Magát mindenhol kerestük, csak ott nem, ahol volt

Bodolai István, a kis tanyasi srác alig múlt 14 éves, amikor a Hajdú-bihari Napló egy kis cikket írt róla. Kapus volt, a Polgár ificsapatában védett. Ritkán születik újságcikk ilyen korú kapusról, még ritkábban azok után, hogy csapata 8:0-s vereséget szenved. Kilenc játékossal álltak fel a nagynevű Debreceni Kinizsi ellen, az újságíró mégis elámult a kis Bodolai tehetségétől.

A cikk 1970. szeptember 25-én jelent meg, akkoriban születtem, és tizenegynéhány év múlva találkoztam az akkor már nagy Bodolaival, az Eger kapusával. Az Eger a szülővárosom csapatával, a Szegeddel vívott élet-halál meccseket hol az NB I.-ben, hol az NB II.-ben, na jó, inkább az NB II.-ben. Egyszer Egerben verték a Szegedet 3-2-re az utolsó NB II.-es fordulók egyikében nyolcezer néző előtt. A hazaiak padján Csank János ült, a Szegedén Ondrik István, aki a meccs után azt mondta: ezzel a vereséggel a feljutásért vívandó harc újabb szakasza kezdődött. Nem is jutott fel a csapat, pedig a vereség ellenére is jobb gólkülönbséggel maradt az élen egy darabig, de végül az Eger és a Dunaújváros lett NB I.-es.

Tutti a frutti, a rágó a gumi

Az egri Szentmarjay Tibor Városi Stadion öreg lelátóján ülünk, előttünk fiatal atléták edzenek, fedett rész sehol.  A lelátó két oldalán látni egy-egy hozzátoldást, akkor készült, amikor a csapat Bodolaiékkal feljutott az NB I.-be. „Az egri közönség volt a Fradi-tábor után a legjobb – meséli Bodolai. – A Kalap mindig itt sétált, ha nem volt Fradi-meccs, tudta, Egerbe érdemes lejönni.” Kalap volt a Fradi legendás szotyiárusa, akik hallották, azoknak a mai napig a fülükben cseng: „Tutti a frutti, a rágó a gumi.”

„Ezután vittek el a Vasasba – mondja Bodolai, ahogy végigfutja az 1970-es cikket. – Tizennégy voltam, sokáig centert játszottam alacsony létemre, a Debreceni Kinizsi, a megye legjobb csapata  ellen nem voltunk ki. Kaptam egy nyolcast, de azt mondták, lehetett volna harminc is. Ott volt Albert Józsi bácsi is, a Vasas megfigyelője, behívattak a játékvezetői öltözőbe, felírták az adataimat, nem hittem volna, hogy egy tanyasi srác odakerülhet egy nagycsapathoz.  Mindig Fradi-drukker voltam, a helikopterpilótának tanuló bátyám viszont a Vasasnak szurkolt. Mindig mondta nekem, hogy nem hoz nekem soha semmit, ha nem leszek én is Vasas-drukker, és akkoriban például a banán ugye elég nagy szám volt. Csak azt sajnálom, hogy nem érhette meg. 1970. június 3-án zuhant le, következő év szeptemberében kerültem a Vasashoz.” 

Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska

A kis Bodolai szülei nem lelkesedtek azért, hogy kisebbik gyerekük Pesten futballozzon, nagy balhé volt, amikor elment, jó két évig haza sem nézett. Odahaza elsős gimis volt, Pesten viszont inkább szakmunkásképzőben folytatta a tanulmányait, mert négy helyett az csak három évig tartott, elektrolakatos villamos gépszerelőnek tanult.

A Vasasban ugyanaznap kezdett az Ózdról érkezett Váradi Bélával, aki  pár év múlva európai Ezüstcipőt nyert, vagyis nála csak egy játékos, a román Dudu Georgescu lőtt több gólt, és a Vasas-drukkerek róla költik az örökbecsű, „Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska” rigmust.

„Az Eötvös utcai Vasas-székházban már volt színes tévé – meséli Bodolai –, a nagy teremben ülök, és nézem ahogy arról beszélnek, hogy a Vasas milyen nehezen tudta elrabolni Ózdról a Váradit. Nézem a srácot mellettem az Eötvös utcai nagyteremben, te vagy az, kérdezem. Azt mondja, igen.”  Több hétig tartott a cirkusz Váradi átigazolási ügyében, végül az MLSZ-nek kellett közbelépnie. Váradi három évvel volt idősebb nála, pár nap múlva már játszott is a Fáy utcában 23 ezer néző előtt az Újpesti Dózsa ellen, a tudósító szerint „néhány csele és harcos játéka dicsérhető”.

