A Stalingradban kezdte, róla nevezték el a futball legpimaszabb mutatványát

További Európa-bajnokság 2024 cikkek

Az első öt labdarúgó-Európa-bajnokságot – legalábbis a lényegi részét – négy válogatott részvételével rendezték, tehát igencsak elit, szűk körű társaság rúghatott labdába. Szó szerint. 1960-tól 1976-ig tartott a hőskor, amelynek a végére egy bajuszos prágai csibész tett pontot Belgrádban minden idők leghíresebb tizenegyesével. Természetesen Antonín Panenkáról beszélünk, aki egyike azon kevés labdarúgónak, akiről rúgásfajtát neveztek el. Eb-történeti sorozatunk következő epizódja.

Ahogy azt egyik korábbi Eb-történeti írásunkban már körbejártuk, a labdarúgó-Európa-bajnokságok fogantatása a régmúltba nyúlik vissza, a húszas-harmincas évek Európa-kupa elnevezésű tornája volt a mai Eb-k őse. Ez a valóságban egy közép-európai szériát jelentett, ami cseppet sem meglepő, hiszen a világfutball epicentruma akkoriban a Duna mentén volt: Bécsben, Budapesten, no meg az egykori Osztrák–Magyar Monarchia csatolt részeiben, Prágában és a valaha szintén Habsburg-birtoknak számító Észak-Itália régióiban, Lombardiában és Piemontban.

Aztán telt-múlt az idő, lepergett a második világháború, és Henri Delaunay kezdetben féltékenységből elutasított 1927-es kezdeményezése bő harminc évvel később mégis szárba szökkent.

1960 és 1964: Lev Jasin bűvöletében

A közvetlen előzmény az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA megalakulása volt 1954. június 15-én, amelynek első főtitkára a folytonosság jegyében maga Henri Delaunay lett. Delaunay természetesen azzal a céllal hozta létre az UEFA-t, hogy záros határidőn belül útjára induljon az Európa-bajnokságok sorozata. Sajnálatosan azonban az alapító atya egy év múlva, 1955-ben meghalt, és ez egy kicsit megakasztotta az ígéretesen induló folyamatot. Ezért vagy nem ezért, az új versenyforma a keresztségben az Európai Nemzetek Kupája nevet kapta, a torna zárószakaszát, a négyes döntőt pedig Franciaországban rendezték.

Ahová Magyarország nem jutott el. A negyeddöntőben a csodakapus Lev Jasin vezérelte Szovjetunió Moszkvában 3:1-re, a Népstadionban 1:0-ra legyőzte a Göröcs, Albert, Tichy belsőhármast felvonultató, Baróti Lajos vezette magyar tizenegyet, és ezzel véget vetett a mieink reményeinek.

Az 1960. július 6. és 10. között lejátszott négyes döntőnek Franciaország, a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia volt a résztvevője, a két helyszín a párizsi Parc des Princes és a marseille-i Stade Vélodrome volt. Az aranyéremért Jugoszlávia és a Szovjetunió csapott össze, a franciákat a jugók 5:4-re legyőzték az elődöntőben, nem kismértékben azért, mert az 1958-as vb-n bronzérmes házigazda már nélkülözte világsztárjait, Just Fontaine-t, Raymond Kopát és Roger Piantonit. Pedig a 75. percben még 4:2-re vezettek a gallok…

A szovjetek döntőbe jutása, a csehek felett aratott 3:0-s győzelem azért volt meglepő, mert északi szomszédaink két év múlva vb-döntőt játszottak, és a legjobbak – Masopoust, Kvasnak, Popluhár és leginkább Schrojf kapus – már ott voltak a Parc des Princes zöld gyepén.

Jasin azonban kivédte a szemüket, ahogy a döntőben (2:1 hosszabbítás után) a jugókét is, és így a szovjeteké lett az első trófea.

A második is majdnem, hiszen Jasin ezúttal is remekelt. Az elődöntőben 3:0-ra verték a szovjetek a dánokat, a csodakapus lehúzta a rolót, ám a döntőben az aranylabdás Luis Suárez vezérelte spanyolok Pereda és Marcelino góljaival 2:1-re győztek a Santiago Bernabéu Stadionban.

A mieinknek a bronzmérkőzés jutott

Bene Ferenc és Novák Dezső (2) góljaival 3:1-re legyűrtük hosszabbításban a dánokat a Camp Nou 3869 nézője előtt.

1968: pénzérme a zuhanyrács alatt

Az 1968-as Eb-t először rendezték Európa-bajnokság néven. Magyarország a selejtező csoportját megnyerte, ennek köszönhetően már csak egyetlen lépcsőfokot kellett sikeresen venni. Mit tesz isten, ezúttal is a Szovjetunió ellen. Persze hogy elbuktunk, Sós Károly volt a szövetségi kapitány, aki Mészölyt és Solymosit állandóan összekeverte, Göröcs Titit meg következetesen Tichynek szólította, Fatér Károly kapust meg Faternek… (Ahogy Kabos Gyula Hyppolitot Hippodromnak, végtére is a Hippodromnak volt értelme, a Hyppolitnak meg nem.) Mindegy is, a szovjetekkel ezúttal sem bírtunk, a hazai 2:0 után a Luzsnyikiban 3:0-ra kikaptunk, és 3:2-es összesítéssel kiestünk.

