Budapesten keresztül szöktették meg a tragikus sorsú orosz hokisztárt

Kincsesbánya a vasfüggönyön túl

Amikor Mike Ilitch 1982-ben megvásárolta a Detroit Red Wingst, első intézkedése az volt, hogy kinevezte általános igazgatónak azt a Jim Devellanót, aki kulcsszerepet játszott a 80-as évek elején domináló New York Islanders felépítésében. A Red Wings akkor már 27 éve kupagyőzelem nélkül sínylődött, a legtöbb újraépítés kudarcba fulladt.

Devellano az 1983-as újoncbörzén jó érzékkel választotta ki az első körben Steve Yzermant, aki a patinás klub történetének emblematikus alakjává vált, de a többi választással rendre mellényúlt, a csapat nem tudott megindulni felfelé.

Az igazgató a ‘80-as évek vége felé egyre többet gondolkozott azon, hogy fel kellene térképezni a kelet-európai játékospiacot is. Mindenki tudta, hogy a vasfüggöny mögött is zseniális jégkorongozók találhatóak, de a hidegháború miatt nem tűnt reálisnak, hogy át tudják őket csábítani Észak-Amerikába. Néhány csehszlovák hokisnak sikerült a szökés a ‘80-as évek első felében, de a Szovjetunióból mindössze egy játékos fordult meg az NHL-ben 1989 előtt, Viktor Necsajev, és ő is már 27 éves volt, amikor a rezsim elengedte őt.

De a ‘80-as évek vége felé már más szelek fújtak. Mihail Gorbacsov elkezdett nyitni Nyugat felé, gazdaságilag viszont megrogyott a szovjet állam.

Erről természetesen tudtak az óceán másik oldalán, a Buffalo Sabres pedig precedenst teremtett azzal, hogy 1988-ban a drafton kiválasztotta Alekszandr Mogilnijt, akit aztán 1989 májusában meg is szöktetett, ő lett az első disszidens.

Ez felbátorított más csapatokat is, az 1989-es drafton Mogilnij két junior sortársa, Szergej Fjodorov és Pavel Bure is elkelt. Előbbit Devellano választotta ki, aki belátta, hogy a negyedik körben már nem nagyon tud olyan észak-amerikai játékost szerezni, akiben sztárpotenciál van. Amikor Devellano megkérdezte Yzermant, mik a benyomásai az akkor 18 éves Fjodorovról azok után, hogy játszott ellene, a csapatkapitány csak annyit mondott:

Jobb játékos nálam.

Devellano aztán a 11. körben Vlagyimir Konsztantinov játékjogát is lefoglalta, aki akkor már 22 éves volt, nem mellesleg a Szovjetunió kirakatcsapatának, a válogatott gerincét adó CSZKA Moszkvának a csapatkapitánya.

(Ha még hozzátesszük, hogy ugyanezen a drafton a harmadik körben Nicklas Lidströmöt is elvitte a csapat, akkor kijelenthető, hogy megütötte a főnyereményt.)

Persze a fejleményekről értesíteni is kellett őket, mert a szovjetek természetesen nem adták át nekik azt az információt, hogy van kiút a napi 8 órás, heti hétnapos, évi 11 hónapos elszigetelt edzőtáborból. Devellano helyettese, Jim Lites felbérelte a Detroit Free Press oroszul beszélő újságíróját, Keith Gave-et, hogy adjon át egy-egy értesítőt Fjodorovnak és Konsztantinovnak, ez pedig meg is történt Helsinkiben.

Szerencséjükre a CSZKA házhoz ment a pofonért, akkoriban többször is vendégszerepelt a csapat néhány észak-amerikai gálameccsen. Mint például az 1990-es Jóakarat Játékokon Portlandben. Fjodorov jelezte, hogy készen áll a disszidálásra, Lites pedig odarepült Ilitch magángépével, és elvitte Detroitba.

A következő megálló: Budapest

Konsztantinov helyzete bonyolultabb volt. Ő volt a hadsereg csapatának a kapitánya, 25 évre szóló szerződést írt alá, ráadásul volt egy felesége és egy kislánya.

1990 decemberében a CSZKA épp Detroitban játszott barátságos meccset a Red Wingsszel. Fjodorov már a fedélzeten volt, Konsztantinov viszont még az ellenfélnél, de legalább szemügyre vehette a várost és a Joe Louis Arenát. Főleg hajnali 2-kor, amikor titkos találkozón vett részt Devellanóval.

A főnök két zsák pénzzel érkezett, hogy meg tudja győzni a hátvédet, aki viszont elmondta, hogy ha ott maradna Detroitban, akkor valószínűleg sosem látná viszont a családját, valamint dezertőrnek minősítenék, amivel nem kapna munkavállalói vízumot az Egyesült Államokban, ergo nem is jégkorongozhatna.

1991 májusa hozta meg a fordulatot. Konsztantinov megüzente, hogy szeretne Detroitba költözni, már csak egy terv kellett a menekítésre. Ekkor került a képbe egy rejtélyes orosz alak, akit egyes források Valerij Matvejevnek, mások Valerij Medvejevnek hívnak, és akiről nem lehet tudni, hogy újságíró, ügynök vagy közvetítő volt-e.

Azt állította, hogy ki tudja szabadítani Konsztantinovot, de ehhez kell neki 25 000 dollár és egy autó. A detroiti vezérkarnak nem volt más választása, megbízott benne, és jól is tette.

Meg is történt a leszerelés, az egész család készen állt az útra, amit augusztus közepére terveztek.

Csakhogy augusztus 19-én megkezdődött a keményvonalas kommunisták Gorbacsov elleni puccskísérlete, a hadsereg pedig elfoglalta a moszkvai repteret. Köztes megoldásra volt szükség, Matvejev értesítette Litesot, hogy az új úticél Budapest, ahová vonattal utaztak. A budapesti amerikai nagykövetségen Konsztantinov papírjai hamar elkészültek, a családjáé azonban nem, így csak a hokis tudott felszállni Mike Ilitch magángépére.

Mindenki fél a Vladinatortól

Nem sokkal később megérkezett Irina és Anasztaszija is, teljes volt a boldogság. Együtt mutatkoztak be Lidströmmel, ugyanazon a meccsen szerezték első NHL-góljukat is, a két fiatal hátvéd nagy lökést adott a csapatnak. Konsztantinov és Fjodorov elválaszthatatlanok lettek, előbbi pedig hamar belopta magát a Red Wings-drukkerek szívébe.

Pedig nem volt egy monstrum, sőt, az NHL-átlaghoz képest kicsinek számított 180 centis magasságával és 80 kilójával. De úgy játszott, mint aki kétszer ekkora. Ötvözte a szovjet és az észak-amerikai iskolát, rövid idő alatt kiérdemelte az ellenfelek tiszteletét, félelmét, na és persze a Vladinator becenevet. Wayne Gretzky is elmondta, hogy utált elleni játszani, és ez nála a legnagyobb tisztelet jele.

Az európai játékosok inváziója miatt sok amerikainál és kanadainál kezdett betelni a pohár, rengeteget aprították az öreg kontinensről érkező hokisokat, de Konsztantinovban emberükre akadtak. Őt ugyanis a legkevésbé sem érdekelte, ki van vele szemben, a küldetés ugyanaz volt: likvidálni az ellenfelet. Mindezt nem alattomosan vagy sérülésokozás céljából, csak tisztán és keményen.

A Red Wings élcsapattá vált a ‘90-es évek elejére, de a rájátszásban rendre kudarcot vallott. Még úgy is, hogy 1993-ban minden idők legjobb edzőjét, Scotty Bowmant ültették a kispadra, akinek a kezei alatt Fjodorov a következő szezonban megnyerte a szezon legjobbjának járó Hart-, a legjobban védekező csatárnak odaítélt Selke-, valamint a játékostársak által megszavazott Lester B. Pearson-trófeát. Ráadásul ő lett az első orosz, aki ezek közül bármelyiket is elnyerte.

A bérvita miatt megcsonkított 1994–95-ös szezonra lett a csapat teljes értékű tagja a korábban draftolt, szintén hamis orvosi papírokkal kimenekített Vjacseszlav Kozlov, New Jersey-ből pedig elhozták a legendás védőt, az akkor már majdnem 37 éves Vjacseszlav Fetyiszovot. A csapat 1995-ben bejutott a Stanley-kupa döntőjébe, de ott nagyon simán, 4–0-s söpréssel alulmaradt, épp a Devilsszel szemben. Fetyiszov teljesen összetört emiatt, és aki addig azt hitte, hogy az oroszoknak nem számít a Stanley, azok rögtön belátták, hogy ez csak sztereotípia. Még a fiatal honfitársak is meglepődtek azon, mennyire megviselte az általuk istenített öreget.

Russian Five és hokiforradalom

A következő szezon elején Devellano megszerezte az ötödik oroszt Igor Larionov személyében. Bowman erőltette a cserét, mert eszébe jutott egy emlék, még junior asszisztens korából. Az egyik korosztályos tornán az általa is irányított kanadai válogatott 10–1-es vereséget szenvedett a szovjetektől, a trénernek pedig már akkor feltűnt, hogy az ellenfél nem külön csatártriókat és bekkpárokat használt, hanem komplett ötfős egységeket.

Szóval megvetette Larjonovot a San Josétól, majd felhívta, hogy pakoljon össze és utazzon el Calgaryba, ahol a Detroit a következő mérkőzését vívja a Flames ellen.

Ami pedig ott történt, az maga volt a varázslat. Kozlov már a 10. percben betalált, a harmadik harmadban Larionov is megszerezte első detroiti gólját, a csapat 3–0-ra nyert. A Flamesnek az egész meccsen 8 kapura lövése volt, a Red Wingsnek 25, ebből a Kozlov–Larionov–Fjodorov–Fetyiszov–Konsztantinov ötösnek, azaz a Russian Five-nak 15.

Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: kapura lőni csak a koronggal lehet. Azaz a statisztikából következik, hogy ha a Russian Five a jégen volt, szinte mindig náluk volt a pakk. Teljesen máshogy játszottak, mint addig bárki, annak ellenére, hogy még csak edzeni sem tudtak együtt. És azt sem lehet mondani, hogy „persze, hát együtt nőttek fel”, mivel ez nem igaz.

Larionov és Fetyiszov valóban csapattársak voltak sokáig, de az még egy korábbi generáció volt. Fjodorov és Konsztantinov és játszottak együtt, Kozlov viszont egyikőjükkel sem. Ráadásul közte és Fetyiszov között 14 év a korkülönbség. De az iskola, a szovjet képzés ugyanaz volt, úgyhogy minden azonnal klappolt. Látványos, kombinatív játék sok mozgással és passzal, lekövethetetlenek voltak.

A támadóharmadban gyakran fel tudtak állni 5 az 5 ellen, de néha nem is kellett bejutniuk oda, mert annyit kavargattak a sajátjukban és a semlegesben, hogy az ellenfél teljesen megzavarodott tőle, így valamelyik orosz (általában Konsztantinov) a végén szólóban léphetett ki.

A Red Wings az 1995–96-os idényben 62 győzelemmel rekordot állított fel az NHL-ben, de a nyugati döntőben szembejött a hasonlóan erős Colorado Avalanche, amely jóval fizikálisabban játszott, és 4–2-vel továbbment. A hatodik meccsen Claude Lemieux szanaszét törte Kris Draper arcát, ami később a következő évek legvéresebb rivalizációjának lett a 0. kilométerköve.

Konsztantinov egyébként negyedik lett a legjobb védőnek kiírt Norris-trófea szavazásán, +/- mutatóban 60-nal végzett, ami a 1987 óta a mai napig a legmagasabb érték.

A következő alapszakaszt takaréklángon hozta le a Red Wings, Bowman szétszedte a Russian Five-ot is. Ez Konsztantinovot egyáltalán nem zavarta, karriercsúcsot döntött gólpasszokban és pontokban, védekezésben pedig továbbra is ő volt az egyik, ha nem a legjobb a világon. 

A Colorado ugyan megnyerte az alapszakaszt nyugaton, de a főcsoportdöntőre a Red Wings is magabiztosan érkezett, köszönhetően az utolsó, március 26-i találkájuknak, ami valószínűleg a legtöbb Detroit-drukker egyik kedvenc meccse a vérfürdő és a katartikus győzelem miatt.

A kiélezett párharcot ezúttal a Red Wings nyerte a címvédő ellen, az utolsónak bizonyuló, hatodik meccsen Fjodorov megsérült, de a szünetben Konsztantinov olyan fejmosást tartott neki, hogy a csatár összeszedte magát, és repedt bordákkal is megszerezte a győztes gólt.

A legkeserűbb kupagyőzelem

A fináléban a Legion of Doom, azaz a John LeClair–Eric Lindros–Mikael Renberg sor fémjelezte Philadelphia volt az ellenfél és egyben a favorit is, a méretbeli fölény miatt. De aztán a Red Wings a Flyers saját fegyverét felhasználva győzött, és ebben Konsztantinov járt az élen: porrá zúzott mindenkit, akit látott, Trent Klatt az első, a kiváló Dale Hawerchuk pedig a harmadik mérkőzésen nézett bele a gyorsvonatba.

Utóbbinak az volt pályafutása utolsó mérkőzése, a negyediken ugyanis már nem lépett pályára, a Red Wings viszont lezárta a döntőt. 1955 után ismét csúcsra ért a csapat, óriási karnevál vette kezdetét.

Két nappal később a csapat a Joe Louis Arenában a 16 000 bérletesnek ünnepélyesen is megköszönte a támogatást, mindenki egyenként. Konsztantinov imádta a ráaggatott Vladinator nevet, saját mondandóját pedig Arnold Schwarzenegger ikonikus sorával zárta:

I'll be back.

De soha nem tért vissza.

1997. június 13-án, nyolc nappal a kupagyőzelem után még mindig tartott a buli. Néhányan részt vettek egy jótékonysági golfversenyen, ahova vitték magukkal a Stanley-kupát is, folyt a pezsgő meg a sör. A terv az volt, hogy este együtt bulizik a csapat, másnap pedig kezdetét veszi az igazi vakáció, mindenki mehet, amerre akar, egészen az edzőtáborig.

Fetyiszov, Konsztantinov és a csapat masszőre, Szergej Mnacakanov viszont a buli helyett inkább a hazautat választotta, és beültek a bérelt limuzinok egyikébe. Pont abba, amit egy olyan sofőr vezetett, akinek a jogosítványát ittas vezetésért bevonták, és engedély nélkül vezetett. A korabeli híradások alapján a vezető elaludt a volánnál, és nagy sebességgel egy fának csapódott. Fetyiszov kisebb sérülésekkel megúszta, Mnacakanov és Konsztantinov viszont nem. 

Mnacakanov is kómába esett, de hamarabb felébredt, viszont deréktól lefelé lebénult.

Szerencsére mindketten életben maradtak, azonban egyikük sem élhet teljes életet. Konsztantinov agytörzse olyan mértékben károsodott, hogy sokáig ő is kerekesszékbe kényszerült, de az elmúlt szűk 24 évben kitartóan csinálja folyamatosan a rehabilitációt, ennek köszönhetően már képes segédeszközökkel járni. Érzékeli a külvilágot, tud kommunikálni, akár angolul is. Megmaradt a humora, és kártyázik is másokkal.

Nemcsak a Red Wingst, de az egész várost és a hokivilágot is megrázta a tragikus esemény. A csapattársak egész évben értük harcoltak (Fetyiszovval az élen, aki még egy utolsó szezonra visszatért). A Detroit ismét bejutott a döntőbe, ahol ezúttal a Washington Capitalst söpörte. A negyedik meccsen az egyik játékmegszakításnál óriási üdvrivalgás tört ki az egyik szektorban, ugyanis felfedezték Konsztantinovot, akit a családja meglepetésből kivitt a találkozóra. Még a detroitosok sem tudtak róla, onnantól viszont nem volt kérdés, hogy a negyedik meccsen befejezik a finálét.

A kupaátadásra levitték Konszantinovot is, Steve Yzerman pedig azonnal az ölébe helyezte a sportvilág legnagyszerűbb trófeáját. Együtt ünnepelt mindenki, a kupára pedig az NHL jóváhagyásával másodszor is felkerült a neve.

Alig múlt 30, amit véget ért a pályafutása. Ki tudja, vele talán sikerült volna az oroszoknak bedarálni a cseheket a naganói olimpia döntőjében. És akár az a bizonyos Norris-trófea is összejöhetett volna. 

Detroitban azóta sem viselte senki a 16-os számot. Nem vonultatták vissza hivatalosan, de mindenki tudja, hogy az Konsztantinové.
Akinek végül mégis igaza lett. Ha nagyon mélyről, nagyon sötét helyről is, de visszatért.