Páratlan türelemmel épülő sikersztori a Fekete-erdő mélyén

A város igaz hősei 

A tabella második helyéről várhatja a Bundesliga-idény folytatását az SC Freiburg. A svábok számára ráadásul már nem is tűnhet olyan szédítőnek ez a magasság, hiszen egy évvel ezelőtt is a dobogón karácsonyoztak. A siker akkor kérészéletűnek bizonyult, az első tavaszi fordulóban döntetlent játszottak az Arminia Bielefeddel, így visszacsúsztak negyediknek, és a top háromba már vissza sem férkőztek – végül az utolsó fordulóban a Leverkusen ellen elszenvedett vereségnek is köszönhetően a hatodik helyet szerezte meg a csapat. Ám a Fekete-erdőben ez is felért egy fél bajnoki címmel: hiszen a klub történetének harmadik legjobb Bundesliga-szereplését sikerült összehozni – beállítva a 2001-es pontszámrekordot (55). Igaz, ha az eddigi legjobb eredményt hozó 1994–1995-ös bronzévad (még a régi rendszerben 46 ponttal) győzelmeit hárompontos rendszerre konvertáljuk, az így születő 66-os érték azért még odébb van.

A gárda a 2022–2023-as idényre ráadásul még tovább emelte azt a bizonyos lécet: ezúttal 15 fordulót követően már több pontja van, mint tavaly ilyenkor, amikor a hagyományoknak megfelelően 17 kört tudtak lebonyolítani a Bundesliga-őszön. Mindezt a Kicker adatai alapján a német élvonal hetedik legkisebb költségvetésével...

Amikor a freiburgi sikerek titkát kutatjuk, megkerülhetetlen két személy. Az egyik a csapatot már tizenkettedik éve trenírozó, edzői karrierje alatt más klubnál meg sem fordult Christian Streich, a Fekete-erdő filozófusa, a másik a vele csaknem tökéletes szimbiózisban dolgozó sportszakmai vezérigazgató, Jochen Saier. A két szakember olyan rég dolgozik Freiburgban, nevük pedig annyira összeolvadt az együttessel – Saier 2003-ban kezdett az akadémia vezetőjeként, Streich pedig 1995-ben utánpótlásedzőként –, hogy szabályosan meghökken az ember azon, hogy nem is a város szülöttei.

Ezt az apróságot azonban a Freiburg-szurkolók elég könnyen meg tudják bocsátani nekik. Főleg a munkájuk eredményét látva. 

Streich játékosai elmondása szerint született apafigura, aki egyszerre érzelmes és gondolkodó. Mindenkihez van egy jó szava, de ha úgy hozza a szükség, a hangját is fel tudja emelni. Nem véletlen az anno a New York Times által ráaggatott, fent emlegetett becenév sem, ugyanis nyilatkozataiban rendre szót ejt társadalmi, közéleti kérdésekről, a futballon túli világ gondjairól. Így volt ez, amikor például a kiesés elleni félelemről, a nyomásról faggatták, ő pedig úgy felelt: az igazi aggodalom és nyomás az lehet, amikor valaki a megélhetés reményében gyermekeivel egy gumicsónakban megpróbál átkelni Afrikából Európába a Földközi-tengeren. Szerény, mégis rendkívül érzelmes figura: a 300. Bundesliga-meccse után például kijelentette, gyertyagyújtással ünnepel, hogy így adjon hálát a sorsáért.

Párját ritkító, ám kifizetődő bizalom 

Kétségtelen, ritka az olyan edzői pálya, mint az övé. Profi játékoskarrierjét mindössze 10 Bundesliga- és 64 másodosztályú bajnokival a háta mögött a városi rivális Freiburger FC-nél befejezve, szinte azonnal az SC Freiburg utánpótlásába került. 2007-ben Robin Dutt segítőjeként került az első kerethez, majd 2011 decemberében Marcus Sorg távozásával kapta meg a bizalmat, hogy vezetőedzőként is bizonyíthasson. 

A türelem és az alázat, amivel a klub felé fordult, hamar kifizetődött, a szakértők által a tabella utolsó harmadába jövendölt kerettel történelmet írt, a Freiburg valaha volt legjobb eredményét elérve a Bundesliga 5. helyén zárt, ezzel pedig kiharcolta, hogy a csapat 1995–1996 és 2002–2003 után ismét elindulhasson a második számú európai kupasorozatban, az ekkor már Európa-liga néven futó – korábbi – UEFA-kupában. Ám a tündöklés hamar alábbhagyott, a kettős terhelés mellett a Streich által kedvelt nagy intenzitású, letámadásra építő játék már kevésbé működött, 2014 tavaszán mindössze 14., egy évvel később 17., azaz kieső helyen zárt irányításával a csapat. 

S itt jön az a sorspillanat, amiért Streich különösen hálás lehet: a klubvezetés – élén az ekkor már sportigazgatóból sportszakmai vezérigazgatóvá előléptetett Saierrel – ugyanis kitartott mellette, így a másodosztályból ő vezethette vissza egyetlen idény alatt a csapatot a Bundesligába. 