A végküzdelmeket ezúttal Olaszországban rendezték, az első elődöntőt a házigazda a Szovjetunióval vívta. Nem esett gól, a hosszabbítás sem hozott döntést, ezért pénzfeldobás döntött arról, ki vívja a finálét.

Az öltözőben a nyugatnémet Kurt Tschenscher játékvezető elővett egy pénzérmét, és néhány UEFA-funkcionárius, no meg a partjelző Zsolt István jelenlétében feldobta. Albert Seszternyov, a szovjet csapatkapitány a fejet, Giacinto Facchetti, az olasz cséká az írást választotta.

Csakhogy az érme begurult a zuhanyzó rácsa alá, onnan nem sikerült kikotorni. Még egy érmét feldobott a bíró, és az írás lett, Itália jutott a döntőbe.

Zsoltnak, a Nemzeti Színház ügyelőjének azonban volt érzéke a drámához. Miután mindenki kiment az öltözőből, ő még ott maradt, és felfeszítette a rácsot. Alatta ott pihent az eredeti pénzérme.

Fej volt…

Az Olaszország–Jugoszlávia-döntő ezek után szinte már nem is volt érdekes… Mindenesetre Gigi Riva és Pietro Anastasi góljaival 2:0-ra győzött a házigazda, és ezzel az első hivatalos Európa-bajnok lett.

1972: nyugatnémet főpróba a hazai vb előtt

Az 1972-es Európa-bajnokság a magyar futball történetének egyik legfurább fejezete. Bejutottunk a négyes döntőbe – mindmáig utoljára –, ott viszont a szovjetektől, majd a bronzmeccsen a belgáktól is egy góllal kikaptunk, így

negyedikek lettünk. Amit akkoriban a közvélemény és a szaksajtó is óriási kudarcként élt meg.

Ma viszont garantáltan mennybe mennének Szoboszlaiék egy ilyen eredmény után.

Hiába, no. Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

No de a döntő! Amit a nyugatnémetek földöntúli játékkal nyertek meg 3–0-ra a szovjetek ellen Gerd Müller (2) és Herbert Wimmer góljaival. Érdemes leírni az NSZK válogatottjának összeállítását, amely majdnem megegyezik a két évvel később vb-t nyert együttesével: Maier–Höttges, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner–Wimmer, Heynckes, Netzer–U. Höness, Müller, E. Kremers.

1976: és akkor Panenka bedobta a panenkát!

1976-ban rendeztek utoljára négyes döntőt az Európa-bajnokságon. Magyarországnak Ausztria, Wales és Luxemburg testén keresztül kellett volna kijutnia a 48 évvel ezelőtti Eb-re, aminél könnyebb csoportot nehéz lett volna elképzelni, de Walestől oda-vissza kikaptunk. Számunkra csak a gyógyír, a Luxemburg elleni, már tét nélküli 8–1-es győzelem maradt. Amely után az öt gólt szerző Nyilasi Tibort a sportsajtó elnevezte Luxemburg grófjának.

Szóval, a négyes döntőt nélkülünk bonyolították le Jugoszláviában. A zágrábi Makszimir és a belgrádi Crvena zvezda Stadion volt a két helyszín, a döntőt természetesen a fővárosban játszották. Az NSZK két évvel korábban világbajnokságot nyert, ők voltak a címvédők is, mindenki Helmut Schön válogatottját várta aranyérmesnek.

Ehhez képest már a két elődöntő is durván alakult: a Csehszlovákia–Hollandia- és az NSZK–Jugoszlávia-elődöntő egyaránt a hosszabbításban dőlt el. A csehek 3–1-re győztek a Johan Cruyff vezérelte hollandok ellen, a németek – döntően Gerd Müller mesterhármasával – 4–2-re a Dragan Dzsajicsot is felvonultató jugók ellen.

Panenka feledhetetlen „panenkája”

A fináléban a csehek 2–0-ra elhúztak Svehlík és Dobias góljával, Müller (natürlich…) és Hölzenbein egyenlített. Ez is maradt a végeredmény, a hosszabbítás sem döntött, jöttek a tizenegyesek. A csehek mind az ötöt berúgták, az utolsót bizonyos Antonín Panenka a Bohemainsból. De nem ám akárhogyan. Nagy lendülettel nekifutott a labdának, majd amikor Sepp Maier eldőlt, mint egy liszteszsák, pimaszul alábökött a labdának, amely a tehetetlenül a földön fetrengő kapus fölött a hálóba hullott.

Megszületett a „panenkázás”, a szemtelen végrehajtási mód ugyanis azonnal felvette a prágai mágus nevét.

Panenka egyébként korábban sohasem merte még élesben bemutatni találmányát, pont az Eb-döntőt választotta a premierhez. Mi mást…

Pályafutása nem akármilyen. Jóllehet sohasem játszott más cseh klubban, kizárólag nevelőegyesületében, mégis a Spartak Praha Stalingrad csapatában ismerkedett meg szeretett sportágával. Igen, mert a Bohemianst 1953 és 1962 között így hívták!

Egyébként, hogy mennyire nem egyértelmű a „panenkázás” sikere, arra álljon itt megannyi elrontott kísérlet: