Nehogy már ez legyen a 21. évszázad meccse!

„Ez jobb, mint a 6:3!” – zengte a wolverhamptoni stadion folyosója bő húsz perccel a lefújás után. Hogy az állítás igaz-e vagy sem, képtelen lennék megmondani: kanyarban sem voltam, hogy a helyszínen láthassam, átélhessem az 1953-as, legendás mérkőzést. A 20. évszázad meccsét. S be kell vallanom, bár többször láttam a felvételeket, inkább mint kordokumentum, sporttörténeti érdekesség kötött le, semmint a sportélményt láttam benne.

„Ez jobb, mint a 6:3!” – kiáltotta felém a ránézésre negyvenpluszos, szakállas férfi pacsira emelt kézzel. Sosem láttam előtte, jó eséllyel sosem fogom többet, de nemhogy lepacsiztunk, még egy lapockaveregetős összeölelkezés is belefért. Ezen az estén minden is. Elég volt körülnézni a Molineux vendégszektora alatt kialakított kis térben, a bezárt büféablakok és a plafonról lelógó, szürreális módon Formula–1-es promókat vetítő tévéképernyők alatt táncoló, dalolászó embertömegre. Nem csak a rám kiáltó fazon szeme volt könnyes…

„Ez jobb, mint a 6:3!” – mormogtam magamban, miközben néztem az embereket. Számszakilag biztos. Egyébként pedig? Egyébként remélem. Remélem, mert akkor tényleg úgy emlegetik a majdani unokáim, ahogyan én emlegetem nagyapámmal Puskásék meccsét. Csak az én sztorimban lesz különbség: mert én nem rádión hallgattam összeverődve a szomszédsággal, nem ám! Hanem ott voltam. A hangommal picit talán a részese is!

Azt gondolom, szegről-végre ez a futball lényege. Nekem legalábbis ez ad motivációt, hogy akár az egész éjszakát átbuszozzam Londontól Wolverhamptonig, aztán a következő éjjel vissza. Néha kissé véget nem érősen (például két és fél éve Cardiffból, a Walestől kapott józanító pofon után). De akkor is ott lenni, látni és megélni olyan érzelmi csúcs- és mélypontokat, amelyekről aztán évek múlva is jót lehet sztorizni. Hogy legyen egy közös emléked egy vadidegennel, kimondjanak egy nevet, és egyszerre mosolyodjatok el a negyvenpluszos, ismeretlen fickóval: Kleinheisler és a norvégok, Priskin kiflije, Szalai Ádám és a „pöckölés, tuszkolás”; ahogy Schäfer megelőzi Neuert Münchenben.

Talán nem vagyok egyedül ezzel: minden túrának úgy vágok neki, csak egy újabb ilyen pillanat részese lehessek. Még a Puskás Arénában rendezett, másfél héttel ezelőtti magyar–angol és az azt a helyszínen megtekintő 30-35 ezer kisiskolás kapcsán jött szembe egy poszt a közösségi médiában (előre is elnézést, nem emlékszem, kié, esetleg melyik oldalé volt) arról, hogy „a gyerekek keresik, ezért aztán látják is a csodát.” Az ideális szurkoló – és itt elvonatkoztathatunk a futballtól, habár kétségtelen, ez éri el messze a legtöbb embert – is ilyen. Keresi a csodát, fittyet hányva az esélyekre keresi a minél olcsóbb járatokat, átszállásokat; ha kell, a család minden eszközét, stoppolva órákkal a jegyértékesítés előtt, bekészít három laptopot és nyolc telefont, csak le ne maradjon a következő túráról, ne, még akkor se, ha 400 forint az euró és 460 a font. Le ne maradjon az esélyről, hogy ott lehet Németországban, Olaszországban vagy épp Angliában azon a napon, azon a meccsen, amikor 30-50-70 év után először nyer az adott ellenfél otthonában a magyar válogatott.

Ami végül egyetlen felkiáltásba burkolt kérdéssel ér véget: „Ez jobb, mint a 6:3!?”

Hogy aztán ne csak ott legyen, de együtt táncoljon (há’ nem is tudok olyat!), ugráljon, dalolásszon, s picit könnyezzen – szigorúan örömében – olyan emberekkel, akikkel egyébiránt jó eséllyel soha semmi, de semmi közös pontot nem találna, de nem is keresne.

Dobálózhatnánk ezen a ponton olyan szavakkal, mint nemzeti öntudat, nemzetközösség vagy bármi hasonló. De hiszem, hogy mindez mellékszál. Valakinek fontos, valakinek kevésbé. A politikának fontos, az egyénnek – főleg az adott pillanatban – kevésbé. Nem hiszem, hogy holnaptól összetartóbb vagy úgy általánosságban sokkal jobb hely lesz az ország. De azt igen, hogy az, aki útra kelt, az, aki a meccs után 20-30 perccel még ott dalolt és ugrándozott a Molineaux büfésorán, de még az is, aki odahaza csak leült a tévé elé, és bekapcsolta azt, gondolván, „hátha…”, annak a következő időszakra – talán csak napokra, talán évtizedekre – van egy olyan története, amelytől önkénytelenül is elmosolyodhat bármilyen helyzetben.

Az egyén nem gondolkodik nagyban, csak élvezi a pillanatot, ízlelgeti a büszkeséget.

…Ahogyan Sallai a léc alá vágja…

…Ahogyan Nagy Zsolt lövését az a képzeletbeli zsinór behúzza a jobb alsóba…

…Ahogyan Szalai Ádám a meccs végén felkapja a szögletzászlót, s mint más a sálját, úgy pörgeti a feje felett, mintegy vezényelve a szurkolók énekét.

…Vagy ahogy szembejön egy idegen a stadion folyosóján, és felkiált: „Ez jobb, mint a 6:3!”

Tudják, mi a vicces? Tegnapról (most még tegnap, aztán pikk-pakk lesz belőle hat év, ugye, bordeaux-i osztrákverés!) a góljaink felére nem is emlékszem. De a lelátóról kifelé igyekvő férfi arcát pont olyan tisztán látom magam előtt, mintha valamelyik közeli rokonom vonásait kéne felidéznem.

4–0. Anglia ellen! Idegenben!

De abban azért bízom, hogy a 21. évszázad meccse mégsem ez volt: van még belőle 78 és fél évünk, jó lenne ezalatt elcsípni még néhány focicsodát.

Még kiteszem ezt a pontot, és foglalom is az utat Lipcsébe.

A szerző az Index sportrovatának újságírója.

(Borítókép:   Catherine Ivill / Getty Images)