A futball élet és halál kérdése, az élet sokkal több annál

2010. október 8-a, Puskás Ferenc stadion. Este 7 óra 18 perc. Meglepően kevés néző, mindössze 10 500 ember a lelátón. A szeptemberi, Svédország elleni zakót, majd a moldávok elleni győzelmet követően San Marinót fogadjuk. Egervári Sándor nem pihenteti legjobbjait. Rudolf Gergely találatát követően Dzsudzsák Balázs szöglethez készülődik. Nekifut, majd ballal a rövidre, az ötös sarkára teker. A röviden, a szabad kifejelő ember, az irányító Manuel Marani ledermedve nézi az emelkedő 193 centiméteres hústömeget. A szorosabb emberfogást imitáló vendégcsatár, Paolo Montagna sem tudja tartani a lépést a negyedik válogatott fellépésen berobbanó támadóval. Szalai Ádám fejel, és a labda a hosszú sarokba hullik. Az első válogatott találat.

Három döntetlen hazai pályán, kilenc kapott gól idegenben

Az első válogatott gólra közel kétszáz percet kellett várni novemberben. A német tizenhatos előterében ide-oda pattogó labda a tűzijátékot követően Kata Mihály előtt perdült fel, lőtt, majd a kellő lendülettel és udvariassággal reklamálni indult. Fiatal korának megfelelően nem ő volt a leghangosabb. A labda, a blokkolni igyekvő frankfurti védő, Robin Koch elforduló teste mellett a kezét érintette. Videóbíró, idegőrlő másodpercek, tizenegyes. Szoboszlai Dominik nekifut, pimasz módon emel, egalizál. Ez a harmadik döntetlen hazai pályán az idei kiírásban, Magyarország pedig 2022 óta veretlen a Puskás Arénában.

2010-ben, azon az ominózus pénteki napon, 16 perc is elegendő volt négy magyar találathoz. Rudolf Gergely már két gólnál, Dzsudzsák Balázs két asszisztnál járt a 27. percben, amikor Gera Zoltántól érkezik egy felpassz az ellenfél kapujától 32 méterre, háttal álló Szalaihoz. A Mainz csatára a laposan érkező, meglehetősen erősen meglőtt mélységi átadást jobb külsővel felpörgeti, fordul, majd még a levegőből, leesés nélkül ballal, a hátrálni próbáló Aldo Simoncini kapujára bombázza. Óriási gól! A fordulás után Dzsudzsák újabb gólpasszt ad Szalainak, ezúttal a négyes számú Simone Bacciocchit viszi be a hátán kilencesünk. Mesterhármas. Mindig is szerette a tétet és ezt a különleges energetikájú hónapot. 2016 októberében két gól Svájc ellen, 2018-ban egy dupla Észtország vendégeként. Tizenegy gól összesen a 26 válogatott találatból a tizedik hónapban. 143 percenként kanadai pont Európa-bajnokságokon és világbajnoki selejtezőkön.

Ezúttal hat pont és egy harmadik helyezés jutott válogatottunknak. Mondhatnánk, a realitás győzött ebben a kvartettben. Az erőviszonyoknak megfelelő pontmennyiség és helyezés jutott a csapatoknak. Le sem kellett volna játszani. Azonban számunkra több volt, mint felismerés, tükörbe pillantás ez a hatmérkőzéses utazás. Visszatértünk a gyökerekhez. A nyári, akár még Eb-döntőbe is juthatunk hangulatot a szeptemberi két meccs visszarángatta a talajra. A németek elleni 5–0-s vereség, majd a bosnyákok elleni hazai, gól nélküli döntetlen magyarázatot és azonnali orvosi ellátást igényelt.

A Nemzetek Ligája hat összecsapásán összesen négy gólt szereztünk, kettőt tizenegyesből, és tizenegyet kaptunk. A labdabirtoklást (átlagban 38 százalék) ismét teljesen feladtuk, a két figyelmeztető jellel bélyegzett találkozót követően már csak 29 százalékban volt nálunk a játékszer. Támadásban 72 helyzetet dolgoztunk ellenfeleink ellen, ebből 33-at Bosznia ellen. A helyzeteink minőségét jelző xG-mutató, amelyet amúgy is hosszabb távon érdemes elemezgetni, 7,55-ön állt meg. Magyarul minimum nyolc, de inkább kilenc-tíz góllal kellett volna zárnunk a sorozatot. Négyet termeltünk.

