste volna a még szerződés nélküli, Budapesten berendezkedő Bölöni Lászlót, hagyta a langyos vizet melegedni. Nem jöhetett jól ki belőle senki. Bölöni egyszer megbocsáthatatlanul megsértette Csányi hiúságát, még 2013 őszén, ezért ő szóba sem jöhetett. Csányi akármilyen magasra is jut a FIFA-ban – alelnök jelenleg –, azt nem tudja elérni, hogy ne Bölönié legyen a nagyobb név a futballban.

Amikor Storcknak megköszönték a munkát a selejtezők után, 2017 októberében, semmi ok nem volt kapkodásra, nyugodtan lehetett volna keresgélni, alaposan mérlegelni, erre október végén bejelentették a 68 éves Georges Leekenst, akit komolyan rajtunk kívül már egyetlen országban sem vettek.

Csányi Sándor a kinevezéskor az MLSZ adatbázisára hivatkozott,

ebben ugyanis az első helyen állt a belga. Így utólag csak annyit érdemes megkérdezni: mikor frissítették azt az adathalmazt, és mégis ki és milyen szempontok alapján? Hogy mennek ott a dolgok a nagy MLSZ-ben?

Ahogy azt is illene tisztázni a hosszú távú sikeresség érdekében, hogy kinek a fejéből pattant ki az alapötlet. Hogy legközelebb, ha netán casting van, akkor őt nem kellene ilyen érzékeny kérdés közelébe sem engedni. Berzi Sándor – egy újabb Sanyi bácsi – sokadszor mutatja meg tévedhetetlenségét, kikezdhetetlen szakértelmét ebben a kérdésben.

Jó, tudjuk, hogy magyar kötődésű menedzserei voltak Leekensnek (Bognár és Békeffy), nekik semmi sem drága, persze hogy házalnak vele – mégiscsak lényegesen jobb város Algírnál Budapest –, hátha egy olyan vevőt találnak, aki nem kellően alapos. Csányi segédei ilyenek voltak, esetleg maga az elnök is.

Az is egy nagy talány, amikor a futballban annyi milliárd van, mint még soha, akkor éppen a kapitányi poszton, a kirakaton kellene spórolni?

Az elnök mantrájában az volt még a visszatérő elem, hogy a jelenlegi belga szupercsapat alapjait ő tette le.

Nagyon relatív, hogy ez mit jelent, ebbe úgyse lehet belekötni, gondolhatták. Ám ha abból indulunk ki, hogy Eden Hazard már két korábbi kapitánynál is ott volt a csapatban, ahogy például a manchesteri Marouane Fellaini is, máris árnyaltabb a kép. Romelu Lukakut sem ő tette be először, Christian Benteke viszont tagadhatatlanul nála debütált.

Nem fontos végigmenni a neveken, de inkább Leekens és kevéssé futballokos társai voltak azok, akik miatt rendbe kellett rakni az ország labdarúgásának alapjait. A Double Pass meg is tette ezt 2008 körül, itthon ezt évek óta várjuk, noha a belga céget alkalmazta az MLSZ.

Abban is biztosak lehetünk, egyetlenegy algériai meccset nem néztek meg a döntéshozók. Onnan egy győzelemmel távozott.

Most már abban is egyre biztosabbak lehetünk, a belga válogatottnál elért meccseit sem hasonlította össze senki sem az elődeivel, vagy éppen az utódaival. Neki 19 meccsből 8 győzelem volt a mérlege 2010 és 2012 között. Elődje, Dick Advocaat sikeresebb volt nála, ahogy az utóda, Marc Wilmots is. Van ilyen.

Egyébként első belga kapitánysága alatt, 1997–99-ben hasonló mutatói voltak az egy évtizeddel későbbihez képest, akkor a mostani aranygenerációról még csak hallani sem lehetett, Scifo, Wilmots és Nilis volt a csapatban.

Minket persze kevésbé izgat, mi volt a múltban, sokkal fontosabb kérdés, mit hagyott maga után itthon. Egyszerű a válasz: semmit. Elvesztegetett hónapokat.

Ahogy az egyik szurkoló nagyon találóan mondta a bemutatkozó meccsén, ha még nem volt a történelemben a félidőben edzőváltás, nekünk ezt most meg kellene próbálni, mert szörnyű nézni, ahogy a kazah válogatott adogat, passzol, és úgy birtokolja a labdát ellenünk, amire a mieinktől számítottunk. 3-2-re a kazahok nyertek, noha egyszerűbb meccset nem is kaphatott volna.

Persze már az első meccs előtt is sejteni lehetett, hogy kevés tartalom van mögötte, csak az unalomig ismert frázisok. Amikor Mauritánia ellen készült, lehet, hogy kajálták, ő utál veszíteni, de itt több kellett volna. 

Ma már mindegy, hogy nem mert vagy nem akart szembenézni a realitásokkal, hogy egy Eb-részvétel után semmi garancia nincs a következőre. Miért is lenne? Harminc év után volt eredmény 2016-ban. Mitől lenne törvényszerű, hogy ismét kijutunk. És mi történt a hazai utánpótlás-nevelésben az elmúlt években?