Hasonló bizalmat tényleg ritkán látni a focivilágban, a német élvonalból két brémai példa lebeghet talán a szemünk előtt – ahogy a Kicker szerzőinek is ez ugrott be Streich és a Freiburg kapcsolatát látva –, Otto Rehhagelé, aki 1981 és 1994 között irányította a Werdert, illetve Thomas Schaafé, aki 1999 és 2013 között trenírozta a zöld-fehér együttest. Ám a párhuzam annyiból itt is sántít, hogy egyikük sem élt át – és túl a kispadon – kiesést. Freiburgban viszont nem teljesen szokatlan, az első Bundesliga-sikerkorszakért felelős Volker Finke 1991 és 2007 közti regnálása majd ezer nappal hosszabb is volt, mint amennyinél Streich jelenleg jár, ennek viszont majdnem fele a másodosztályában telt.

A nyugalom régi és új szigete

Freiburg családias, nyugodt környezet – tartja a német szakirodalom, és ez nemcsak üres marketing, valóban igaz –, ahol egy tizedik és tizenhatodik helynek is nagyon tudnak örülni a szurkolók, a lényeg a bennmaradás. S amikor ez sem jön össze – lásd 2014 tavaszát –, akkor sincs lázongás, tüntetés. Mintegy örökös pozitivitás lengi be a csapat körüli légkört. S lengte be a klub Dreisamstadiont, a felnőttcsapat által 1954 és 2021 között használt, nem túl nagy, de cserébe igazi ékszerdoboznak számító arénát is. 

Talán az sem véletlen, hogy amikor elkészült a Freiburg új otthona, a több mint 10 ezer fővel nagyobb befogadóképességű, 2021. októberében átadott Europa Park Stadion, Streich könnyes szemekkel arról beszélt, bízik abban, hogy a költözés nem annak a folyamatnak lesz a mérföldköve, amely a lélektelen gigaklubokká hasonlatossá teszi apránként a klubot. 

„Tudom, néhányaknak ez a hely olyan volt, mint egy második otthon, és most a többségetek nem is tud önfeledten örülni. Így vagyok ezzel én is. De bízom abban, hogy a lelkünk nem marad ezen lelátók között, és a csapattal együtt ez a különleges atmoszféra is költözni tud. Élvezzétek ki ezeket a pillanatokat itt, megérdemlitek” – mondta egy megafonnal a kezében, a szurkolók közé kimászva, a kerítésbe kapaszkodva az utolsó hivatalos meccs után. 

A váltás azonban elkerülhetetlen volt. Egyfelől anyagi okokból, hiszen a növekvő jegybevételekre óriási szüksége volt klubnak, amely eddig a liga harmadik legkisebb befogadóképességű stadionjában szerepelt. Másfelől a Dreisamstadion pályamérete sem felelt volna már meg a német élvonal által megkövetelt új sztenderdeknek. Konkrétan öt méterrel volt rövidebb a játéktér, mint a második legkisebb pálya a bajnokságban, ráadásul délről északra lejtett is, az egyik kapu 98 centiméterrel volt „lentebb” a másiknál. 

Mint vigyázó apák a családi kassza felett 

A freiburgi klubmodell kristálytiszta: Saier irányítása alatt Németország egyik legjobb, mégis költséghatékony megfigyelői hálózata épült ki, amely az akadémiával karöltve igyekszik megtalálni és felépíteni mind a régió, mind a környező országok legígéretesebb tehetségeit. Itt nincsenek euró százmilliók, de sokszor még tízmilliók sem egy-egy igazolásra. A fáma szerint Saier minden átigazolásnál olyan aprólékos körültekintéssel jár el, mintha csak a családi kassza utolsó euróit kellene elköltenie a hónap végén. 

A klub történetének legdrágább igazolása a 2020-ban szerződtetett Baptiste Santamaria a maga 10 millió eurós vételárával. Bár a francia utánpótlás-válogatott középpályás nem váltotta meg a világot a Fekete-erdőben, így is profittal adtak túl rajta, egy évvel később 14 milliót ért a Rennes-nek. Az örökranglista második helyezettje a PSV-től fél éve elcsábított Doan Ritsu 8,5 millió euróval, a harmadik pedig az a Caglar Süyüncü, akit a török másodosztályban sikerült kiszúrni, onnan kicsivel kevesebb mint 8 millióért elhozni, majd két kellően meggyőző idény után – klubrekordot jelentő – több mint 21 millióért eladni az angol Premier League-be.

Az említett lista 10. helyén áll egyébiránt a csapat magyar válogatott támadója, a 2018-ban 4,5 millió euróért szerződtetett Sallai Roland, aki 108 meccsen 18 gólnál, összesen pedig 31 kanadai pontnál jár a klub színeiben. Érik is számára a váltás. 