A 15 éves Bodolai nagyon messze volt attól, hogy bemutatkozzon a nagycsapatban. Sokszor edzett velük, és Tichy Lajosnak, a nemzet bombázójának búcsúmeccsére Farkas József és Mészöly Kálmán kivitte a Népstadionba, ahol mindenki nagyon rendesen bánt bele. Budapestet is hamar megszokta, lehúzott a Vasasban három évet, aztán se szó, se beszéd lelépett.

Magát mindenhol kerestük

„A vasascsapatok válogatottjában védtem, az élen álltunk, és elmentünk Ózdra. Már a Fáy utcában kihirdették a keretet, nem én védtem, az indok az volt, hogy a riválisom magasabb nálam, jobban ki tud jönni a beadásokra. Kikaptunk 6-0-ra, ebből négy fejesgól volt. Visszaérkeztünk a Fáy utcába, elkértem az igazolásomat, összeszedtem a cuccomat, és eljöttem. Amikor vagy 15 évvel később mentünk a Vasashoz, az Illovszky Rudi bácsi meglátott, és azt mondta: »Bassza meg, Bodolai, magát mindenhol kerestük, csak ott nem, ahol volt.«”

Hazament Polgárra a szülőfalujába. Játszott néhány meccset, majd a szüleivel együtt Nyékládházára költözött, ott folytatta pályafutását a megyei I. osztályban. A Leninváros elleni kupameccsen szinte mindent védett, az NB II.-es ellenfél csak nagy nehezen jutott tovább 1-0-ra, le is igazolták Bodolait. Hat évet húzott le, nevet szerzett magának a magyar labdarúgás második-harmadik vonalában, de az NB I. még hátravolt. 

Messze elkalandozott

„Nem féltem semmitől, mindenbe belevetődtem.” Ezt mondja arra a kérdésre, hogy milyen kapus volt. Ránézésre egynyolcvannál alacsonyabb, ilyen alacsony kapusok nemigen vannak az NB I.-ben. Mondjuk, alacsony kapusok is tudnak nagy karriert befutni, ott van például a mindössze 168 centiméter magas, 130-szoros mexikói válogatott Jorge Campos. Bodolai bátor volt, ruganyos, és megelőzte a korát. A hetvenes-nyolcvanas években a hazaadásokat még meg lehetett fogni, a kirúgásokra ki lehetett jelölni a játékostársat, kézből se kellett feltétlen kirúgni a labdát, elég volt dobni. Szélsőséges esetben egy korabeli kapus le tudta élni úgy az életét, hogy lábbal szinte hozzá se ért a labdához. 

Bodolai nem ilyen volt, ő volt a csapat tizenegyedik mezőnyjátékosa volt, messze a tizenhatosától elkalandozott, ha kellett, inkább söprögetőt, nem pedig kapust játszott. Nem véletlen, hogy a magyar totális futball apostola, Verebes József is fölfigyelt rá, Győrbe akarta vinni a mezőnyben is jól helytálló játékost, de pont tüdőgyulladása volt, így végül Ulbert Tibort igazolták le. 

Na húzzál ki, öreg!

Ulberttel máskor is keresztezték egymás útját. A Népsport, ahogy ma is a Nemzeti Sport, egytől tízig osztályozta a játékosokat. Ül az újságíró a sajtópáholyban, eszi a szendvicsét, issza a kávéját, közben huszonkét játékosról plusz a cserékről állapítja meg nagy magabiztosan, hogy hányasra játszott. Aki gólt lő, az általában többet kap, mint az, aki nem lő gólt. Elég megmosolyogtató osztályzási rendszer ez a mai, egyre inkább statisztikai adatokra alapuló futballban, a játékosoknak azonban fontos, pláne abban az időben, amikor nem volt más egzakt visszajelzés. Az 1984–85-ös bajnokság utolsó fordulóinak egyikében az UEFA-kupa-döntőt játszó Videotont az Eger idegenben verte 1-0-ra, miközben az Ulberttel felálló Győr 1-0-kapott ki Szombathelyen. Ulbert mégis 9-est kapott, Bodolai pedig csak 8-ast. 