Sikerült-e megfelelő, jól képzett edzőket igazolni arra a területre az Eb-n kapott pénzből? Miért nem volt ez fontos? 

A következő nyilatkozatot a képzelet szülte, remélhetőleg Rossi el fogja mondani hamarosan ennek a kivonatát.

„Visszavonultak a korosodó, nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkező válogatott játékosok. Magyarország 2008-ban szerepelt utoljára U19-es Eb-n. Valamit a képzésben korábban elrontottak. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy megvizsgáljuk, kiderítsük a hiba okát. Ha pedig gyorsan változtatni tudunk, ha a nem túl képzett edzők partnerek lesznek a fejlődésben, akkor előreléphetünk. Felmértem már korábban a válogatottakat, ismerem, mi van az NB I.-ben. Már most látszik, alapvető kívánalmakban elmaradások vannak. Azért jöttem, hogy ezt rendbe tegyem. Látom, vannak tehetségek, de alapvető problémáik vannak területvédekezésben, a pressingben, a gyors gondolkodásban. Nem lehet más a feladatom, mint hogy velük kialakítsak egy olyan csapatjátékot, amivel biztonságosan tudjuk birtokolni a labdát. Az a koncepcióm, hogy a párharcok felét megnyerjük, agresszivitást akkor is ígérhetek, ha gyengén megy a csapatnak. Szenvedélyt akarok látni mindenhol.”

Leekens az ilyesfajta szembesítést elmulasztotta. Már mindegy, hogy miért.

Tény azonban, hogy nem volt még egyetlen kapitány sem, aki ennyire lenézte volna a magyar futballt, annak szurkolóit. Mert azt hinni, hogy a hízelgés bőven elég lesz, ha nemcsak Orbán sportimádatát, de a politikáját is dicséri, mert a túlélésnek lehet a záloga. Ha azt mondja, amit a főnök hallani szeretne.

Aztán maga Orbán sem értette, mi történik a fehéroroszok ellen (1-1), a félidőben annyit mondott:

megyünk összevissza.

Szörnyű belegondolni, Leekens négy meccse és 360 perce alatt egy épkézláb, gyors támadást sem vezettünk. Na jó, talán egyet az ausztrálok ellen, így lássuk be, máris jobb a hangulatunk. Már-már szuper.

Lehet mondani, hogy már nincs kikkel jól focizni, de ezt maximum egy szurkoló mondhatja. Ha az andorrai pék és villanyszerelő össze tudott úgy játszani, hogy megvert bennünket tavaly júniusban, nekünk is találni kell egy olyan formációt, amiben nem jelentkeznek a gyengeségeink.

Azt is lehet mondani, hogy nem Leekens a hibás, hanem a képzés. Ennek jogosságát nem vitatva: ha mindig csak visszafelé mutogatunk, akkor nem is kell kapitány, mert teljesen mindegy, ki ül a kispadon.

Ha egy Marco Rossi lényegesen kisebb költségvetésű klubbal bajnok tudott lenni a tehetősek (Fradi és Videoton) előtt, nem mindegy, ki ül a kispadon. Ha Szlovákiában bronzérmes tudott lenni a Dunaszerdahellyel, csak egy újabb érv, hogy lehet a térségbe megfelelő szakértelmet importálni. Csak figyelni kell. (Kell persze szerencse is.)

Az olasz edző feladata – már itt nézte a skót meccset márciusban az Üllői úton – nem könnyű, mert a Nemzetek Ligájában idegenbeli bravúr nélkül, óvatos döntetlenekkel nem megyünk semmire, és már a playoffot sem lesz könnyű elérni.

Amikor volt idő, és megalapozott döntést kellett volna hoznia az MLSZ-vezérkarnak, Pintér és Leekens jött ki a kalapból.

Krízishelyzetben viszont jót húztak Dárdaival és az ő kapcsolatrendszerével.

Nagyobb baj, hogy világrekorderek vagyunk, öt nemzet fordult meg nálunk a kispadon, miközben rajtunk röhög Európa, hogy nekünk senki sem jó. Az edzőképzést német vezeti, koordinálatlanul hozzuk be a stílusokat, elképzeléseket, a bajnok és a kupagyőztes csapatot momentán szerb edző irányítja.

Abban bízhatunk, hogy Rossi nem rohan Felcsútra, mert bár nyilván ő is levette egy pillanat alatt, hogy a fontos kérdések ott dőlnek el, hátha akar valamit építeni, nem csak túlélni. Látta, milyen kihívásokkal küzd az utánpótlás, látta a játékosok képzetlenségét. 3-5-2-re húzta fel eddig a csapatait, megfelelően le is oktatta, erre azonban most igen kevés ideje lesz, négy nap. Hogy van-e mihez visszanyúlni, valami régi, de szilárd romra építeni, ez a kulcskérdés.

Most csak az biztos, ő az első olasz kapitány, egyben az ötödik külföldi.

Borítókép: Georges Leekens. Fotó: Huszti István / Index.