A csodák elporladtak a hatékonyság oltárán, mégis pozitív az összkép

Hatékonyságunk elvesztése az eddigi csodák, erőn felüli teljesítmények, nem várt eredmények elvesztését is jelentette. Visszakaptuk helyette a nagyon fegyelmezett, gyors átmenetekben gondolkozó, szimpátiát szervezettségével és küzdeni tudásával kiharcoló csapatunkat. Megtanultunk addig nyújtózkodni, ameddig takarónk ér. Itt tartunk. Azonban sokkal inkább tele az a pohár, mint üres. Megsüvegelendő, hogy ilyen gyorsan és eredményesen reagált Marco Rossi és stábja a problémákra. Nem könnyű beismerni, szavak nélkül is jelezni, ha túl sokat gondoltunk, túl gyorsan akartunk valamit, aminek még nincs itt az ideje. Amihez nincsenek meg játékosaink. Munkásságuk és az összkép grafikonja még mindig felfelé ívelő. A 2022–2023-as kiírás tíz pontja és 8–5-ös gólkülönbsége Olaszország, Anglia és Németország ellen egy kisebbfajta csoda volt. Korán érkező csoda.

Mint egy Európa-bajnoki magyar gól 44 évet követően. 2016. június 14., Bordeaux. Kleinheisler László fordul az osztrák kapu felé a térfél közepén, majd a mainzi szerződését éppen aláíró Julian Baumgartlinger és Martin Hinteregger (az Eb-t követően az Augsburg szerződtette 10,5 millió euróért) között a hannoveri kölcsönjátékából a Hoffenheimhez visszatérő Szalai Ádámhoz passzol. Kényszerítő, a magyar középpályás visszakapja a labdát, mindeközben Aleksandar Dragovic, akit a Leverkusen csábít el 21 millió eurórért egy hónappal később lemozdul Szalairól, üres folyosót kínálva a Werder Bremen magyar légiósának a külsővel való megjátszáshoz. Az átadás pontosan, Hinteregger késve érkezik. Kilencesünk hosszat tol a labdán, majd a sógorok hálóőre, Robert Almer alatt becsúszva mégis az osztrák kapuba továbbítja. Felrobban a Matmut Atlantique stadion és Magyarország köztereinek, vendéglátóhelyeinek túlnyomó többsége, tömegek árasztják el a belvárost. 44 évnyi feszültség és nélkülözés, több generációt átölelő, kieső futballélmény válik a múlt martalékává. Boldogan vonul, énekel a tömeg.

Szinergia, amely az egyik legerősebb, leghatékonyabb Európában

Énekel, éltet, az utolsó pillanatig kitart. Ez az együttes energia segíti német kézre a labdát a 95. percben, túl a négyperces hosszabbításon, ez az erő ad hatalmas pluszt az újabb csodákhoz, erőn felüli produkciókhoz. A magyar válogatott legnagyobb eredménye továbbra is az, hogy szurkolótáborával így egymásra talált. Nincs már olyan válogatott fellépés a Puskás Arénában, ahol ne lenne minimum ötvenezer, mindent beleadó, támogató szimpatizáns. Szurkoló, aki egy boszniai Szoboszlai-dupla, egy Sallai-kapáslövés, vagy egy 99. perces gól bűvöletében elfelejt, megbocsájt, figyelmen kívül hagy valóságot, tényeket, támaszt oda nem illő elvárásokat. Az idei esztendő nem a Marco Rossi-éra legsikeresebb időszaka: 13 mérkőzés, 5-5 győzelem és vereség, 3 döntetlen, 46 százalékos teljesítmény. Tavaly 73, 2022-ben 57 és 2021-ben 51 százalékos volt.

2022. szeptember 23., 21 óra 2 perc. Szoboszlai Dominik végez el balról egy szögletet. Nyolc méterre a kaputól, középen Joshua Kimmich próbálja feltartóztatni a nála egy fejjel magasabb Szalait. A Basel légiósa ismét a rövidre indul, mint 12 évvel ezelőtt Dzsudzsák beadásánál. Ezúttal Thomas Müller próbálja átvenni, felvenni vele a ritmust, de lemarad. Szalai jobb külsővel, sarokkal a hosszú oldal felé pörgeti a labdát az ötös sarkáról. A két üres kifejelő, David Raum és Antonio Rüdiger dermedten figyel, Marc-André ter Stegen tehetetlen. A biztonság kedvéért három magyar védő, Szalai Attila, Willi Orbán és Lang Ádám is berobban, szemmel kísérik a labdát a hálóba. Hansi Flick az oldalvonal mellett bosszankodik. A lipcsei Red Bull Arénában egy újabb magyar csoda. Hazai pályán győzzük le a németeket.

Egy szögletgóllal kezdődött, egy szöglettel és ugyanolyan hosszú felsőbe továbbított labdával végződött. Egy amszterdami tizenegyessel – amely senkit sem érdekelt – kaptunk új esélyt az életre, egy budapesti tizenegyessel kaptunk reményt a jövőre nézve, és zártuk pozitív érzésekkel az idei válogatott évet. Egy évet, amely sokat többet adott végül sikernél, számoknál, futballélményeknél. A futball élet és halál kérdése. Az élet sokkal több annál.

A szerző 24-szeres válogatott labdarúgó, játékosként a Ferencvárossal háromszor, míg a német Kaiserslauternnel egyszer nyert bajnokságot.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Szollár Zsófi / Index)