Az osztályzatokkal máskor is meggyűlt a baja. „Hiú volt mindenki – mondja. – A Hungária körúton játszottunk, kaptunk egy hármast az MTK-tól. Jön be egy ember az öltözőbe, elkezd kérdezősködni, azt hittem, szurkoló. »Na húzzál ki, öreg, semmi közöd hozzá«, mondtam neki, és taszigáltam kifelé. Másnap nézem a Népsortot, 3-ast kaptam. Kiderült, hogy nem egy szurkolót, hanem a mérkőzésről tudósító Zsidai István újságírót dobtam ki az öltözőből. Sokba került nekem, így csak hetedik lettem év végén a kapusok rangsorában.”

Kikotort neki egy kesztyűt

A szintén kapus Csank János edzői karrierje Egerben indult, ő juttatta fel a csapatot az NB I.-be. Az edzők addig a hosszú, lassú futásokkal alapozták meg az erőnlétet, Csanknál viszont sprintsorozatok voltak. „Tízszer, százszor tíz méterek, sokszor ki se tudtuk számolni, hány métert kellett futnunk – mondja –, de ez sokkal közelebb állt a meccshelyzetekhez.”

A mai kapusoktól a frissességet irigyli. A nyolcvanas években volt, hogy a meccsnap délelőttjén is edzettek, sandít az öreg lelátó lépcsősorára, ahol számtalanszor kellett föl-le ugrálni. Ma már nem strapálják le a kapusokat, a labdák is jóval gyorsabbak, kiszámíthatatlanabbak, ha egy kicsit is lankad a figyelem, már ott a labda a hálóban.

A kapuskesztyű a hetvenes-nyolcvanas években kezdett csak elterjedni. Az Eger 1984 tavaszán a Nyilasi Tiborral, Friedrich Konciliával, Herbert Prohaskával, Toni Polsterrel felálló Austria Wient fogadta barátságos meccsen 12 ezer néző előtt. Az osztrákok főszponzora az Austria Tabak volt, az Egri Dohánygyár pedig az osztrákok testvérgyára volt, osztrák licenc alapján gyártottak Golden Smartot Egerben. Szégyen, nem szégyen, Bodolai a meccs előtt kapuskesztyűt kért a világhírű, a pályafutása vége felé járó, közel nyolcvanszoros válogatott Konciliától. Az osztrák kapus egy nagy zsákban kotorászott, ahol volt vagy tizenöt különféle kapuskesztyű, fel volt készülve a különböző időjárási helyzetekre, és különben is, minden meccsen új kesztyűt húzott fel. Nos, végül kikotort egy kesztyűt az egri kapustársának, aki aztán öt éven keresztül védett megszakítás nélkül ugyanabban a kesztyűben. 

Tanyasi gyerekként nem képzeltem ezt

„Annyira szerettem a futballt, hogy soha nem foglalkoztam azzal, hogy magasabb osztályban, jobb csapatban védjek – meséli. – És minket is szerettek a városban. Volt egy bogaras, idősebb főszurkolónk, Maklárról, a szomszéd faluból járt a meccseinkre. Kolomppal szaladgált a pálya szélén, ha valakit kipécézett magának az ellenfélből, akkor egész meccsen cukkolta. Kapott tőlünk egy fehér mezt, amit mindannyian aláírtunk neki. Nem túlzok, onnantól kezdve hosszú évekig azt hordta. Emlékszem, egyszer hálából teleraktuk a biciklije csomagtartóját kolbásszal és mindenféle hentesáruval.”

Egerben 39 éves koráig védett, a pályafutását 44 évesen hagyta abba. Nem volt már keresztszalagja, folyton kiugrott a térde, saját maga tette helyre, amikor épp nem volt játékban a labda. Egyszer még 55 évesen is játszott megyei meccset. Az Egerszalók edzője volt, nem volt kapus, jött a Pétervására. 6-1 volt oda, amikor eljött az utolsó perc: egy könnyű labda felgyűrte a két ujját. Hazament, összeszedte a felszerelését, és bevágta a kukába. Ennyi volt. 

NB I.-es kapus lehettem, kell ennél több? Nem képzeltem ezt, amikor tanyasi gyerekként a kocsiszínünk és a szalmakazlak között csináltam két kiskaput, és ott futballoztam reggeltől estig. Mindig Vasas–Fradi volt, egyedül, gumilabdával nyomtam a meccseket. Amikor a Vasas támadott, mellérúgtam, amikor a Fradi, akkor gól! Ha nagyon elhúzott a Fradi, akkor rúgattam a Vasassal is egy-két gólt. Csak azt sajnáltam, hogy a bátyám nem érhette meg, hogy a Vasasban védtem.

Borítókép: Bodolai István. Fotó: Index

Bodolai István unokaöccse Bodolai László, az Index.hu Zrt.-t tulajdonló Magyar Fejlődésért Alapítvány kuratóriumi elnöke.