Magyar túraszervező intézte a Busby Bébik utolsó útját

A Manchester United chartergéppel utazott Belgrádba 1958. február 3-án, egy hétfői napon a Bajnokcsapatok Európa-kupája negyeddöntőjének visszavágójára. Mivel a Wolverhampton Wanderers elleni csúcsrangadó – a címvédő United hat pont hátrányban volt az éllovassal szemben – szombatra volt kiírva, az együttesnek minél korábban vissza kellett érkeznie Manchesterbe a szerdai, Crvena zvezda elleni összecsapásról, ezért Walter Crickmer klubtitkár elintézte, hogy a British European Airways egy hat évvel korábban épített, tehát viszonylag új, 47 személyes, Erzsébet osztályú (Elizabethan Class) Airspeed Ambassador gépet bocsásson a csapat rendelkezésére. Mivel Belgrád a gép hatósugarán kívül esett, le kellett szállni Münchenben, és a tankolást követően érkezett meg a BEA 609-es járata a jugoszláv fővárosba.

Továbbjutás és önfeledt buli Belgrádban

A United az első mérkőzést 2:1-re megnyerte az Old Traffordon, és miután a visszavágón a 31. percben már 3:0-ra vezettek az angolok Dennis Viollet egy és Bobby Charlton két góljával, összesítésben 5:1-re mentek a „Busby Bébik”, eldőltnek tűnt a továbbjutás kérdése. Csakhogy a Zvezda is fantasztikus játékerőt képviselt (Vladimir Beara kapus, Dragoszlav Sekularac, Rajko Mitics, hogy csak a legismertebb játékosokat említsük) és Kosztics kettő és Taszics egy góljával az 58. percre kiegyenlített. A hátralévő bő félórát azonban kivédekezte a United, és 5:4-es összesítéssel benn volt a legjobb négy között, akárcsak az előző évben, amikor a Real Madrid 5:3-as összesítéssel ejtette ki a rutintalan Duncan Edwardsékat az elődöntőben. 

A Busby Bébik utolsó mérkőzésén a két csapat így állt fel:

Crvena zvezda: Beara – Tomics, Zekovics, Mitics – Szpajics, Popovics – Borozan, Sekularac, Tasics, Kosztics, Csokics.

Manchester United: Gregg – Foulkes, Colman, Byrne – Edwards, Jones – Morgans, Charlton, Taylor, Viollet, Scanlon.

Amikor a közös banketten tetőfokára hágott a hangulat, a csapat yorkshire-i triója, Tommy Taylor, David Pegg és Mark Jones rázendített a nem hivatalos yorkshire-i himnuszra, az On Ilkley Moor Baht’at című, a kívülállók által alig érthető dialektusban előadott nótára. Majd éjféltájt Roger Byrne, a 28 éves korelnök csapatkapitány megkérte Matt Busby menedzsert, hadd vessék bele magukat a belgrádi éjszakába. Az engedélyt megkapták, és bár a nős játékosok visszamentek a szállodába, a legényemberek hamarosan a The Crystal nevű ninghtclubban találták magukat.

Vinko Szale, egy jugoszláv riporter, aki jelen volt a banketten, később így emlékezett vissza az estére a The Lost Babes (Az elveszített csapat) című, Jeff Connor zsurnaliszta által írt remek könyvben: „Sohasem felejtem el azokat a fiatal arcokat, akik olyan boldogan és önfeledten énekeltek a nagyszerű továbbjutást ünnepelve.”

A The Crystalban barátság szövődött a pár órával azelőtt még ellenfelek között, Tommy Taylor, a United gólzsákja kapatos állapotban összeölelkezett Sekularaccal, és kölcsönösen megígérték, hogy leveleznek és meglátogatják egymást Barnsley-ben, valamint Belgrádban. Amikor Sekularac elmesélte ezt a sztorit a könyv szerzőjének, könnyekre fakadt, hiszen eszébe jutott, hogy a kölcsönös látogatásból nem lehetett semmi.

Érdemes felidézni, hogy a szerdai mérkőzés alatt végig szakadt a hó Belgrádban, a hóesés reggel is tartott, amikor az erősen másnapos társaságot szállító gép felszállt, sőt még Münchenben is, ahol muszáj volt megállniuk tankolni. (Kerozint, a félreértések elkerülése végett…)

Szakad a hó, nincs meg a sebesség

A fiúk kiszálltak a gépből, vásárolni mentek a vámmentes boltba, Eddie Colman és David Pegg pedig játékosan hógolyókat gyúrtak, és megdobálták a földi személyzetet. Pegg ajándékot vett a húgának, Liam Whelan pedig az édesanyjának. A többiek ittak valamilyen meleg italt, majd délután 14.19-kor a kétmotoros Airspeed Ambassador elkezdte a felszállást.

A kormánynál nem James Thain kapitány, hanem Kenneth „Ken” Rayment másodpilóta foglalt helyet, amikor kigördültek a kifutópályára. Tizenegy perccel később megkezdték a felszállást.

Az elsőt. 

