Miért csak Komanéknak járt az elitképzés?

A húszévesek világbajnoki bronzérme igazolást adott sokaknak, felkészítőknek, játékosoknak, klubvezetőknek: érdemes odafigyelni az utánpótlásra, nem csak beszélni róla. A tehetséges korosztály nemzetközi versenyeztetése kimagasló volt, és mindössze huszonhatmillió forintba került, de nem látni, hogy ez a szakmai program ismétlődne. A hazai futball nincs egyszerű helyzetben.

 

2002. október 3-án a kiteljesedő Bozsik-program keretében az ország minden pontjáról összegyűjtötték a legtehetségesebb fiatalokat, ők ötvenen egy szakmai program főszereplői lettek. A mottó az volt: Út Európa élvonalába. Ezen kezdetben sokan mosolyogtak. A kiválasztás után az akkori tizenhárom évesek teammunkában tanulták a futballt, Both József utánpóltlásedző elképzelései alapján.

A Honvéddal felnőttbajnokságot nyerő Both nem szereti az elitképzés szót használni, pedig ez az egész korosztály jövőjét meghatározta. A magyar futballnak évtizedek óta komoly baja a tömegesítés, így csak az elit szisztematikus képzésével lehet felvenni a versenyt a külfölddel. Az egész magyar futballnak hasznos lenne, de ilyen képzést egy korosztály sem kapott azóta.

A tehetségeket felkutató instruktorok külön fizetést nem kaptak, a megyei szövetségektől kapott honoráriumuk is csak ötvenezer forint, az alacsony költségek ellenére a rendszer mégsem működik. Ezek az instruktorok jelölték ki azokat, akik a tatai összetartásra elmehettek. A vb-bronzérmesek közül Koman Vladimir, Németh Krisztián, Présinger Ádám ott volt, később csatlakozott Debreceni András, Szekeres Adrián, még később a 90-esek, Gulácsi kapus és a Simon testvérek.

„Azt hiszem, izgulhattak a gyerekek, mert mégiscsak először mutathatták meg, mire képesek. Leesett az állunk. Ezt a legkomolyabban mondom, máig előttem van az a nap. Puskásékra emlékeztettek. Technikailag képzettek, ügyesek voltak, élvezték a játékot. Egyiküktől kérdeztem, kitől tanult egy extravangáns cselt, erre azt felelte, Henrytól látta a tévében. Ettől fogva a kluboktól, az agárdi akadémiától mindig elkértük őket, évente száz napot együtt gyakorolhattak. Tanulták a futballt, mi pedig boldogan tanítottuk nekik.

Sok labdás edzéssel fejlődhettek, az volt az elv, hogy a legjobbak egymással és egymás ellen játsszanak. Rengeteget gyakoroltunk, rengeteget voltunk a pályán. Két vagy három megoldást tanítottunk nekik egy adott helyzetre, de Koman például a negyediket választotta, ami egyben a legjobb is volt. Hát, ő ettől az, aki. Amikor az edzésnek vége volt, alig lehetett őket beterelni, mert ezek a gyerekek imádtak futballozni. A reptéren, a folyosón, mindenhol ott volt velük a labda.”

„Mivel a hazai rendszer alkalmatlan a tehetség kiteljesedésére – hiszen egy-egy meccsen nem kell maximális erőbedobás –, rendszeresen külföldre mentünk. Összesen negyvenhat meccset játszottunk négy év alatt. Ott ámultak, honnan van ennyi jó magyar játékos, honnan van ilyen jó alkatuk és fizikumuk.”

Both meglátása szerint a labdarúgók tizenhárom és tizennyolc éves koruk közöttt kell megkapják a helyes képzést – ezen múlik az egész magyar futball jövője –, utána úgyis mindegy, mert külföldre mennek. Egy-egy kivétel akad, akinek nem megy a rostákon, és egyszer csak magas szintre jut, de nem ez az általános. Ilyen kivétel Gera Zoltán, a húszéveseknél pedig a paksi Szabó János, aki talán nem is tagja a csapatnak, ha Kádár Tamást elengedik a Newcastle-tól.

„Már mi sem kaptuk meg azt a hátteret, amit például az 1984-ben Eb-aranyérmes ifjúsági válogatott élvezhetett. Ők ötvenszer jobb körülmények között készülhettek fel, az iskolából is kivették őket, és jobb orvosi, tudományos ellátás mellett építhették azt a csapatot” – magyarázta Both.

Oázis volt a magyar futballban, amit létrehoztak, a tizenhét évesek rögtön Eb-ötödikek lettek, az U19-esek Eb-n, az U20-sok vb-n szereztek bronzérmet. Mégsem őrzi meg sokáig európai első helyét ez a generáció.

