Az FBI miatt álnéven dönt rekordokat a rehabot is megjárt csatár

1997. október 29. Bob Stevenson, a New Jersey állambeli Cherry Hill lakója igazi apa-fia programra készült egyetlen gyermekével, a 10 éves Roberttel. Átugrottak a szomszédos Philadelphiába, ahol kedvenc hokicsapatuk, a Flyers a St. Louis Bluest fogadta. A kis Robertnek ez különleges alkalomnak számított, mert élőben láthatta játszani példaképét, a vendégek gólgyáros jobbszélsőjét, Brett Hullt. A második sorban ültek, köszönhetően az apja jó kapcsolatának a Flyers általános igazgatójával és klublegendájával, Bob Clarke-kal.

A meccs után Bob hazavitte a fiát, aki nyugovóra tért, ő pedig benézett kedvenc kocsmájába, ahol legurított pár sört. Vagy többet. És talán mást is.

Mire hazaért, teljesen részeg volt. Felesége, Melody még ébren volt. Bob egyáltalán nem bízott a nőben, úgy vélte, hogy drogozik és talán viszonya is van valakivel, ezért lehallgatót tett a telefonba. Amikor ellenőrizte, hogy volt-e hívás, és kiderült, hogy igen, elborult az agya.

Melodynak betört a koponyája, négy bordája eltört és kilyukadt a tüdeje. A szomszédok kihívták a rendőröket, akik elvitték a fékezhetetlenül dühöngő apát, a nőt pedig kórházba szállították.

A kis Robert nem ébredt fel a borzalmakra, a rendőrök vitték át a szomszédba, ahol a következő négy napot töltötte, ugyanis az anyjához nem engedték be a kórházba. Szerencsére Melody hamar felépült, közben Bobot 75 000 dolláros óvadék ellenében kiengedték, szabadlábon védekezhetett. A vád: emberölési kísérlet és súlyos testi sértés.

Melody nem akarta, hogy férje börtönbe kerüljön, fia pedig apa nélkül maradjon. Nem működött együtt a hatóságokkal, de az orvosi látlelet és a szomszédok vallomása alapján Bobra hosszú börtönbüntetés várt. A férj ezért decemberben úgy döntött, hogy megszökik.

Két dolog motiválta: hogy újraegyesítse a családot, és hogy fiának olyan helyet találjon, ahol folytathatja a jégkorongozást. Ontario állam az egész világ egyik legjobb utánpótlásképző régiója, de nem járt sikerrel. Visszatért az Egyesült Államokba, ahol végül Kaliforniában megismerkedett két edzővel, akiket érdekelt a fia. Letelepedett El Segundóban, ahová nemsokára a felesége és a fia is követte.

A szökés és a költözés között körülbelül hét hónap telt el. 

Nekik sem volt túl kényelmes az élet, Melody pedig a szörnyűségek ellenére is szerette a férjét, aki hiányzott neki. Összepakoltak, majd az éjszaka leple alatt, Washingtonon át Los Angelesbe repültek, ahol új életet kezdtek. És nem csak a szó képletes értelmében. A fiú sehol sem jelenhetett meg Robert Shane Stevenson néven, ezért újat adtak neki. Akkoriban mutatták be a Ryan közlegény megmentése című filmet, így meg is volt az új név: Bobby Ryan.

Innentől kezdve bárki kérdezi, hogy hívnak, azt mondod, Bobby Ryan. Nincs kivétel

– közölték a szülők a 11 éves fiúval. Az iratok épp időben érkeztek meg, Bobby játékengedélyén már ez szerepelt.

A következő két évben elképesztően furcsa életet éltek. Az apa, alias Shane Ryan profi sportfogadó lett, amiből bőven el tudta tartani a családot, Melodynak nem kellett dolgoznia, Bobby pedig rengeteg időt töltött a jégen és a görhokipályán. Nemcsak a csapattal edzett, hanem az apjával is, akárcsak a békeidőkben, New Jerseyben, amikor heti háromszor is hajnali ötkor keltek, hogy zavartalanul gyakorolhassanak a helyi csarnokban. Ezenkívül rengeteg időt töltöttek együtt hárman, főleg az óceánparton. Ránézésre gondtalan élet, de Damoklész kardja végig ott lebegett a fejük fölött.

Bobby is kezdte megszokni az új körülményeket, és azt, hogy tulajdonképpen ő már egy más ember. Persze voltak húzós szituációk, ugyanis görhokiban a korosztálya egyik legjobbja volt már Cherry Hillben is, az országos versenyen pedig sokszor találkozott azokkal a srácokkal, akik innentől kezdve a csapattársai lettek.

De nem firtatták a dolgot.

A hosszú nyaralás (ezek a család szavai) egy banális hiba miatt ért véget. Bob, azaz Shane érvénytelen hitelkártyát használt egy videotékában, nem sokkal később a kommandósok rajtaütöttek a családon. Az apát keresték, de a földszinten alvó Bobbyt találták meg először.

Az idill azonnal rémálommá változott, Shane-t ugyanis elvitték New Jerseybe, ahol megkapta a büntetését. Igaz, az addigi vádakat ejtették, és csak csalásért varrták be.

Mondani sem kell, mekkorát fordult a világ a megcsonkított családdal. Minden megváltozott, egy dolgot kivéve: Bobby Ryan megtartotta a nevét. Édesanyja megkérdezte, melyiket választja, ő pedig magabiztosan válaszolta:

Én már 100%-ig Bobby Ryan vagyok.

Melody innentől kezdve két műszakban dolgozott. Nappal a jégcsarnokban, ahol fia edzései és meccsei voltak, éjszaka pedig a reptéren. Utóbbival még meg is tudta spórolni Bobby repjegyeit, amikor a csapat idegenbeli mérkőzésekre utazott.

A fiúnak és a Junior Kingsnek is jól ment a játék, nemzetközi tornákon vettek részt, az országos bajnokságot is többször megnyerték. 2003-ban, 16 évesen elkötelezte magát az Egyesült Államok legnagyobb utánpótlásprogramjához, az USNTDP-hez, amely az ország legnagyobb tehetségeit gyűjti össze és neveli, játszatja együtt folyamatosan. De mások is felfigyeltek rá, kanadai juniordrafton is elkelt, ahol az Owen Sound Attack lefoglalta a játékjogát. Ő végül utóbbi mellett döntött, és Ontarióba költözött Melodyval. Az első éve egész jól sikerült, a másodikban pedig berobbant: 62 meccsen 37 gólt és 52 gólpasszt jegyzett.

 A 2005-ös újoncbörzén egy dolog volt kőbe vésve: Sidney Crosby, a csodagyerek lesz az első kiválasztott, aki a Pittsburgh Penguins ölébe hullott. Toronymagasan kiemelkedett a ‘86–87-es korosztályból, viszont mögötte sűrű volt a mezőny.

Másodikként az Anaheim Ducks (akkori nevén Mighty Ducks of Anaheim) választhatott. Ryan interjúja olyan jól sikerült az újonnan kinevezett általános igazgatóval, Brian Burke-kel, hogy az NHL egyik legprofibb, legkeményebb, érzelmeket sosem mutató szakvezetője is meghatódott.

„Elmondtam neki, hogy tudom, miben kell még fejlődnöm, és a csapat az első évben még ne számítson rám, mert még tanulnom kell a juniorok között. Azt is mondtam, hogy szeretnék a következő U20-as vb-n részt venni az amerikai válogatottal. Biztosítottam arról, hogy bármit kérdezhet a múltammal kapcsolatban, nyitott könyv leszek. Semmit nem akartam eltitkolni” – emlékezett vissza a beszélgetésre a szélső.

A draft napján, Ottawában megjelent az édesapja is, aki egy évvel korábban szabadult. A bíróság távoltartási végzést rendelt el, és Melody hiába harcolt az ítélet ellen, nem ért el semmit. De Bob nem bírta ki, hogy ne legyen ott a fia életének legfontosabb napján. A család együtt töltötte a teljes hétvégét, és még csak nem is titkolták, amire persze a hatóságok is felfigyeltek: 

Ryan a következő két szezont is a juniorok között töltötte, nem igazán tudott megragadni a Ducksban, de nem is volt könnyű helyzete, az Anaheim ugyanis akkoriban az NHL egyik legerősebb csapata volt, amit a 2007-es Stanley-kupagyőzelem is bizonyít.

Ennél jóval nagyobb problémát jelentett, hogy Ryant nem is nagyon érdekelte a jégkorong. Az elvárások hatalmasak voltak vele szemben, mindenki Crosbyhoz hasonlította, aki a draft utáni második évében, 19 évesen már az NHL pontkirálya és legjobb játékosa volt. Ryan pedig két szinttel lejjebb játszott, de fejben teljesen máshol járt.

Csak arra tudtam gondolni, hogy apámmal újra kell építenem a kapcsolatomat, valamint arra, hogy anyám miként boldogul egyedül. Az, hogy 2005-ben én voltam a második számú kiválasztott az NHL-ben, teljesen jelentéktelennek tűnt.

Burke sportpszichológushoz küldte, aki csodát tett vele. 2007–08-ban már 23 meccs jutott neki a címvédőnél (rögtön góllal debütált), egy szezonnal később pedig végleg sikerült megragadnia, onnantól kezdve sorozatban négy, minimum 31 gólos szezont produkált. Az NHL egyik legmegbízhatóbb góllövője lett, 

A 2010–11-es idény volt talán a legsikeresebb számára: 34 gól, 37 gólpassz, 71 pont összesen. A 34-ből az egyik odafér a történelem legfurcsább találatai közé is. 2010. december 12-én a Ducks a Minnesota Wildot fogadta. A hazaiak 4–2-re vezettek a második harmadban, amikor egy palánk melletti csata közben a vendégek csapatkapitánya, Mikko Koivu elhagyta az ütőjét. Ahelyett, hogy felvette volna a jégről, kitépte Ryan kezéből az övét, így hősünknek ott maradt Koivué. Néhány másodperccel később pedig gólt is szerzett vele. Az egészben az a legszebb, hogy Koivu balos, míg Ryan jobbos ütőfogású, azaz fonákkal szerzett gólt, tenyeres mozdulattal.

Mégsem ez a találata lett a legemlékezetesebb abból az évadból. A 2011-es rájátszásban a Ducks a Nashville Predatorsszal találkozott az első körben. Az ötödik meccs harmadik harmadában, 1–1-es állásnál Ryan korongot lopott David Legwandtól, akiből aztán még kétszer bohócot csinált, a befejezésnél pedig esélyt sem adott a világ egyik legjobb kapusának, Pekka Rinnének.

Ezt a csodát az NHL 2019-ben a liga történetének 26. legszebbjének választotta. Elsőre nem biztos, hogy ez olyan nagy elismerésnek tűnik, viszont érdemes belegondolni, hogy az 1917-es indulás óta több százezer gól született. Így már egész ügyes, nem?

A 2012–13-as, lockout miatt rövidített szezonban azonban súlyosan visszaesett a teljesítménye, a neve pedig egyre többször került elő a cserepletykákban. Nehéz az ok-okozati összefüggést vizsgálni, vagyis hogy azért nem ment neki, mert mindenhol azt látta/olvasta/hallotta, hogy a csapat meg akar tőle szabadulni, vagy pont azért akarták elküldeni, mert keveset nyújtott a jégen. Azt viszont mindenki tudta, hogy a következő szezontól lép életbe a csapat két olimpiai bajnok és Stanley-kupagyőztes szupersztárjának, Ryan Getzlafnak és Corey Perrynek a szerződése, a fizetési sapka pedig szorította a klubot. A válás elkerülhetetlen volt, 2013 nyarán a Ducks az Ottawa Senatorshoz cserélte két fiatal, akkor még hasonló potenciállal rendelkező játékosért és egy első körös draftjogért.

A kanadai fővárosban megváltóként tekintettek rá. A szurkolók azt várták, 40–50 gólokat szállít majd Jason Spezza oldalán, és ezt a szemébe is mondták az utcán – igaz, nem tudták, hogy ő az, mert még új volt a városban és riporternek álcázták, aki saját magáról kérdezgette a járókelőket.

De valamiért mégsem talált vissza a régi útra, pedig a családi dolgok rendeződtek, a szülei ismét együtt éltek Cherry Hillben.

Egy év után kapott egy 7 éves, 50,75 millió dolláros szerződéshosszabbítást, 2015-ben pedig részt vett az All-Star gálán is, a drukkerek is imádták, főleg az a két fiatal srác, akik egy Ryan-gólnak köszönhetően végre kaptak egy kiskutyát.

 2016 viszont hihetetlen hullámvasútként alakult számára.

Könnyfakasztó írással búcsúzott tőle a Players' Tribune-on, majd profi karrierje legrosszabb alapszakaszát produkálta, amit még sérülések is nehezítettek. A playoffban azonban olyan volt, mintha kicserélték volna, hat góljából kettőt is hirtelen halálban szerzett, a Senst pedig csak egy egészen drámai, hetedik meccses, hosszabbításban kapott találat választotta el a nagydöntőtől.

Bajnoki reményekkel vágtak neki a következő idénynek, de a csapat atomjaira hullott és utolsó előttiként végzett. 2018–19-ben pedig ezt is sikerült alulmúlniuk egy utolsó hellyel. A vezetőség mindenkit eladott, újjáépítésbe kezdtek, Ryant viszont a brutális szerződése miatt nem lehetett, így ő maradt a kevés veterán egyike. Hirtelen a fiatalok mentora vált belőle.

A csapattal Detroitban vendégeskedett, a meccs előtti edzésen aztán a második feladat után egyszerűen lement a jégről, összecsomagolt és elhúzta a csíkot. Meg sem állt egy rehabilitációs központig.

Két nappal később az NHL és az NHLPA (a játékosok szakszervezete) egy közös sajtóközleményben annyit jelentett be, hogy Bobby Ryan részt vesz a liga játékossegítő programjában. A többi konkrétum már csak 2020-ban látott napvilágot: Ryan végigcsinálta a 30 napos, bentlakásos elvonókúrát, és tiszta.

Az anyja halála felszínre hozta a gyermekkori traumákat, amikről azt hitte, hogy már megbirkózott velük. Nem kért segítséget, inkább a pohárért nyúlt. Több mint három évig élt így, inszomniában szenvedett, szorongott, a 2019-es edzőtáborba teljesen motiválatlanul érkezett, majd rájött, hogy ezt így nem tudja csinálni. Szerencsére jó döntést hozott.

Tisztában voltam azzal, hogy ez a pályafutásom végét is jelentheti. Mégis, kinek kell egy játékos, aki évi hétmillió dollárt keres, de annyit iszik, hogy borzalmasan játszik? Viszont valamit muszáj volt lépnem, főleg a családom érdekében.

101 napos kihagyás után, tiszta fejjel tért vissza 2020. február 25-én a Nashville Predators otthonában, két nappal később, a kényszerszünet utáni első hazai meccsén pedig mesterhármast ütött a Vancouver Canucks ellen. Nem sok szem maradt szárazon a Canadian Tire Centerben, ahol majdnem 20 000 ember skandálta a keresztnevét.

Aztán jött a koronavírus és a szezon felfüggesztése, az Ottawa pedig nem jutott be a buborékba.

A szakírók a szezon után neki ítélték oda a Bill Masterton-trófeát, amit minden évben az a játékos kap, aki a kitartás, a sportszerűség és a jégkorong iránti elkötelezettség mintapéldája.

A Sens 2020 szeptemberében így is kivásárolta Ryant a szerződéséből, aki munkanélkülivé vált. De csak két hétig, az átigazolási időszak első napján ugyanis Steve Yzerman és a Detroit Red Wings leszerződtette egy évre. Az NHL második legrosszabb csapatától a legrosszabbhoz került. De ez nem érdekelte, csak az, hogy játszhat.

És még hogy játszik! A szezonnyitót kihagyta, de január 16-án góllal debütált, a következő két mérkőzésen pedig még háromszor volt eredményes.

ugyanis senki nem szerzett első három detroiti meccsén négy gólt.

Talán kijelenthető, hogy jó úton van. Mivel nagyon jó a szerződése, az áprilisi cserestop előtt ő lehet az egyik legkelendőbb játékos, akit a bajnoki címre hajtó csapatok megkörnyékeznek, feltéve, hogy nem esik vissza a teljesítménye. Ha pedig tényleg magasba emelhetné a Stanley-kupát júliusban, akkor jöhet az újabb kihívás: szakítania kell a hagyományokkal, és nem ihat pezsgőt a serlegből. De ezt alighanem a legkevésbé sem bánná.

(Borítókép: Bobby Ryant ünnepli az ottawai közönség a 2017-es keleti főcsoportdöntő harmadik mérkőzése után. Fotó: Getty Images.)