Már csak amiatt is, mert Freiburgban három és fél szezont tölt az átlagos játékos – ez a Bundesligában a második leghosszabb idő, egyedül Mönchengladbachban van meg kis híján a négy is –, ami egyfelől megint csak kellő türelemről árulkodik, másfelől egy nevelő-továbbértékesítő klub működését tekintve a lehető legideálisabb is. Három szezon alatt mindenkinek jut elég idő ahhoz, hogy megszokja a környezetét, és akár egy-egy sérüléssel vagy pechesebb időszakkal megbirkózva kihozza magából a maximumot. A Freiburg pedig ezen a ponton profitot maximalizálva tud túladni rajta, miközben a rendszerbe – akár 17-18 éves akadémistaként – bekerült fiataloknak is folyamatos bizonyítási lehetőséget tud adni.

Jófogásban nincs hiány 

A Streich–Saier-érában tényleg nagyítóval kell keresni azt a futballistát, akit többmilliós összegért igazoltak, és nem tudtak jelentős profittal továbbadni, vagy ne lenne most is alapembere a gárdának. A Transfermarkt adatai alapján az elmúlt 12 évben csupán három olyan idény volt, amikor a csapat többet költött új igazolásokra, mint amennyiért eladott volna játékost, ezek közül az egyik a 2016–2017-es évad, amikor az élvonalba visszajutva költöttek két és félszer annyit, mint amennyi az értékesítésekből befolyt. A játékospiaci mérlegük bőven-bőven pozitív, 69 millió eurós pluszt mutat 2011 tele óta. 

És a következő időszakra is kinéz néhány komoly profittal értékesített játékos. Az ilyen fogások közé tartozik az anno a Cottbus U17-esei közt kiszúrt Kevin Schade is, aki tavaly a német élvonal leggyorsabb játékosa lett – egyik sprintjével lenyomta még a bayernes Alphonso Daviest is –, és korábban a Liverpoollal, valamint a Manchester Uniteddal is összeboronálták. A 21 éves szélsőt most a Brentford vette kölcsön az idény végéig 1 millió euróért, további 12-14 millió eurós opciós joggal. Ez 52-58-szoros profit, ha azt vesszük, hogy 2018-ban 250 ezer euróba került a Freiburgnak... 

S itt érdemes megemlítenünk Mark Flekken nevét is. A holland kapust szintén 2018-ban, mindössze 2 millió euróért szerezték meg a Duisburgtól. Az első két idényében Alexander Schwolow mögött padozott, a harmadikban súlyos sérülés miatt kényszerült csaknem végig a partvonalon túlra. Aztán viszont beindult: az előző idény telén Manuel Neuer mögött a liga második legjobb kapusának is megválasztotta a Kicker. Végül az fbref.com statisztikái szerint 73,8 százalékos védési hatékonysággal zárt, aminél csak a nyáron az Arminiától a Manchester Cityhez igazolt Stefan Ortega (73,9) tudott jobbat. Harminckét bajnokijából holtversenyben a legtöbbet, tízet hozott le kapott gól nélkül. a PSxG elnevezésű, lövésminőség-mutatóból levezetett statisztikai modell alapján pedig az ötödik helyen zárt 1,7 „megelőzött találattal”. A jelenlegi idényben 15 meccs után +2,4-nél jár a PSxG-modell alapján, míg a védési hatékonysága 78,1 százalékos. 

Nem véletlen, hogy ma már holland felnőttválogatott, s állítólag a Premier League-ből érdeklődnek iránta. Ha úgy alakul, nyáron alighanem öt-hatszoros áron lehet továbbadni rajta, mint amennyiért anno Freiburgba került. 

Másutt talán aggódnának a szurkolók az ilyen hírek hallatán, szét ne széledjen szeretett csapatuk, de itt ez a szokásos – és sikeres – ügymenet. Ahogy korábban Süyüncüék mellett Nico Schlotterbeck (2022, Dortmund – 20 millió euró), Luca Waldschmidt (2021, Benfica – 15 millió euró) vagy Robin Koch (2021, Leeds United – 13 millió euró) elengedése sem bizonyult hibás döntésnek. 

A csapat számára szombaton a 7. helyen álló Wolfsburg otthonában folytatódik az idény. Az „autógyáriak” ellen a legutóbbi nyolc meccsükből csupán egyet veszítettek el. Majd két hazai meccs következik, előbb a negyedik helyen tanyázó Eintracht Frankfurt elleni rangadón, aztán a kiesés elől menekülő, 15 forduló alatt mindössze 15 pontot gyűjtő Augsburg ellen lépnek pályára Sallaiék az Európa Parkban. A csapat ráadásul – az előző idényben történetében először döntőig jutott – a Német Kupában is áll, és csoportgyőztesként az Európa-liga nyolcaddöntőjében is ellenfélre vár. 

Christian Streichet egyszer megkérdezték az álmairól, mire az európai kupaindulás emlegetése helyett úgy felelt, néha akadnak rémálmai arról, hogy a Freiburg meccset játszik, de már nem ő ül a kispadon. 

A dolgok jelen állása szerint nem maholnap fog valóra válni ez a különös lidércnyomás. 

(Borítókép: Koji Watanabe / Getty Images)