„Nem marad így, sajnos ezt ki kell mondanom. Nem a kishitűség beszél belőlem, aki ismer, tudja, hogy a hitem sohasem veszíteném el. De nem maradhat így felnőttkorban, mert az a baj, hogy hárman – Koman, Németh, Gulácsi –, mondjuk, komoly nemzetközi karriert futnak be, de köréjük alulról nem csatlakoznak. Akkor lehet egy viszonylag jó, vb-részvételre is esélyes csapatunk, ha a már említett három mellé feljön Kiss Máté és Balajti, ők öten csatlakoznak Dzsudzsákhoz, Juhászhoz és Vargához. Őket összegyúrni az igazi művészet, ehhez egy nagyon jó szakember kell, nem tudom, ki lehet az itthonról, az elmúlt kapitányokra mindenesetre nem szívesen bíznám.”

Az elmúlt évtizedek két legsikeresebb csapata, a már említett 84-es és az atlantai olimpiára jutó ugyanilyen gondokkal küszködhetett. Kiugrottak a semmiből, de mivel a versenyeztetésük bajos volt, és nem támogatták őket sem a fiatalok, sem az idősebbek, elvéreztek. Esélyük sem volt, hogy felnőttszinten is megméressék magukat, kevesen futottak be klassziskarriert.

„Rá sem ismertem néhány 91-es születésű játékosra mostanában. Nincs kifutása a programnak, mivel nincs meg a kellő külföldi mérkőzésszám, így nem fejlődhetnek az elvártnak megfelelően. Higgyék el, az a korosztály tehetségesebb, mint a most vb-bronzos, értük fáj igazán a szívem.”

Both 2006 közepén megbetegedett, de legyőzte a rákot, 2006 végén újra dolgozott tanítványaival, akikről addig nem is tudták a szövetségben, hogy léteznek, meccset sem kaptak. 2007 május harmincadikán hagyta el Komanékat, akkor vette át őket Sisa Tibor, és vitte őket az Eb-bronzig.

„Jól meccselt – mondta róla Both. – Ezek a fiúk annyira tehetségesek, hogy lényegében mindegy volt nekik, ki az edző, mert velem, Sisával és Egervárival is eredményesek voltak.

Ez a korosztály még megkapta azt a képzést, ami a magyar futballfilozófiát kéne, hogy jelentse: kreativitás, bátor támadójáték. De az alattuk és a felettük lévők nem.

Koman Volinak mindig azt mondtam, nyugi, ne siess, és ne kedvetlenedj el, ha nem hívnak a felnőttek közé. Nem tudta hová tenni, amikor Várhidi nagy fiatalítási hullámából ő kimaradt. Megértettem vele: az nem lehet, hogy valaki tizenhét évesen Európa egyik legtehetségesebb középpályása, és utána ne legyen senki.

Németh Krisztiánnal magam is csatákat vívtam, egyszer, tizenöt évesen súlyfelesleggel került elém, erre kiraktam a válogatottból. Megértette, hogy tőle több kell, nagyon becsületesen harcolt ezután, eltiltása után örömmel visszavettem. Úgy láttam azonban, hogy a töretlen fejlődése már tizenhét évesen megrekedt, nemcsak egy adott meccsen képes eltűnni, hanem meccsekre, pedig nála a tehetség legmagasabb jegyei is megvannak. Most dől el az élete, Athénban. Most kiderül, mit hoz ki belőle a profizmus, hogyan képes fejben elviselni. Jó lenne, ha eltűnne belőle az, amit a csehek elleni tizenegyeseknél láttam, hibázott, amiért meg is kapta a többiektől a szidást. Az öntörvényűségét helyretették a társak, ez egy ilyen csapat.

Simon András sokat javult fejben, Debreceni mélyről indult, de szépen előrelépett. Korcsmárt azért nem tudta eddig értékesíteni az Újpest, mert mindig megsérült azokon a tornákon, ahol nemzetközi tapasztalatot tudott volna fiatalon szerezni. A vb-gólját szerző Kiss Máté olyan, mint egy álom, a feje, a gondolkodása, a lövése is” – mondta a győri középpályásról, akit minden nap lát, hiszen Both pillanatnyilag a klub szakmai igazgatója.

Az edző meggyőződéssel állítja: „A tehetséget most már a személyiség is érvényesíti, a lemorzsolódás ellen lehetetlen védekezni.”

Talán így érthetőbb, miért nem fut be mindenki: Dudás Ádám vagy Busai Attila már most visszaesett, pedig ők tizenhét évesen mozdíthatatlanok voltak a csapatból. Egy sérülés, jellembeli gyengeség után a legtehetségesebb is elveszhet (Andrij Sevcsenkót is nagy nehezen tudta megmenteni a Dinamo Kijev akkori edzője, Szabó József).