Merthogy negyven másodperccel később a motorok furcsa kattogását hallották a szakadó hóban, és leállították a felszállási kísérletet, visszagurultak a kiindulási pontra. A második nekifutás sem járt sikerrel, és újból visszatértek a reptéri csarnokhoz, miközben az utasok már aggódni kezdtek. Thain az ilyenkor szokásos szenvtelen hangon csak annyit közölt, hogy kisebb motorprobléma miatt visszamennek egy ellenőrzésre.

A gép tehát visszagurult a várócsarnokhoz, az utasok kiszálltak, a vidám hógolyózás ezúttal már elmaradt. „Többen is arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ma délután aligha érünk haza Manchesterbe” – emlékezett vissza Albert Scanlon, az egyik túlélő. 

Ahogy harmadszor is nekirugaszkodott a gép a felszállásnak, Bill Rogers, a rádiós jelentette az irányítótoronynak, hogy a BEA 609-es járat elindult.

Mindenki rosszat sejtett. A kártyás társaság, Bill Foulkes, Kenny Morgans, Devid Pegg és Albert Scanlon most nem verték a blattot, hanem becsatolták magukat, minden eshetőségre készen. Velük párhuzamosan Ray Wood, Jackie Blanchflower, Roger Byrne, Liam Whelan és Dennis Viollet ült, Matt Busby és Bert Whalley Foulkesék mögött, Mark Jones, Tommy Taylor, Duncan Edwards és Eddie Coman pedig hátul az újságírókkal. Amikor a gép kigördült a kifutópályára, Pegg kicsatolta magát, és hátrament a sajtósokhoz. 

Byrne, a csapatkapitány holtsápadt volt, Johnny Berry pedig felkiáltott.

Nem tudom, mit nevetgéltek, mindnyájan meg fogunk halni!

Közben a gép már 105 csomós sebességgel száguldott, majd amikor elérték a 117 csomót, Thain, a kapitány megjegyezte: „V1!”

Ez a velocity 1, vagyis az a sebesség, amikor már nem lehet megállítani a repülőt, nincs visszaút, mindenképp neki kell vágni a felemelkedésnek. 

Csakhogy a sebesség hirtelen 112, majd 105 csomóra zuhant, a kifutópályát borító vastag hókása lefékezte a gépet, és Rayment, a másodpilóta felordított:

Jézusom, nem sikerül!

Aztán már csak a fékek csikorgását, majd a repülőtér átszakított kerítésének és az egyik háznak ütköző vasak csattanását lehetett érzékelni. Scanlon és Gregg, két túlélő pedig a mélyen vallásos ír katolikus Whelan hangját hallotta:

Ha ez a halál, készen állok rá. 

Életük végéig nem felejtették el társuk szavait.

Duncan két hétig küzdött, Busbynak feladták az utolsó kenetet

A gép 44 utasa közül huszan a katasztrófa helyszínén meghaltak. A huszonegyedik áldozat Frank Swift, az egyik újságíró, aki még annak idején a Manchester Cityben Busby játékostársa volt, ő a kórházba szállítás közben halt meg. 

Duncan Edwards, a bivalyerős támadó középpályás hősies küzdelmet folytatott az életben maradásért. A Manchester Evening News naponta közölte a sebesültek állapotát: „Matt 50-50, Edwards Grave, Berry Coma.”, olvashatták a manchesteriek a február 8-ai újság címlapján, hogy Busby életben maradási esélye 50 százalék, Duncan Edwards, az ifjú kedvenc gyakorlatilag haldoklik, Johnny Berry pedig kómában van. (Végül felépült.)

Edwards az angol futball legnagyobb reménysége volt, de lehet, hogy egész Európáé. Már 1953. április 4-én, 16 évesen bemutatkozott a Unitedben bajnoki mérkőzésen, ezzel minden idők legfiatalabb játékosa lett az angol első osztálynak. Haláláig 177 hivatalos mérkőzésen 21 gólt szerzett vörös mezben, 18 válogatott mérkőzésén ötször talált a kapuba. Simán eljuthatott volna a százszoros válogatottságig, borítékolhatóan az Aranylabdáig, mert legalább akkora talentum volt, mint a nála egy évvel fiatalabb Bobby Charlton. Biztosra vehető, hogy ott lett volna tíz évvel később a Wembley-ben Charltonnal és Bill Foulkesszal, a két túlélővel együtt a BEK döntőjében a Benficát 4:1-re legyőző csapatban. 

Edwards február 21-én hajnali negyed háromkor hunyta le örökre a szemét. Utolsó szavai ezek voltak, amikor Jim Murphy, a másodedző meglátogatta a müncheni kórházban:

Jimmy, hánykor játszunk szombaton a Wolvesszal?

Szülővárosában, Dudley-ban temették el, a kisváros utcáin ötezren kísérték a gyászmenetet. Liam Whelant, aki ír volt, Dublinban helyezték örök nyugalomra, az ő temetésére ötvenezren sereglettek ki.

Matt Busby, a menedzser, a „Busby Bébik” mestere több mint két hónapig feküdt a müncheni Rechts der Isar kórházban. Az orvosok már lemondtak róla, kétszer feladta neki a pap az utolsó kenetet, de valahogy felépült. Viszont súlyos depresszióba zuhant, abba akarta hagyni az edzősködést, és igazából Jane, a felesége rángatta ki apátiájából, amikor azt mondta neki: „Matt, a fiúk, akik ott haltak meg a gépen, biztosan azt akarták volna, hogy folytasd.”

A döntő lökést az adta meg Busbynak, hogy megnézte az 1958-as FA-kupa döntőjét, amelyet a Manchester United vívott a Bolton Wanderersszel. A kispadon Jimmy Murphy, a másodedző ült, a pályán ott volt a kapus Harry Gregg, Billy Foulkes, Bobby Charlton és Dennis Viollet a túlélők közül, és bár 2:0-ra kikapott a United, Busby elhatározta, visszatér.

A müncheni katasztrófa túlélői közül ma már csak Sir Bobby Charlton van az élők sorában. Amikor 2020. február 17-én 87 éves korában meghalt Harry Gregg, a kapus, a világklasszis aranylabdás legenda maradt az utolsó mohikán. Az 1966-os világbajnoki cím és az 1968-as BEK-diadal hőse 85 éves.

Puskást akarták, de a Real többet kínált

A katasztrófának volt egy magyar áldozata is a debreceni születésű Miklós Béla személyében. Róla nem sokat tudni, csak annyit, hogy a háború előtt szülővárosában teniszezett és futballozott, s az utazási irodája tulajdonosaként ő szervezte a Manchester United végzetes útját, és ő volt a Népsport angliai tudósítója. Sőt, 1954-ben ő utaztatta az angol válogatottat a londoni 6:3 visszavágójára Budapestre, amely még nagyobb zakóval, 7:1-es angol vereséggel végződött.

Miklós a háború előtt emigrált Magyarországról, majd nem is tért vissza, nem kívánt a kommunista rezsim alatt élni, viszont jó kapcsolatai voltak Belgrádban, és felkérte Nebojsa Tomasevics diplomatát, hogy legyen a csapat kísérője a jugoszláv fővárosban. A belgrádi útra Miklóst felesége, Eleanor is elkísérte. Az asszony szerencsésebb volt, mint a férje, túlélte a katasztrófát. 

A müncheni tragédia után ezer sebből vérző Manchester Uniteden világszerte próbáltak segíteni. Akadt olyan klub, amelyik játékost ajánlott fel, mások anyagi támogatást igyekeztek nyújtani, hogy Charltonék be tudják fejezni az idényt. Jimmy Murphy – aki Matt Busby felépüléséig ellátta a menedzseri teendőket – pedig minden követ megmozgatott, hogy a korszak legnagyszerűbb labdarúgóját, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) eltiltása miatt klub nélkül tengődő Puskás Ferencet leigazolhassa.

Édesapám mindenkinél jobban akarta Puskást – mondta ifjabb Jimmy Murphy. – Nemcsak azért, mert klasszis volt, hanem azért is, mert a rutinja sokat jelentett volna a fiataloknak, a Busby Bébiknek. Csakhogy nem tudta megadni azt a fizetést, amelyet a Real Madrid ajánlott.

Ráadásul a FIFA és az Angol Labdarúgó-szövetség nem engedélyezte Puskás szerződtetését, ahogy Kocsis Sándorét és Czibor Zoltánét sem – mindhárman eltiltásukat töltötték, miután disszidáltak.

Az Old Trafford Stadion homlokzatán (a stadion postacíme mi más lenne, mint 1 Sir Matt Busby Way) több mint hatvan éve hirdeti az 1958. február 6-án délután 3 óra 4 perckor megállt óra a katasztrófa időpontját: 

A müncheni katasztrófa áldozatai:

Játékosok:

Geoffrey Bent (25 éves, védő, 18 mérkőzés / 0 gól)
Roger Byrne (28 éves, védő, 280/20)
Eddie Colman (21 éves, szélső, 108/2)
Duncan Edwards (21 éves, csatár, 177/21)
Mark Jones (24 éves, védő, 121/1)
David Pegg (22 éves, szélső, 148/28)
Tommy Taylor (26 éves, csatár, 191/131)
Liam Whelan (22 éves, csatár, 96/52)

vezetők:

Walter Crickmer klubtitkár (58 éves)
Tom Curry masszőr (64 éves)
Bert Whalley edző (45 éves)

személyzet:

Kenneth „Ken” Rayment másodpilóta

Tom Cable légiutas-kísérő

újságírók:

Alf Clarke, Manchester Evening Chronicle
Donny Davies, Manchester Guardian
George Follows, Daily Herald
Tom Jackson, Manchester Evening News
Archie Ledbrooke, Daily Mirror
Henry Rose, Daily Express
Frank Swift, News of the World
Eric Thompson, Daily Mail

túraszervező:

Miklós Béla

szurkoló:

Willie Satinoff

(Borítókép: A müncheni légi katasztrófa roncsai 1958. február 6-án. Fotó: PA Images via Getty Images)